Bocsánat a szexuális visszaélések áldozataitól

Az Egyházfő augusztus 20-án kelt levelében bocsánatot kért a szexuális visszaélések áldozataitól. Az írást András Csaba SJ fordításában közöljük.

Ferenc pápa levele Isten népéhez

„Ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi.” (1Kor 12,26)

Szent Pál szavai nagy erővel visszhangzanak a szívemben, még egyszer látva sok kiskorú fájdalmát, amit a szexuális, hatalmi és lelkiismereti visszaélések következtében éltek át, számos klerikus és megszentelt életet élő személy által. Egy bűntett, ami mély sebeket, fájdalmat okoz elsősorban az áldozatoknak, de a családtagjaiknak és az egész közösségnek is, legyenek hívők vagy nem hívők. A múltba tekintve, sosem tudunk eleget tenni annak, hogy bocsánatot kérjünk, és megpróbáljuk az okozott kárt kijavítani. A jövőbe tekintve, sosem lesz elég az az erőfeszítés, hogy egy olyan kultúrát teremtsünk, amely képes megelőzni ezeket a szituációkat, semmit sem seperve a szőnyeg alá. Az áldozatok és a családjaik fájdalma a mi fájdalmunk is, ezért sürgős még egyszer megerősítenem elköteleződésünket, amely a kiskorúak és a sérült felnőttek védelmét garantálja.

1. Ha egy tag szenved

Az elmúlt napokban nyilvánosságra hozott jelentés szerint az utóbbi hetven év alatt legalább ezer személy esett papok általi szexuális, hatalmi és lelkiismereti visszaélések áldozatául. Habár el lehet mondani, hogy az ügyek nagy része a múltban történt, mégis az idő múltával több áldozat fájdalmát megismerhettük és tudomásul vesszük, hogy a sebek sosem tűnnek el, és arra köteleznek, hogy erővel ítéljük el ezeket az atrocitásokat, arra összpontosítva erőfeszítéseinket, hogy kigyomláljuk a halál eme kultúráját; a sebek ugyanis „sosem évülnek el”. Az áldozatok fájdalma siraloménekként az egekbe száll, a lelket átjárja; amelyet oly sokáig elvetettek, elrejtettek vagy elhallgattattak. De a kiáltás hangosabb volt minden kísérletnél, ami el akarta némítani vagy el akarta tussolni olyan megoldásokkal, amelyek nem fogták fel a helyzet súlyát, a cinkosságot választva ezáltal. Egy kiáltás, ami az Úrnál meghallgatásra talált, megmutatva nekünk mégy egyszer, hogy melyik oldalon áll. Mária hálaéneke nem téved, és fundamentumként végigkíséri a történelmet, mert az Úr megemlékezik ígéretéről, amit atyáinknak esküdött: „szétszórta a szívük szándékában gőgösöket, letaszította trónjukról a hatalmasokat, az alázatosakat pedig fölemelte. Az éhezőket javakkal töltötte el, de a gazdagokat üres kézzel küldte el” (Lk 1,51-53), és szégyenkezünk, amikor ráeszmélünk, hogy életstílusunk rácáfolt és rácáfol mindarra, amit fennhangon recitálunk.

Szégyennel és megbánással, egyházi közösségként elismerjük, hogy nem tudtunk ott lenni, ahol lennünk kellett volna, és nem cselekedtünk időben, felismerve a megannyi életben okozott kár mértékét. Elhanyagoltuk, és magukra hagytuk a kicsinyeket. Magamévá teszem az akkor még Ratzinger bíboros szavait, amit 2005. nagypéntekének keresztútjára írt, sok áldozat fájdalmával egyesülve, erővel mondva: „Ez a szenny ott van az Egyházban, és azok között, a papok közt, is jelen van, akik teljesen Hozzá kellene, hogy tartozzanak! Micsoda gőg, micsoda önelégtelenség! (…) A tanítványok árulása, a Testének és Vérének méltatlan vétele kétségtelenül a Megváltó legnagyobb fájdalma, ami átdöfi a szívét. Nem marad más, mintsem, hogy hozzá forduljunk, a lelkünk legmélyéből kiáltva: Kyrie eleison! – Uram irgalmazz! (vö. Mt 8,25)” (Kilencedik állomás).

2. Vele együtt szenved valamennyi

Az események nagysága arra kötelez, hogy globálisan és közösségként cselekedjünk. Jóllehet fontos és szükséges minden megtérésben, hogy tudatosítsuk a történteket, önmagában ez nem elég. Ma Isten népeként arra vagyunk meghívva, hogy testben és lélekben sérült testvéreink fájdalmát hordozzuk. Ha a múltban a szemet hunyás egy válaszmóddá válhatott, ma azt akarjuk, hogy a szolidaritás, a szó legmélyebb és leginkább követelő értelmében, váljék a jelen és a jövő eljárásmódjává, egy olyan környezetben, ahol a konfliktusok, a feszültségek és különösképpen a visszaélések áldozatai kitárt karokra lelhetnek, amelyek megvédik és megváltják őket fájdalmaiktól. (lásd. „Evangelii gaudium” kezdetű apostoli buzdítás, 228). Ez a fajta szolidaritás azt kéri tőlünk, hogy jelentsük mindazt, ami bárkinek az épségét veszélyeztetné. Szolidaritás, ami felveszi a harcot mindenféle korrupcióval szemben, különösképpen a lelkivel, „mert egy olyan kényelmes és önelégült vakságról van szó, ahol a végén minden meg van engedve: a csalás, a rágalom, az önzés és az önreferencialitás több formája, hiszen „maga a sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14)” (lásd. Gaudete et exsultate” kezdetű apostoli buzdítás, 165). Szent Pál felhívása, hogy együtt szenvedjünk a szenvedőkkel, a legjobb ellenszere minden olyan akaratnak, amelyek Káin szavait reprodukálják: „tán őrzője vagyok én testvéremnek?” (Ter 4,9).

Tudok mindarról az erőfeszítésekről és munkáról, amely a világ különböző részein folynak azért, hogy garantálják és megvalósítsák a szükséges intézkedéseket, amelyek biztosítják és megvédik a gyerekek és sérült felnőttek épségét; miként a zéró tolerancia és a tudomásulvétel azok részéről, akik ezeket a bűncselekményeket véghez vitték vagy eltussolták. Késésben vagyunk már azzal, hogy ezeket a lépéseket és oly szükséges szankciókat megtegyük, de hiszek benne, hogy segíteni fognak egy jobb védelmi kultúrát biztosítani, a jelenben és a jövőben egyaránt.
Ezekhez az erőfeszítésekhez csatlakozva szükséges, hogy minden megkeresztelt érintettnek érezze magát az egyházi és a társadalmi átalakulásban, amire annyira szükségünk van. Ez a fajta átalakulás egy személyes és közösségi megtérést követel, és tekintetünket arra fordítja, ahova az Úr tekint. Ezért Szent II. János Pál pápa szívesen hangoztatta: „Ha valóban Krisztus szemléléséből indulunk ki, akkor főként azoknak az arcán fedezzük fel képmását, akikkel ő maga is azonosult” („Novo millennio ineunte” kezdetű apostoli levél, 49). Megtanulni azt látni, amit az Úr lát, ott lenni, ahol az Úr akarja, hogy legyünk, megtéríteni a szívet az Ő jelenlétében maradva. Ezért oly fontos az ima és a bűnbánat. Penitenciára, imára és böjtre hívom az Istenhez hű szent Népet, az Úr parancsa szerint, amely felébreszti lelkiismeretünket, szolidaritásunkat és elköteleződésünket a védelem kultúrája iránt, ami soha többé nem engedhet meg semmiféle visszaélést.

Ferenc pápa januárban Chilében a szexuális visszaélések egyik áldozatával

Elképzelhetetlen az Egyház megtérését oly módon elképzelni, ha Isten népének minden tagja nem vesz részt benne. Sőt mi több: minden alkalommal, amikor Isten népét elfojtottuk, elhallgattattuk, elutasítottuk vagy egy elit csoportra redukáltuk, olyan közösséget, programokat, teológiai döntéseket, lelkiséget építettünk, amelyeknek nincs gyökere, emlékezete, arca, teste, és legfőképpen élete. Ez az egyházi tekintély olyan beteges értelmezésében is megmutatkozik – nagyon gyakori az olyan közösségekben, ahol szexuális, hatalmi és lelkiismereti abúzus történt -, mint a klerikalizmus és az olyan hozzáállás, ami „nemcsak megsemmisíti a keresztények személyiségét, de arra törekszik, hogy csökkentse és leértékelje a keresztség által kapott kegyelmet, amit a Szentlélek az emberek szívébe ültetett”. A klerikalizmus, támogassák a papok vagy a világi krisztushívők, egy szakadást eredményez az Egyház testében, amely támogatja és segíti a gonosz megmaradását, amit ma feljelentünk. A visszaélésekre mondott nem a klerikalizmus bármely formájára mondott nemet is jelenti.

Mindig jó feleleveníteni, hogy az Úr „az üdvösségtörténetben megváltott egy népet. Nincs teljes identitás anélkül, hogy valamely néphez tartoznánk. Ezért senki sem üdvözül egyedül, elszigetelt egyénként, hanem Isten az, aki vonz bennünket, figyelembe véve az emberi kapcsolatok összetett valóságát, amelyek egy emberi közösségben alakulnak ki: Isten egy népi dinamikába akart belépni, egy nép dinamikájába” („Gaudete et exsultate” kezdetű apostoli buzdítás”, 6). Ezért az egyetlen módja, hogy erre a rosszra válaszoljunk, ami annyi életet elvett, az, hogy feladatként megéljük, hogy Isten népéhez tartozunk. Ez a tudatosság, amely által egy nép és egy közös történelem részeseinek érezzük magunkat, segíteni fog felismerni múltbeli bűneinket és hibáinkat, egy olyan bűnbánó nyitottsággal, ami engedi, hogy belülről megújuljunk. Mindaz, amit azért teszünk, hogy közösségeinkből kigyomláljuk a visszaélés kultúráját, anélkül, hogy az Egyház minden tagja aktívan részt venne benne, nem tudja megteremteni a szükséges dinamikákat, amelyek egy egészséges és hatékony átalakuláshoz szükségesek. A böjt és az ima bűnbánati dimenziója segíteni fog, hogy Isten népeként úgy álljunk az Úr és sérült testvéreink színe elé, mint bűnösök, akik bocsánatért esedeznek, és kérik a szégyen és a megtérés kegyelmét, amely segít olyan cselekedeteket végrehajtani, olyan dinamikákat létrehozva ezáltal, amelyek az evangéliummal összhangban vannak. „Bármikor, amikor vissza próbálunk találni a forráshoz, és vissza akarjuk szerezni az evangélium eredeti frissességét, új utakat, kreatív módszereket, más kifejezésmódokat, kifejezőbb jeleket és a mai világ számára új jelentéssel bíró szavakat hozunk létre” („Evangelii gaudium” kezdetű apostoli buzdítás, 11).

Lényeges, hogy Egyházként elismerhetjük és fájdalommal és szégyennel telve elítélhetjük a megszentelt életet élő személyek, a klérus és mindazok által elkövetett atrocitásokat, akiknek küldetése volt megvédeni és őrködni a legsebezhetőbbek felett. Bocsánatot kérünk saját és mások bűneiért is. A bűntudat segít elismerni a múltban elkövetett hibákat, bűntetteket és sebeket, és segít a jelenben jobban elköteleződni a megújult megtérés útján.
Ugyanakkor a bűnbánat és az ima segít érzékennyé tenni szemünket és szívünket mások szenvedésével szemben, legyőzve a hatalom- és birvágyat, amelyek oly gyakran ennek a rossznak a gyökerei. A böjt és az ima nyissák meg a füleinket megannyi gyermek, fiatal és fogyatékkal élő csendes szenvedésére. Böjt, amely igazság utáni szomjat és éhséget vált ki, és arra hív, hogy az igazságban járjunk, megtéve mindazokat a jogi lépéseket, amelyek szükségesek. Böjt, ami felráz, az igazságban és a szeretetben való elköteleződéshez vezet minden jóakaratú emberrel és a társadalommal egyetemben, hogy bármilyen szexuális, hatalmi és lelkiismereti visszaélés ellen küzdjünk. Ily módon megvallhatjuk hivatásunkat, hogy „jele és eszköze (legyünk) az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének” (II. Vatikáni Zsinat, Lumen Gentium kezdetű dekrétum, 1).

„Ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi”, mondta Szent Pál. Az imádkozó és bűnbánó hozzáállás által személyes és közösségi összhangba léphetünk ezzel a buzdítással, hogy növekedhessenek közöttünk az együttérzés, az igazságosság, a megelőzés és a javítás ajándékai. Mária Fia keresztjének lábánál tudott maradni. Nem akármilyen módon tette ezt: szilárdan állva és közel maradva hozzá. Ezzel a pozícióval fejezi ki az életben való jelenlétének stílusát. Amikor vigasztalanságot tapasztalunk, amit ezek az egyházi foltok okoznak, akkor jót tesz, ha Máriával együtt állhatatosak maradunk az imában (Loyolai Szent Ignác, Lelkigyakorlatos könyve, 319), a szeretetben és az Egyházhoz való hűségben növekedve. Ő, az első tanítvány, minket, tanítványokat arra tanít, hogyan viseltessünk az ártatlan szenvedésével szemben, hárítás és gyávaság nélkül. Máriára nézni annyit jelent, mint megtanulni és felfedezni, hogy hol és hogyan legyek Krisztus tanítványa.

Adja meg nekünk a Szentlélek a megtérés és a belső felkenés kegyelmét, hogy mindezen visszaélési bűncselekményekkel szemben kifejezhessük megbánásunkat és döntésünket, hogy bátran harcolni tudjunk.

Vatikán, 2018. augusztus 20.

Ferenc

Frissítve: 2018. október 25.