A jezsuiták irányelvei a következő tíz évre: így halad a korral a Jézus Társasága

A Jézus Társasága 2019 elején négy területet nevezett meg, mint amelyek a következő tíz évben meghatározzák a rend tevékenységét. Az egyetemes apostoli preferenciák a lelkiséget, a peremhelyzetben élőket, a teremtett világ védelmét és a fiatalokat állítják a középpontba. Az alábbi tanulmány szerzője, Philip Endean SJ azt elemzi, hogy mennyiben volt előremutató már a preferenciák megfogalmazásának folyamata, és kimutatja, hogy a pontok miben hoztak változást a jezsuiták hangsúlyaiban.

2019. febrár 19-én Arturo Sosa generális atya kihirdette a Társaság ún. egyetemes apostoli preferenciáit. Jelen találkozó szervezői megkértek, hogy válaszoljak három kérdésre: mik a preferenciák, hogyan jöttek létre, és P. Generális szándéka szerint mit kell tennünk velük. E kérdéseket keretként használom, de veszem a bátorságot, és hozzájuk adok másik kettőt: milyen hitet és reményt feltételeznek, és miként bátorítanak arra, hogy jezsuitaként és Ignác tanítványaiként újragondoljuk önmagunkat.[1]

Mik a preferenciák?

A legegyszerűbben fogalmazva négy törekvésről van szó, a szándék és a cél négyféle kijelentéséről:

  1. Mutatni az Istenhez vezető utat a lelkigyakorlatok és a megkülönböztetés által.
  2. Társául szegődni a szegényeknek, a kitaszítottaknak, a méltóságukban sérülteknek a kiengesztelődés és az igazságosság küldetésének jegyében.
  3. Kísérni a fiatalokat egy reményteljes jövő megteremtésének útján.
  4. Együttműködni Közös Otthonunk megóvásában.

A preferenciáknak már a hivatalos forrásokban is kissé eltérő a megfogalmazásuk, de a sorrendjük is. Fontos azonban nemcsak egyszerű főneveket (spiritualitás, ökológia), hanem inkább cselekvést megjelölő, igéken alapuló kifejezéseket látni bennük. A preferenciákat kihirdető levelében P. Sosa úgy mutatta be őket, mint egy kísérlet kicsúcsosodását, „hogy megtaláljuk, miként működhetünk együtt a legjobban az Úr küldetésében, jelen korunkban hogyan szolgálhatjuk leginkább az egyházat, milyen módon tehetünk a legtöbbet azzal, akik vagyunk és amink van, azt kutatva, mi volna a nagyobb isteni szolgálat és a még egyetemesebb jó”[2]. A preferenciák a következő tíz év programját szabják meg.

Most engedjük, hogy P. Sosa maga beszéljen az irodájában készült videón.[3]

Hogyan jöttek létre a preferenciák?

A megkülönböztetés folyamata

A kérdésre létezik egy egyszerű, rövid válasz. 2017 nyarával kezdhetjük, amikor P. Sosa épp csak elfoglalta hivatalát. A 36. Általános Rendgyűlés felkérte, hogy tekintse át az addigi egyetemes apostoli preferenciák előrehaladását, s ha szükséges, újítsa meg őket.

2017 őszén P. Sosa mindnyájunkhoz intézett levelében meghívott, hogy fogjunk közösségi megkülönböztetési folyamatba, melyben jezsuiták és apostoli partnereink együtt veszünk részt. Az eredmények fokozatosan, szűrőkön áthaladva jutottak felfelé, mígnem ez év januárjában egy kb. 25 személyből álló kiterjesztett tanács egy héten át ülésezett. Úgy látom, a terepen a megkülönböztetés meglehetősen szórványosan zajlott, de amint a folyamatba az egyes elöljárók a maguk tekintélyével bekapcsolódtak, a helyzet jelentősen javult, és az érintettek az egyre erősebb eufória állapotába kerültek, sőt a vigasz lelke jelent meg közöttük.

Az eredmény azután Ferenc pápához került, akitől a szöveget küldetésként kaptuk vissza. A preferenciák nem egyszerűen csak a mieink – mi a Lelket követtük, és a pápa megerősítését kaptuk. Ez kissé mesterkélten hangozhat, ha nem épp jezsuitásan. Pedig eltűnődhetünk azon, hogy más karakterű pápa alatt egyáltalán belekezdtünk volna-e a folyamatba. Mindazonáltal az eljárás hűen követte a hagyományokat. Arra a folyamatra rímelt, amellyel III. Pál 1540-ben, majd III. Gyula 1550-ben jóváhagyta az előzőleg megalapított Társaságot. A közösség tagjai akkor is megfontolási és megkülönböztetési folyamatokat végeztek; annak eredménye egy, a pápának benyújtott dokumentum lett, melyet a pápa, a maga minden tekintélyével, szintén visszaszármaztatott a Társaságnak. A küldetés adását és elfogadását akkor is közösségi megkülönböztetés előzte meg, és ez biztosította, hogy (a legteljesebb értelemben) mindenki tisztában legyen a feladattal.

A korábbi preferenciák

E folyamat közepette, vagy talán már előtte is megváltozott az „egyetemes preferencia” fogalom értelme. Végeredményben olyan pontok kristályosodtak ki, amelyek mindannyiunkat napi szinten képesek megihletni. Minden jezsuitának és a jezsuita küldetéshez kapcsolódó összes személynek – a Formula Instituti szavaival élve – olyan víziót kínálnak, amelyet folyamatosan szem előtt tarthatnak. Vagy, hogy egy tévesen Pedro Arrupe atyának tulajdonított kifejezést használjak: valamennyiünknek okot adnak arra, hogy reggel felkeljünk az ágyból.

Amikor P. Kolvenbach 2003-ban megfogalmazta egyetemes apostoli preferenciáit, a cél merőben más volt. Milyen egyetemes szükségletek léteznek, amelyeket a regionális és tartományi tervezésben esetleg elmulasztanak figyelembe venni? P. Kolvenbach öt pontban foglalta össze válaszát: Afrika, Kína, intellektuális apostolkodás, Római Házak, menekültek. Azt gyanítom, úgy tizenöt évig nem sokunk vette végig P. Kolvenbach listáját úgy, hogy az tettekre sarkallta volna. Az ő preferenciái nem arra összpontosítottak, ami naponta ösztönözhet minket, hanem épp arra, amire nem terjed ki a figyelmünk, pedig lényeges volna, s különös éberséget és erőfeszítést igényelne. A Kolvenbach atyát motiváló kérdések fontos maradtak, sőt talán sürgetőek is. Mindkét fajta preferenciára szükségünk van hát. Egyik képzési központunk munkatársaként azonban úgy látom, a helyi provinciák kormányzása egyes céljaink szempontjából nem működik megfelelően. Amint pedig P. Sosa február 19-i levele félig elismeri, a mostani új preferenciák P. Kolvenbach szándékaiból nőhettek ki, de nem igazán helyettesítik az ő eredményeit.

Aggiornamento és megújulási folyamat

Sosa és P. Kolvenbach kezdeményezését egyaránt nagyobb és tágabb összefüggésben kell szemlélni. Mint tudjuk, az emberi kultúra és vele együtt a kereszténység a XX. században mély változáson ment keresztül. A II. vatikáni zsinat annak a felismerésnek a pillanata volt, hogy szembe kell néznünk önmagunkkal, és másként kell cselekednünk, újragondolva életmódunkat, kezdve a legalapvetőbb elvekkel. Mint minden szerzetesrend, mi is érzékeny megújulási folyamatot (renovatio accommodata) kezdtünk el, válaszolva egyúttal az aktuális igényekre, „az idők jeleire”, visszatérve eredeti, alapító szándékunkhoz és karizmánkhoz (Perfectae caritatis, n.2). A feladat hatalmas volt, s társaságunk két nemzedékét is igénybe vette. Mindez valóban állandó feladatot ad nekünk, aminek újra és újra meg kell felelnünk.

Ezért nem meglepő, hogy a II. vatikáni zsinat óta valamennyi általános rendgyűlésünk szükségét érezte, hogy új kifejezést találjon arra, mi is a Társaság lényege. Ez 1965-ben az ateizmussal szembeni ellenállás volt; 1975-ben a hit és igazságosság előmozdításáért folytatott küzdelem; 1995-ben a hit, az igazságosság műve, a vallásközi párbeszéd és a kultúrában való elkötezettség összjátéka; 2008-ban és 2016-ban a kiengesztelődés szolgálata. Az e víziókat kifejező dokumentumokon azonban megmutatkozott, hogy néhány hónap alatt íródtak egy több mint 200 fős nemzetközi találkozón, ahol átlagon felüli arányban voltak jelen erős akaratú és véleményű egyéniségek.

Sosa más utat választott, s az más eredményt is hozott. Egy bizottság által viszonylag gyorsan megalkotott dokumentum helyett hosszabb ideig tartó megkülönböztetési folyamatban vettünk részt. Pasztorális (vagy gyakorlati) teológiai értekezés helyett egyszerűen négy egymondatos törekvést kaptunk, magyarázattal megtámogatva, azzal a céllal, hogy tíz évig irányítsák tevékenységünket. Az így kikristályosodott preferenciák véleményem szerint egyszerűbbek, összefüggőbbek és jobbak annál, mint amit egy általános rendgyűlés megfogalmazhatna. Mit jelent ma csatlakozni a jezsuita küldetéshez? Keresni Isten akaratát, előmozdítani a megkülönböztetést, társul szegődni a szegényekhez, kísérni a fiatalokat, együttműködni közös otthonunk, a Földért megóvásáért.

Mit kell tennünk a preferenciákkal P. Generális szándéka szerint?

Megnyílni a kegyelemnek

Elárulok egy belső információt. E hónapban két különböző találkozón is részt vettem Rómában. Az egyiken maga P. Generális beszélt, a másikon a megkülönböztetésért és tervezésért felelős asszisztense, John Dardis. Mindketten nagyon világosan kimondták – sokkal inkább, mint P. Sosa a Húsvét vasárnapján nekünk írt levelében –, hogy az egyetemes apostoli preferenciákra nem egyszerűen követelménylistaként kell tekinteni, amelyet mindannyiunknak teljesítenünk kell. Nem elég, hogy egy rendtartomány Laudato si’ közösséget hoz létre, vagy – amint a francia nyelvű provincia tette – új központot nyit felnőtt fiatalok számára, vagy különféle kezdeményezésekkel erősíti a szociális elkötelezettségét. Ezek helyénvaló, sőt fontos dolgok – de másodlagosak. Valami lényegesebbről van itt szó.

Az egyetemes apostoli preferenciákra úgy kell tekinteni, mint a kegyelemre való megnyílás eszközeire. Igen, mi együttműködünk egymással, de az igazi cselekvő Isten. A preferenciákat bemutató videoklip is azzal a meghívással kezdődik: „Képzeld el, amint Isten beszél hozzád.” A tervezés fontos ugyan, de ennél valami többről van szó. P. Sosa Húsvét vasárnapi levelében azt írja, hogy a preferenciák „irányelvek, nem prioritások. A prioritás olyan, amit valami másnál fontosabbnak tekintünk; a preferencia irányultság, jelzőtábla, hívás.” Nem vagyok biztos benne, hogy a szavak közti különbség eléggé kifejező, főleg, ha figyelembe vesszük a nyelvi korlátokat. A valóság nagyobb az eszméknél vagy legalábbis a szavaknál. Közelítsünk hát távolabbról a kérdéshez.

Párizs egyik segédpüspöke valamelyik francia jezsuita középiskolánk öregdiákja. Az elmúlt két hónapban két általa celebrált nagyliturgián vettem részt: az egyiket a Társaságnak, a másikat egy csoport szerzetesnőnek mutatta be. Mindkettőn egy idős jezsuitát idézett a Gonzága Szent Alajos intézményből, aki azt ünnepelte, hogy 60 éve tagja a Jézus Társaságának: „Amikor beléptem a rendbe, azt gondoltam, ezzel valami nagy ajándékot adok Istennek – aztán fokozatosan rájöttem, hogy Isten volt az, aki az ajándékot adta.”

Ez a kegyes mozzanat máris a mi ténykedésünk és az Isten cselekvése közti összjátékhoz vezet el. Véleményem szerint P. Generális szándéka e preferenciákkal az, hogy – a merő tervezésen túlmutatóan – olyan területekre irányítsa a figyelmünket, ahol Isten szava különösen világos és kihívást jelentő formákban hallható, és ajándéka befogadható. Ezek a sebezhetőség és fenyegetés helyszínei: a peremre szorultak, az egyházban visszaélést elszenvedők valósága; a digitális bennszülött fiataloké, akik másként gondolkodnak, és valószínűleg bűntudatot ébresztenek a baby boomer nemzedékben, amiért lebecsülik őket; a klímaváltozás és „az uralkodó gazdasági rendszer által okozott környezeti pusztítás” ellencselekvésének a kihívása. Mindez arról szól, hogy engedjük Istent, változtasson meg minket.

Sosa februári levelében a folyamatos megtérés gondolatát hangsúlyozza. Ferenc pápa a preferenciák jóváhagyásakor aláhúzta az Istenre és a lelkiségre összpontosító első pont kiemelt jelentőségét – „ezen imádságos kitekintés nélkül a többi nem működik (sin esta actitud orante lo otro no funciona)”. Valóban így van. De nem szabad kiforgatnunk értelméből ezt a pontot, és Isten mindenek felettisége kegyes túlhangsúlyozásával eltompítanunk lelki érzékeinket. A másik három preferenciának ugyanis szintén erős teológiai vonatkozásai vannak. Arra a területre mutatnak rá, ahol az emberi nem növekszik; azokra a helyekre, ahol közösségi vigaszaink és vigasztalanságaink egyaránt tetten érhetők. Úgy kell tekintenünk rájuk, mint kiváltságos természetes eszközökre, melyek által Isten alakít minket, úgy, hogy túlvezet „az önközpontúság minden formáján”. Röviden, a preferenciák olyan célok, amelyek túlmutatnak a „csináljunk valamit” késztetésén. Arra szolgálnak, hogy személyes, közösségi és intézményes téren átalakulást hozzanak magukkal, minket pedig arra serkentsenek, hogy lépjünk ki a komfortzónánkból.

Hadd fogjam kissé személyesre. A lelkipásztorkodásban elkötelezett egyetemi oktatóként, mentori vagy oktatói minőségemben sok dolgom van huszonévesekkel. Nemrég egy jezsuita munka során alkalmam nyílt némi tapasztalatot szerezni olyan fiatalokkal, akik akkor még meg sem születtek, amikor tanítani kezdtem. A helyzetet jó kihívásnak találtam. Ők másként gondolkodnak; lehet, hogy nekem kicsit több élettapasztalatom van, nekik viszont olyan energiájuk és frissességük, amivel én már nem rendelkezem. Ez jót tesz nekem, hiszen előrelendít. Valami hasonlót mondhatok a gyermekekkel való visszaélés iszonyatos valóságáról. A téma engem már régen megtalált, röviddel a szentelésem után. Egy színes egyéniségű angol jezsuitának, Algy Shearburnne-nek segédkeztem – pedig nem a legkézenfekvőbb mentor volt egy hozzám hasonló személy számára – Észak-Anglia valamelyik börtönében. Algy arra biztatott, hogy különösen figyeljek az intézet elkülönített egységének lakóira. „Ha teheted, látogasd őket naponta, öregem. Azt gondolom, az Úr nagyon meg fogja érteni őket.” Így is tettem, és megtapasztaltam, hogy olyan emberekkel élek meg mély találkozásokat, akik egyszerre elkövetői és áldozatai a visszaéléseknek. Ez egy olyan folyamatot indított el bennem, amely lassan és idővel – váratlan módon – saját sebzettségemre irányította a figyelmemet; mély hála ezért bennem. Az ismétlés kedvéért: ezek a preferenciák nem csak arról szólnak, amit mi teszünk. Arról is, ahogyan Isten meg tud változtatni minket.

Ateizmus és szekularizáció

Legutóbb, amikor egy pápa általános küldetést bízott ránk, az egyszerűen felülről érkezett – akkoriban nem beszéltünk közösségi megkülönböztetésről. 1965-ben VI. Pál beszédet intézett a 31. Általános Rendgyűléshez, mely Pedro Arrupe általános rendfőnökké választása előtt állt, és a rendtagokat a pápa iránti engedelmességi fogadalom értelmében – amit sok jezsuita letesz – megbízta „a manapság nyíltan vagy burkoltan terjedő ateizmus” elleni cselekvés felelősségével, „mely gyakran kulturális, tudományos és társadalmi fejlődésnek álcázza magát”. Ezzel konfrontálódó, katonás nyelvezetet használt. A jezsuitáknak „a jó harcot kellett megvívniuk, minden szükséges tervet kidolgozva, hogy végrehajtsanak egy jól szervezett és sikeres kampányt”. Ekkoriban Szent Mihály arkangyalt nem kevesebbnek, mint a győzelem biztosítékának tekintették.

VI. Pál olykor merész újító volt, de a jezsuiták gyűlése mintha szorongást ébresztett volna benne azon nagy változások miatt, amelyek előremozdításáért és bátorításáért pedig épp ő sokat tett. Ha viszont – Ferenc pápához és P. Sosához hasonlóan – egy olyan dokumentumból indulunk ki, mint az Evangelii nuntiandi, akkor más eredményre jutunk. Igen, szükség van arra, hogy ellenálljunk a szekularizáció régebbi és újabb formáinak. Ennek ellenére „a szekuláris társadalom” pozitív dolog is lehet – „az idők jele, mely lehetőséget kínál arra, hogy megújítsuk jelenlétünket az emberi történelem szívében” [kiemelés az eredetiben]. El kell kerülnünk a régebbi kultúrákra jellemző vallási kifejezések iránti nosztalgiát. „Az érett szekuláris társadalomban olyan viszonyok alakulhatnak ki, amelyek elősegítik a vallásosság személyes folyamatait, mentesek a társadalmi vagy etnikai kényszerektől; és amelyek lehetővé teszik, hogy az emberek mélyre ható kérdéseket tegyenek fel, és szabadon követhessék Jézust.” A szekularizáció nem probléma, inkább körülmény, amely lehetővé teszi, hogy az érett kereszténység új szintre jusson. Ez a látásmód kihívást támaszt, s talán még nem vagyunk teljesen készen rá. De erő rejlik benne, hogy felszabadítson minket.

A szekularizáció bátorít, s arra késztet, hogy elfoglaljuk helyünket „az emberi történelem szívében” – nem Szent Mihály arkangyal helyetteseiként, mint az isteni hatalom ügynökei, akik szembeszállnak az egyetemes gonosszal, és lelkeket mentenek ki abból a katasztrófából, amelyet teremtésnek nevezünk. A szembeszállás és az elítélés hiányoznak az egyetemes apostoli preferenciák nyelvezetéből. A feladat inkább az együttműködés egy nálunk nagyobb vállalkozásban, mely Istentől ered, s mely vállalkozásban mi csupán egyike vagyunk a szereplőknek. „A preferenciák lehetőséget kínálnak, hogy átérezzük, kicsiny, de másokkal együttműködő Társaság vagyunk (mínima Compañía colaboradora).”

Kilépni önnön mókuskerekünkből

Érdemes szemügyre venni a nyelvezetet, ahogyan a preferenciákat szavakba öntötték (bár „marketingjük” során némileg leegyszerűsödtek). „Utat mutatni”; „társul szegődni”; „kísérni”; „együttműködni”. Közel járunk az egyház azon víziójához, amelyet Jorge Bergoglio megválasztása előtt a bíborosokhoz szólva kifejtett: olyan egyházról beszélt, mely arra hivatott, hogy túllépjen saját keretein és a teológiai nárcizmuson, s ne önmagát tegye meg mércének. És amiképp teológiai kegyelemtanunk távlatokban és nagylelkűségben növekszik, e folyamatban azonképp csökkenhet egyedülállóságunk tudata is.

Így az első preferencia mondanivalójának lényegét nem a lelkigyakorlatok jelentik, hanem hogy utat mutassunk Istenhez. A lelkigyakorlatok és a megkülönböztetés csupán eszközként jelennek meg itt. Mindezt összevethetjük azzal, ahogy az 1. és a 18. kommentárban maga Ignác relativizálja saját programját. A második preferencia nem elsősorban a mi szolgálatunk a peremre szorultak felé – hanem küldetés a kiengesztelődésre és az igazságosságra, mely annak lehetőségében gyökerezik, hogy társul szegődjünk a szegényekhez, a világ számkivetettjeihez, és azokhoz, akiknek a méltósága sérelmet szenvedett. A harmadik pont sem arra irányul, hogy tanítsuk az ifjakat, hanem hogy kísérjük őket jövőjük megteremtésében. És míg az első három preferencia levezethető a hagyományunkból, a negyedik – a közös otthonunk megóvásában történő együttmunkálkodás – nem. Az ugyanis egy újfajta felfogásból ered, mely szerint cselekvésünket, kreativitásunkat, vállalkozó szellemünket, erkölcsi magatartásunkat – nos, mindezt nemcsak Istennel, hanem a többi teremtménnyel való kapcsolatunk összefüggésében is látnunk kell. Végül, a visszaélésekről szóló hiteles beszámolók újfajta szabadsággal ruháznak fel, hogy lássuk: az egyház, miközben továbbra is fontos tényező minden cselekedetünkben, a gyakorlatban nemcsak a megoldás jele lehet, hanem nagymértékben a probléma része is. Az igazságtalanság nem csupán rajtunk kívül létezik, hanem bennünk is teret nyer. A katolikus teológia pedig még nem jutott el arra, hogy ezt az igazságot a maga teljeségében felismerje.

Milyen fajta hit és remény?

Remény és összeomlás-elmélet

Mégis az a helyzet, hogy az egyetemes apostoli preferenciákat valami meghökkentően merész optimizmus táplálja. A második preferencia abból a meggyőződésből született, hogy a globalizáció más lehet, mint egy piacvezérelt homogenizáló folyamat. „A kultúrák sokszínűségét az emberiség közös kincsének” ismerhetjük el, megvédve a kulturális különbözőséget, és előmozdítva „a kultúrák közti kapcsolatokat”. A harmadik pont nem tesz utalást arra a – a Nyugaton számunkra ismerős – válságra, mely abból fakad, milyen nehéz átadni a hitet a következő nemzedéknek. Ehelyett azt a meggyőződést sugallja, hogy „a korunk digitális kultúráján keresztül létrejövő antropológiai átalakulás”, aminek legfőbb hordozói a fiatalok, jó eredményre vezethet. „Az emberi élet ezen új formája az Úr Jézussal való találkozás tapasztalatai alapján megvilágíthatja az igazságosság, a kiengesztelődés és a béke felé vezető utat”. Hasonlóképp, a negyedik preferencia sem riogat katasztrófával. Beharangozó videójában P. Sosa feltételezi: még tehetünk azért, hogy megállítsuk közös otthonunk tönkretételét, és hogy jó állapotban hagyjuk hátra a jövő nemzedékeknek a Földet. „Még mindig megváltoztathatjuk a történelem menetét.”

Persze az ilyen kijelentések a feltámadásba vetett teológiai reményen nyugszanak. De talán tudatában kell lennünk e remény paradox, húsvéti jellegének. Épp a Párizsból eljövetelem előtti napon – huszonnégy órával azután, hogy a Notre Dame majdnem teljesen leégett – közösségem egyik ifjabb tagjával vacsoráztam, s a magam szerény módján talán éppen lelki támaszt nyújtottam neki. Olyan emberről van szó, akit csodálok, és akinek ökológiai felfogását nagyra tartom. Kissé szomorúnak tűnt. Egy olyan irányzat irodalmát forgatta akkoriban, amit a francia gondolatkörben furcsa módon összeomlástannak neveznek. Ez az elmélet egy széles skála több különböző szakterületét kapcsolja össze sajátos módon. Összefüggést vázol fel például a gazdasági elemzés, az ősi civilizációk régészetből ismert végnapjai, a klímaváltozás, valamint az ökoszisztémák pusztulásáról szóló tudományos írások között. Ebből kiindulva az elmélet vezető alakjai erőteljesen érvelnek amellett, hogy civilizációnk összeomlásához sokkal közelebb állunk, mint gondolnánk. Az összeomlás-tan hívei nem adták fel teljesen a reményt, előrejelzéseik mégis katasztrófát vázolnak elénk. Beszélgetésünk egy ponton, meglehetősen megindító módon, a keresztények számára levonható tanulsághoz vezetett: „Most úgy vagyunk, mint a tanítványok az utolsó vacsorán. Jót eszünk-iszunk, és fogalmunk sincs, mi következik.”

Húsvéti hagyományok

Annak, hogy P. Sosa pont Húsvét vasárnapján küldött újabb levelet a preferenciák életbe léptetéséről és megvalósításáról, nyilvánvaló okai vannak. Amikor viszont Ignác megmutatja nekünk a vigasztalás szolgálatát, amit Krisztus Urunk hordoz, nem egyszerűen azt mondja, hogy minden jó lesz nekünk. Inkább arra hív, hogy ezt vessük össze azzal, ahogyan a barátok általában egymást vigasztalják (Lgy 225). Kétségtelen: van ebben folyamatosság, de emellett létezik valami riasztóan új, egyedi vonás is. Ignác nem tantételt hirdet ki, inkább egy folyamatot kezd, mely folyamat sokféle formát ölthet. A szavak, még ha olyan pozitív jelentésűek is, mint a „remény” és a „feltámadás”, túlságosan egyszerűek, és könnyen használhatók ideológiai visszaélésekre. Az igazságot csak cselekvés által lehet megtanulni; olyan megismerési folyamat által, mely szembenéz a nehéz tényekkel. Amint a költő, T. S. Eliot Dry Salvages [Száraz mentések] című versében írja, melyben megragadja a megtestesülést:

…szentek foglalkozása –

Nem is foglalkozás: valami adatik és elfogadtatik

Egy életen át, mely csupa halál a szeretetben.

[Vas István fordítása]

Ebből következően a preferenciák csak a húsvéti misztikus térben nyernek értelmet.

Hogyan tudjuk újra-képzelni magunkat?

Visszaidézni az ignáci újraalapítást

A XX. században történt valami nagy dolog, amely megváltoztatta a vallás működését, s megrengette, egyúttal kihívás elé állította az Egyházat. De ezek a változások talán hozzásegítettek bennünket, jezsuitákat – bár ebben a kérdésben óvatosnak kell lennünk – annak megértéséhez, valójában miről is szólnak rendünk alapjai. Csak ebben az időszakban kezdtünk beszélni ignáci lelkiségről és ignáci küldetésről úgy, hogy az hitelesen fel is idézte a kezdeteket, de túl is mutatott a történelmi Ignác alakján. Bármit tartunk is erről, a folyamat munkát igényelt. Ötven évet dolgoztunk rajta, és semmi esetre sem értünk a végére. P. Sosa egyetemes apostoli preferenciái csupán még egy – és a legkevésbé sem az utolsó – lépést jelentenek ebben a folyamatban.

Érzésem szerint meghívást kapunk arra, hogy rátekintsünk arra a hatalmas, „újraalapító” döntésre, amit Ignác és első társai a Társaság létrehozását követő néhány esztendőben hoztak. Az első társak marginális szerepben voltak, sőt gyanút keltettek mind az egyházban, mint a szélesebb társadalomban. 1540 után viszont valamilyen okból a rend nagyfokú növekedésnek indult, különösen Portugáliában és Spanyolországban. Ennek következtében azzal az igénnyel néztek szembe, hogy a saját újoncaik számára létrehozott kollégiumaik kapuit szélesebbre tárják. Azzal, hogy – Ignác közreműködésével – ezen elvárásra igent mondtak, gyökeresen változtatták meg elkötelezettségüket a szegénység és a mozgékonyság iránt. Tiszteletre méltóvá váltak; így vagy úgy, de fontos tekintélyre tettek szert a nyugati kultúrában. Ezt a döntést, talán nem teljesen tudatosan, az általuk elképzelt nagyobb jó érdekében hozták meg.

Butaság volna, ha ezt a változást kritikával illetnénk. Ma nem volnánk itt, ha ezt a lépést az első jezsuiták nem tették volna meg. De nem szabad úgy tekintenünk rá, mint ami állandóan megköti a kezünket. Most talán arra kaptunk meghívást, hogy legyünk képesek ezt a döntést az adott korból fakadó döntésnek látni, amit azonban képesek, sőt kötelesek vagyunk elengedni. A jövőben nemigen elégedhetünk meg azzal, hogy a saját ügyeinket intézzük, inkább másokat kell segítenünk, hogy a magukéban boldoguljanak.

Karl Rahner 1978-ban közzétette „lelki végrendeletének” tekintett írását, melyben Ignác képzeletben egy kortárs jezsuitával beszélget. Amint ismeretes, nem tanbéli eligazítást ad neki, hanem a jezsuita küldetés szívéből, vagyis a lelkigyakorlatokból született istentapasztalatot osztja meg vele, és ezzel a maga eszközeivel az új egyetemes apostoli preferenciákat vetítette előre. Kevésbé jól ismert viszont Rahner Ignácának tűnődése arról, hogy az általa elindított mozgalom miként viszonyul a társadalom egészéhez. A jezsuiták első nemzedéke számára történelmi szükségszerűség lehetett ugyan, hogy biztos helyet foglaljanak el az elit köreiben, és szövetkezzenek azzal, amit a mai történészek a társadalmi fegyelmezés erőinek neveznek a korai modern Európában. De biztos, hogy ennek a jövőben is így kell lennie? Ezzel a döntéssel nem adtak fel sajátos karizmánkban központi helyen álló értékeket? Talán nem mellékes körülmény, hogy az intézményes nevelés – miközben P. Sosa és elődei mindig is nagy hangsúlyt fektettek az intellektuális mélységre – nem került be a preferenciák közé.

A Formula újragondolása

Az új egyetemes apostoli preferenciák céljai hasonlatosak a Formula Instituti első jelentősebb bekezdésének céljaihoz. Mindkét dokumentum azokat a fontos dolgokat nevezi meg, amelyekre a jezsuitáknak állandóan szem előtt tartandó célként kell tekinteniük. Mindkettő arra buzdít, hogy evezzünk mélyebbre: Istent tartsuk szem előtt, és az Institutum mögött meghúzódó lényeget, vagyis az Istenhez vezető ösvényt (instituti rationem, quae via quaedam est ad illum). A Formula mindent kétséget kizáróan történelmileg sarkalatos és egyedülállóan tekintélyt parancsoló írás. Megszületése óta ugyanakkor a vallásos tudat jelentősen átalakult, minek következtében a dolgok nem mehetnek a korábbi kerékvágásban. A Formula szerint minden jezsuitának „el kell határoznia (proponat sibi)”, hogy olyan Társaság tagja, amely a hit védelmére és terjesztésére törekszik. A hangsúly itt tehát a cselekedeteinken van. A kései modernizmus és a posztmodernizmus kereszténysége azonban a jelek szerint túllépett ezen a gondolkodáson. Isten kegyelme hatalmasabb, mint az Egyház, így a hangsúly most kevésbé a mi törekvéseinken van, hanem inkább azon, hogy szándékaink miként fakadnak az Isten és mások iránti nyitottságunkból.

Végezetül: mindent, ami van, Isten alkotott – az egész kozmosz az ő műve. A kiengesztelődés feladatát persze ránk bízta. De napjainkban egyre kevésbé gondolunk magunkra úgy, mint tökéletes eszközökre az Ő kezében, hogy mintegy kívülállóként a jó vallási és társadalmi rend fenntartásán ügyködjünk; inkább magunkat is a társadalom részének tekintjük, olyan emberként, akinek a mások iránti elkötelezettsége eszköz a saját megtéréséhez. A régi kincs tehát továbbra is megvan, csak éppen törékeny cserépedényben található. Ezáltal tisztábban látszik az is, hogy a teremtésben megmutatkozó túláradó erő a legkevésbé sem tőlünk származik – hanem Istentől.

Fordította: P. Tamás Barna SJ és Szőnyi Szilárd

[1] Ez az esszé a Brit Jezsuita Provincia találkozóján 2019. április 24-én elmondott beszéd bővített változata.

[2] Ahol nincs más megjelölés, ott az idézetek P. Sosa 2019. februári leveléből származnak.

[3] https://www.educatemagis.org/videos/universal-apostolic-preferences-uap-by-fr-arturo-sosa-s-j/

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. október 23.