Megtapasztalni a tehetetlenséget: lelki élmények a Kaszap 20 zarándoklaton

Október 5-én este a nagymarosi templomtól indult a „Kaszap 20” zarándoklat, amely másnap ért véget Márianosztrán a pálos kegyhelyen. Az éjszakát Kóspallagon töltöttük egy iskola tornatermében. A templombúcsút már együtt ünnepeltük a Pálos 70 zarándoktársakkal. A Kaszap 20 zarándoklat tiszteletadás volt Kaszap István fiatalon meghalt jezsuita novícius emléke előtt. A zarándoklat lelkivezetői Koronkai Zoltán SJ és Hiba György SJ voltak, túravezetőnek pedig Csima Zsoltot kértük fel. Az út során többször megálltunk rövid impulzusokra – elmélkedésekre –, melyek segítettek a csendes elmélyülésben, illetve a hála megtapasztalásában. Az alábbiakban a résztvevők megosztásaiból közlünk néhány gondolatot:

„Nagyon szép volt ez a zarándoklat… Azért jöttem, hogy közelebb kerüljek Istenhez, de, azért is, hogy ne távolodjak el nagyon… Hálás vagyok Istennek, hálás vagyok Nektek.”

„Harmadik alkalommal vettem részt ezen a zarándoklaton, ezúttal is lelki élményekkel gazdagodva tértem vissza a mindennapokba.  Milyen szép volt a Kiengesztelődés hegyén megpihenni, megpillantani a márianosztrai Bazilikát, az Úr házát, és várni a vele való találkozásra!”

„Ahogy a sötét éjszakában egy-egy fénycsóvánál felnéztem a körülöttem magasodó fák csúcsaira, elkezdtem érezni, milyen kicsi is vagyok, s egyre inkább az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy olyan sétálni az erdőben, mintha kisgyermekként egy mese főszereplője lennék. Amikor továbbgondoltam, ráébredtem, hogy az életem is egy meseszerű történet, mi több, olyan történet, amit a Jóisten nagy örömmel olvas.”

„Számomra ez a zarándoklat az időről/időkről szólt, mivel egész utunk alatt olyan érdekesen lehetett észlelni vagy éppen nem észlelni az idő múlását, hogy az már önmagában is mély benyomást tett. Látni, ahogy óráról órára egyre jobban összeszokik a csapat, átélni az éjszaka mély nyugalmát, amikor felhők alatt, szinte családi hangulatban mind Isten gyermekeiként baktatunk. Jó volt jelen lenni, teljesen ott és sehol máshol.”

…milyen jó, hogy ennyien ennyifélék vagyunk, s mégis sok mindenkivel volt közös!”

„Esőben caplatva, sárban csúszkálva is igen jól el lehetett beszélgetni a zarándoktársakkal, akár a megadott témákról, vagy csak úgy – ki a gondjait, ki az örömeit, ki a hivatásában megtapasztalt nehézségeit osztotta meg velem; volt hogy együtt énekeltünk, vagy csak csendesen összemosolyogtunk, mert még nem jött el az ideje a beszédnek. Remek mix volt a mi kis 23+3 fős csapatunk: a természettel együtt a teremtés igen színes és pompás csodáját alkottuk. A Börzsöny szépségeivel amúgy sem lehet betelni, de a lelki táplálékokkal kitágított lelkemet úgy betöltötte a hála, hogy bizony a végére túlcsordult.”

„A zarándoklat előtt egész nap esett az eső. Kicsit elgondolkodtam: biztos jó ötlet ez? Megázunk, hideg lesz, sötét és sár és csúszkálás – esetleg egy rossz lépés és baleset… Elinduljak, ne induljak? Ezzel a belső bizonytalansággal érkeztem a találkozási ponthoz (meg persze esőnadrágban, impregnált bakancsban). És valóban esett az eső, így indultunk el. Az első szakasz egy hegyre vezetett, voltak meredek részek, és volt egy különösen nehéz párszáz méter – már az elején –, ahol meredek is volt, sáros is volt, és nem volt mibe kapaszkodni. Egyszer csak azt láttam, hogy mennék én tovább, de csak csúszok vissza, sötét van, és egyszerűen nem tudom, hogy fogok ezen a (ki tudja milyen hosszú?) szakaszon felérni. Már félig elcsúszva, sárba tenyerelve egy barátnőm segítségével mégiscsak továbbjutottam. Ez csak néhány percig tartott, mégis erős élmény volt. Egyrészt a konkrét úthoz adott egy lökést, hogy meg lehet csinálni; továbbra sem volt könnyű, nagyon oda kellett figyelni az éjszaka további részében, hová lépek, hogyan, kérek-e segítséget. De megmaradt bennem azért is, mert jó néha megtapasztalni ezt a konkrét tehetetlenséget, amikor muszáj kimondani, beismerni, hogy »Uram, én már nem tudok semmi tenni, egyedül nem fog menni, valahogy segíts rajtam!« És így továbbmenni az úton, akár sárosan, vizesen, bizonytalanságokat is vállalva, tanulva a bizalmat.”

„Bennem is nagy hála van, külön köszönet az atyáknak a lelki táplálékért, Zsoltnak pedig a zarándoklat vezetéséért.

Céllal és elvárásokkal indultam neki az útnak. Nem tudtam, kikkel megyek, és pontosan milyen egy éjszakai zarándoklat, csak abban voltam biztos, hogy el kell jönnöm, mert a megszokott környezetben sosem tudom megteremteni az alkalmat, hogy igazán elcsendesedjek és észrevegyem, ha Isten megszólít. Különös volt, hogy minden korosztályból jöttek emberek.

A beszélgetések során és az elcsendesedésekben erőt kaptam. Egy mondatban úgy tudnám megfogalmazni, hogy megtapasztaltam, Isten miként hordoz a tenyerén.

Két élményt ragadnék ki: az első, amikor ötös csoportokban elvonultunk rózsafüzért imádkozni az erdőbe, majd annak befejeztével a fák közül a kálvária tetejére értünk. A második: a mise végén, a lezáró körben csodálkoztam rá a többi zarándoktárs őszinte élményeire.

Mind sokat adtak, köszönöm!”

Összeállította: Hiba György SJ

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. október 25.