Az ördög és a svábbogár

pacsy

Nemrég történt, életem egy új szakaszának kezdetén, hogy elhatároztam, egy teljes éjszakát virrasztással töltök el egy kápolnában. Úgy terveztem, hogy nem fogok sem leülni, sem lefeküdni: állva és térdelve akartam átvirrasztani, átimádkozni az éjszakát, hogy ilyen módon is megerősítsek néhány frissen tett jó elhatározást a további életemmel kapcsolatban. Így aztán este 10-kor odaálltam a Szűzanya kis kegyszobra elé a kápolnában, és megkezdtem 7 órásra tervezett imavirrasztást. A percek és félórák változó gyorsasággal teltek. Amikor már minden általam ismert nyelven elimádkoztam a rózsafűzért, fohászkodtam minden közeli és távoli ismerősért, akik csak eszembe jutottak, alapos lelkiismeretvizsgálatot tartottam a rövidesen esedékes gyónás esetére, valamint végiggondoltam néhány felettébb termékenynek látszó teológiai intuíciót, végül egyszerűen csak a tőlem telhető éberséggel próbáltam jelen lenni Isten anyja előtt. Azon igyekeztem, hogy kitartsak a csendes önátadásban, istenimádásban. Végül eljött a fél 5, amikor már csak fél óra hiányzott a (bevallom, kissé extrém) aszketikus gyakorlatom tervetett befejezéséig. Ekkor történt az az apró incidens, amit el akarok mesélni.

A teljes poszt a jezsuita.blog.hu-n olvasható.

 

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2016. október 23.