Bartók Tibor SJ prédikációja a kassai vértanúk emléknapján tartott ünnepi misén

Szeptember 7-én a magyar jezsuita rendtartomány védőszentjei, az 1619-ben kivégzett kassai vértanúk emléknapjára, az önálló magyar provincia születésnapjára hívtuk barátainkat a budapesti Jézus Szíve Jezsuita Templomba. Az ünnepi szentmisét Vízi Elemér provinciális mutatta be, a szentbeszédet pedig rendtársa, Bartók Tibor tartotta. Az alábbiakban a prédikáció szövegét teljes terjedelmében közöljük.

Fotó: Merényi Zita/Magyar Kurír

Engedjétek meg, hogy egy történelmi kitekintővel kezdjem. Szokás mondani, hogy az emberiség történelme két pólus között ingadozik. Az egyik a rend, a másik a káosz. Vannak korszakok, melyekben egy ország, egy országcsoport, de akár egy egész földrész élete is a rendezettség állapota felé tart. Talán nem minden téren, de úgy nagy egészében mégiscsak : van egy alapvető anyagi és társadalmi biztonságérzet, fejlődik a kultúra, kiszámítható az élet. S vannak periódusok, melyekben a társadalmak élete bomlani kezd, megrendülnek a biztosnak hitt elvek, régi konvenciók, s lassanként állandósul egy kaotikus helyzet, mely kiterjed az élet minden dimenziójára : gazdaságra, politikára, kultúrára, vallásra.

A mai ünnep három szentje egy ilyen kaotikus korban szenvedett vértanúságot. Mi is volt ez a korszak ? A harmincéves háború, amely 1618 és 1648 között szinte egész Európára kiterjedt: Svédországtól az Erdélyi Fejedelemségig, Lengyelországtól Franciaországig.  A történelemnek ez az első, kontinens méretű háborúja, amelyet sokan vallásháborúnak, a katolikus és protestáns uralkodók közötti konfliktussorozatnak tekintenek, valójában azonban jóval összetettebb és sokrétűbb világégés volt. A három vértanú ennek a háborús helyzetnek a kezdetén adja oda az életét katolikus hitéért.

A tényekről röviden… 1619. szeptember 5-én elfoglalja Kassa városát Rákóczi György, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem hadvezére, s szinte azonnal nekilát, hogy hajdúin keresztül a város katolikus kisebbségének három papját előbb szép szóval, aztán erőszakkal a protestantizmusra áttérítse. A három pap közül kettő jezsuita, a magyar Pongrácz István és a lengyel Grodziecki Menyhért, a harmadik egy horvát származású esztergomi egyházmegyés kanonok, Kőrösi Márk. Rákóczi katonái sem ígéretekkel, sem fenyegetéssel, sem kínzással nem tudják őket hittagadásra bírni, így Grodzieckit és Kőrösit szeptember 7-én hajnalban lefejezik, testüket szennygödörbe dobják, Pongrácot pedig – akit már halottnak vélnek – melléjük hajítják. A jezsuita további húsz órát szenved ott, mielőtt meghal.

Hogyan hat manapság ránk ez a történet ? Ma, amikor lelkiismereti szabadságról beszélünk és a keresztény egyházak közötti közeledés és párbeszéd – az ökumenizmus – lehetőségeit keressük, nehezen értjük a vérre menő vallási intoleranciát, amely protestánsokat és katolikusokat egyaránt jellemzett a XVI-XVII. században. Ma inkább a kiengesztelődést keressük. Ennek számtalan jele közül az egyik, hogy ugyanaz a II. János Pál pápa, aki 1995-ben szentté avatta a kassai vértanúkat, már korábban, 1991-es magyarországi látogatása során megkoszorúzta Debrecenben azoknak a protestáns lelkészeknek-prédikátoroknak az emlékoszlopát, akiket 1674-ben, egy erőszakos rekatolizációs hullámban hamis vádakkal Pozsonyban gályarabságra ítéltek és Nápolyba hurcolva eladtak.

Távol a vallási intolerencia korától, miben lehet példa nekünk a három kassai vértanú? Talán abban a helytállásban, amely minden zavaros korban különleges adomány és tulajdonság. A világjárvány évei és a közelünkben zajló háború nyomán mindnyájunknak van valamiféle homályos előérzete arról, hogy a közeljövőben – hónapokban, években – olyan erényekre lesz szükségünk, mint a meggyőződésből fakadó kitartás, a nehéz élethelyzetben való helytállás, a lemondani tudás. Ez a kassai vértanúk üzenete ma. Életükben és halálukban tükröződik az a tulajdonság, amit a Szentírás görögül hypomoné-nak nevez, s amit hol állhatatosságnak, hol türelemnek, hol kitartásnak fordítunk. „Állhatatossággal őrzitek meg lelketeket” – mondja Jézus Lukács evangéliumában tanítványainak (Lk 21,19), akiket igyekszik felkészíteni a rájuk váró próbákra és a mellette való tanúságtétel kihívásaira.

A keresztény türelem, amely a tanúságtétel része, nem pusztán jól begyakorolt aszketikus szokások gyümölcse. Ajándék, amelyért lehet, sőt kell is imádkozni Isten Lelkéhez, aki a tanúságtevő mellett áll, sőt rajta keresztül szól, a mai evangéliumi szakasz szerint: „…nem ti beszéltek [bíráitok előtt], hanem Atyátok lelke szól belőletek” (Mt 10,20). Az egyház ősi meggyőződése az első keresztényüldözések korától kezdve, hogy a Krisztushoz ragaszkodó, hite miatt üldözött keresztényt az erősség és a szabadság Lelke tölti el és ad neki kitartást, állhatatosságot, türelmet.

Türelem, állhatatosság, kitartás… Elszoktunk ezektől az erényektől és Lélek-ajándékoktól, nemcsak a családokban, hanem a szerzeteséletben is. Talán azért is, mert nemcsak ösztönszerűen menekülünk a szenvedéstől, a kellemetlen és fájdalmas dolgoktól – ami teljesen normális dolog –, hanem mert a kultúránkban sem találunk többé fogódzópont arra nézve, hogy a szenvedésben esetleg értéket is lássunk. Így lecsökken a kitartásra, a nehézségek elviselésére, a lemondásra való képességünk, s a bennük rejlő közösségépítő értékek iránti szeretetünk is. Távolivá, érthetetlenné, megszállottá válnak számunkra a vértanúk, nemcsak a liturgikus naptárba fölvettek, hanem a hétköznapi élet millió áldozatát hozó apró vértanúk is. Pedig amikor az egyház vértanúkat ünnepel, nem ijesztgetni akar. Inkább segíteni szeretne, hogy az életünk elkerülhetetlen lemondásaihoz, nehéz helyzetihez példaképeket és közbenjárókat találjunk, s hogy hinni tudjunk abban, aki minden tanúságtétel és lemondás modellje: Jézus Krisztusban, a „hű és igaz tanúban” (Jel 3,14), aki nincs messze tőlünk, akkor sem, amikor kaotikus körülöttünk a kor és saját magunkban sem látunk tisztán.

Régi jezsuita szokás volt, hogy a déli lelkiismeretvizsgálat után vagy este a rendházban éppen otthon lévő atyák és testvérek összegyűltek, hogy elimádkozzák a jezsuita mindenszentek litániáját. Így volt ez szokásban a Mária utca rendházban is: a rendtársak délben összegyűltek Hevenesi János atya vezetése alatt erre az imára. Én még nem voltam jezsuita, de 1996-ban egy nyári nyelvtanfolyam miatt itt, a Mária utcai rendházban kaptam szállást. A déli ima alatt – amelyre engem is hívtak – feltűnt számomra, hogy mennyi vértanú van a jezsuita szentek és boldogok között. Egymás után jöttek a litániában az invokációk, országok és régiók szerint csoportosítva a mártírokat: „Boldog Azevedo Ignác és Társai,  vértanúk Brazília felé – Könyörögjetek értünk! Campion Szt. Ödön, angol vértanú – Könyörgj értünk! Boldog Aquaviva Rudolf és társai, vértanúk Indiában – Könyörögjetek értünk! Boldog Sales Jakab, Saltemouche Vilmos és társai, vértanúk Franciaországban – Könyörögjetek értünk! Southwell Szt. Róbert és társai, vértanúk Angliában – Könyörögjetek értünk! Miki Szt. Pál és társai, vértanúk Japánban – Könyörögjetek értünk! Ogilvie Szt. János, vértanú Skóciában – Könyörögj értünk! Grodecz Szt. Menyhért, Pongrácz Szt. István, kassai vértanúk, Magyarországon – Könyörögjetek értünk!…” Túl hosszú lenne a teljes listát idézni.

A sok vértanú engem inkább félelemmel töltött el. Ma talán már jobban megértem, hogy azok a rendi elődeink, akik napról napra maguk elé idézték ezeket a távoli nagy testvéreket a Társaság többi szentjével és boldogjával együtt, maguk is kemény időkben tudtak helyt állni, türelemmel lenni, állhatatosnak maradni a hivatásukban és elismerést nélkülöző, rejtett munkájukban. Minden rendnek, közösségnek, családnak megvannak a maga helytálló, áldozatos és állhatatos tagjai. Most néhány perces csendben idézzünk fel magunkban családunkból, közösségeinkből egy-egy ilyen arcot, adjunk értük hálát, s kérjük az Urat, hogy adjon bátorságot és erőt helytállásuk, példájuk követésére. Amen.

Frissítve: 2022. szeptember 08.