A tizenhetedik században a lengyel jezsuiták felállása a következő volt: hitszónokok, például Peter Skarga, költők, például Matthias Sarbiewski, lelki írók, például Nicolas Lancicius és Gaspard Druzbicki - egy egyszerű ország misszionáriusai, akik neveit poszthumusz műveik őrizték meg.

A szörnyű kozák lázadás idején (1648-1654), ami Lengyelország és Magyarország közötti háborúvá fajult, hívők ezrei és papok tucatjai áldozták életüket a Lengyel Királyság keleti felében, a római hitért. Az 1655-ös svéd invázió, amit joggal csak „áradatnak” neveznek, Czêstochowa és Varsó ostromáról (1657), valamint a Porosz Hercegség feletti szuverenitás elvesztéséről nevezetes, megrendítette János Kázmér (1648-68) királyi hatalmát, aki a párizsi St. Germain-des-Près apátság apátjaként hunyt el.

Mindezen felül a kozákok, akik szabad köztársasága Moszkva fennhatósága alá került, betöréseket szerveztek a határvidékekre. A politikai háború véget ért, azonban ők az orosz ortodoxia védőivé kiáltották ki magukat a Rómával a breszt-litovszki unióban (1595) egyesült keleti keresztényekkel szemben.

Bobola András húsz évig dolgozott a sokat szenvedett vidéken, hogy felébressze és életben tartsa a katolikus hitet. 1636-tól 1657-ben bekövetkezett haláláig mérföldek százait tette meg homokos és mocsaras talajon, a Pripet-völgyben. A rendkívül kegyetlen halállal azonban távolabb, Janov termékeny földjén kellett találkoznia.

Élete nem volt különleges: vértanúhalált halt, imádságos pap volt. Vilnában prédikált, 1622-től 1624-ig a Mária Kongregáció igazgatója volt; eseménytelen városi apostolkodást folytatott. A csendesség álarca alatt azonban hatalmas lelkesedés és fáradhatatlan szolgálatkészség rejlett társai iránt, ami akkor és úgy nyilvánult meg, amikor és ahogyan szükség volt rá. Így történt, hogy amikor Bobriuskban ő volt az elöljáró, egy teljes napot és éjszakát töltött egy járvány áldozatainak ágya mellett a Moszkva elleni háborút (1632-1634) követő nehéz időkben.

Azok akik ismerték őt, mind kellemes társnak tartották, aki a megfelelő pillanatban kellő humorérzékről tett tanúságot, de mindig kész volt teljesen átadni önmagát. Nagyon érzékeny volt a kifosztott pripeti területek lakóinak erkölcsi nyomorúsága iránt, és életének legszebb éveit töltötte azzal, hogy velük foglalkozott. Akik pedig nem jó szemmel nézték ilyen jellegű apostoli tevékenységét, azok „a lelkek megrontójának” nevezték. Gyakran találta magát felhergelt gyerekek között, akik kővel dobálták. Ezek azonban csak megerősítették abban az erőfeszítésében, hogy keresztény tanúságot tegyen, és elültesse az irgalom vallását azon a területen, ahol gyűlölet és elnyomás uralkodott. A kozákok kezei között halt meg, akik élve megnyúzták, nyelvét kitépték, végül lefejezték.

Halála után Bobola András továbbra is az egység jelképe maradt két, egymást meg nem értő világ keresztényei számára. Először Janov lakosai temették el, azután átadták a pinski jezsuitáknak, végül a testet, amely épen maradt, 1808-ban átszállították egy másik temetőbe. Ezt követőben Polotskba került, ahol a fehéroroszországi jezsuiták rendfőnöke élt, és egészen 1922-ig üvegkoporsóba helyezetten tisztelték. Ezután a Vörös Hadsereg katonái vitték el a testet - amely annak ellenére, hogy harminc évig egy nedves sírban feküdt, kétszáz év alatt teljesen mumifikálódott - a moszkvai Természettudományi Múzeum számára. 1924-ben Moszkvából Rómába került, és a test bejárta Európát, mielőtt a szentté avatást követően (1938) hazatért volna szülőföldjére. Ennek az értékes ereklyének a jelenléte Varsóban nagy vigasztalás volt a lakosság számára a második világháború nehéz évei alatt. A varsói felkelés idején a súlyos bombázások alatt földalatti járatokon kerületből kerületbe hurcolták. Bobola András teste nem szűnt meg egy pillanatig sem a feltámadás jelképe lenni - akárcsak vigasztaló szavai, amelyeket egy domonkos szerzetes hallott álmában az első világháború kitörése előtt.

Ez a poszthumusz „sors”, még ha az események természetes okokkal meg is magyarázhatók, jól jelképezhetik azt az áldást, amelyben a lelki szegények részesülnek, akik az evangéliumot a legmélyebb értelemben komolyan veszik, és ahhoz végig állhatatosak és hűségesek maradnak.