Bohán Béla SJ hivatásának története

Első elemi osztályba jártam, amikor 1942 őszén falunkban újmise volt, Juhari Gáboré, aki aztán a szatmári bombázáskor halt meg 1944-ben. Igen mély hatással volt rám. Majd a nyári szünet elején üzentek, hogy egy osztálytársammal nyáron már járhatunk ministrálni. Mentünk is minden reggel.

Nagymamámtól hallottam, hogy a születésem utáni időben Schmiedt Béla meglátogatta a családot, vagy csak találkozott édesapámmal vagy édesanyámmal, és kérdezte, hogy mi a gyermek neve. És a válaszra így reagált: „Béla? Akkor pap lesz!” Ez ismételten a fülemben csengett.

1944-ben húsvétkor befejeződött a tanítás, de elsőáldozásra és bérmálkozásra készültünk minden nap. Bérmaapámnak a hitoktató káplánt szerettem volna felkérni már azzal a megokolással, hogy pap szeretnék lenni.

Talán még abban az évben gyűjtés volt a papnevelő intézetre. Mivel édesapámnál a mise alatt nem volt pénz, délután velünk küldte el az adományt. Ragaszkodtam hozzá, hogy bátyámmal együtt vigyem, sőt közösen fogjuk a pénzt, amikor átadjuk. Így is történt a plébánia verandáján.

Scheffler János püspök a bérmálás után vagy egy másik látogatás alkalmával előrehívta a fiúkat, kérdezte, hogy ki szeretne pap lenni. Gondolom, vagy tíz kéz a magasba emelkedett. Mondta, hogy menjenek be a sekrestyébe vagy a plébániára. Én is jelentkeztem, és akartam bemenni, de a plébános visszaküldött, hogy én még nagyon kicsi vagyok…

Egyik karácsony alkalmával a gyerekek előadásához a Jézuska szerepét rám osztották. Beszélni nem kellett, csak átmenni a színpadon. Társaim sokszor emlegették, ezért nem feledhettem el.

Amikor 1946-ban az általános iskola megnyílt falunkban mint a „Nyírcsaholyi Rk. Gk. Együttműködéses Általános Iskola”, abban német nyelv oktatása volt. Én viszont szerettem volna latint tanulni. Ezért egyedül jártam a káplánhoz (Kassai Sándor) latinórákra. A következő évben nem volt káplán, így aztán a latin is abbamaradt. Így történhetett meg, hogy a latin nyelv tanulását négyszer kezdtem elölről.

Első kapcsolatom a Jézus Társaságával szüleim révén volt. Édesanyám olvasta Kaszap István lapját, édesapám járatta a Magyar Kultúrát, emlegette Bangha Béla nevét. Nagyobb testvéreimmel avatott szívgárdisták voltak, és A Szív újság minden heti olvasmányunk volt.

Első rejtvénymegfejtéseimet is beküldtem. A könyvjutalom, az üzenetekben való válaszon kívül viszont Pálos atyától kaptam hosszabb választ, és rövid levelezés kezdődött köztünk. A kis A Szív missziós történetei (Busanga és a Fehér ember) fantáziámat a missziók felé ragadták, egyik levélben meg is írtam Pálos atyának. Válaszában megnyugtatott, hogy itthon is van erre lehetőség.

Valódi találkozásom jezsuitával a községünkben tartott misszió alkalmával volt. Korompai Alajos két évig volt plébánosunk (1945–47). Ebben az időben volt a gör. kat. templomban is misszió, két bazilita: Hegedűs páter és társa tartotta.

Természetesen mi, róm. kat. iskolások is elmentünk a gör. kat. iskolába a gyerekeknek tartott előadásra.

A róm. kat. templomba egyetlen jezsuita jött (talán P. Jámbor). Előtte egy hétig mindennap gyakoroltuk a ministráció mondását, és vizsgázni is kellett belőle. Egy hétig így én is ministráltam az atyának reggelenként (akkor még nem volt esti mise!), és minden lehető szentbeszédre elmentem. Ma is emlékszem a befejező családfelajánlásra és az esti utcai szentséges körmenetre a gör. kat. templomig. Az Oltáriszentséget az egész héten beteg, de közben meggyógyult plébános vitte, a páter pedig rendezte a körmenetet

1947 őszétől dr. Piskóti Ferenc lett a plébános. A Szívet és Új Embert az újság megérkezése után házhoz vitték még vasárnap előtt. 1848-49-ben én voltam az újságkihordó.

1949-ben az újságok hirdették a papnevelő intézetekbe (nagyszeminárium, kisszeminárium) való felvételt. Volt olyan, ahova már általános iskolások is mehettek. Ezek közt volt az egri kisszeminárium is. A vágy feléledt bennem, de ugyanakkor a bizonytalanság is, mert nyolc gyermek nevelése, taníttatása nem volt könnyű. Először a két évvel idősebb bátyámmal beszéltem erről, aki volt már a háború után egy évig internátusban és kat. gimnáziumban, amíg a falunkban nem volt általános iskola. Bátyám biztatott. Édesapám is beszélt a plébánossal, aki azt ajánlott, hogy az egri főegyházmegyébe jelentkezzen.

Június vége felé a kérelmezőlevelet a plébánosom írta meg, és felolvasta, hogy írjam alá, a mellékletekkel (keresztlevél, szülők házasságlevele, bizonyítvány ajánlólevéllel) egy hosszúkás nagy borítékba téve vihettem a postára. A kérvény elég hosszú gépelt volt. Három pontja lehetett, melynek 3. pontja egy rövid mondat: szentségi házasságból (vagy egyházi?) születtem. Amikor ezt olvasta, egy megjegyzést tett hozzá, hogy ez fontos.

(…)

Mi, általános iskolások a városi iskolába jártunk (akkor nyolcadikos voltam), de a teológiai előkészítő középiskolában már láttam szerzeteseket. Ciszterek tanítottak (még rendi ruhában), de ide jártak ferences gimnazisták is (ferences ruhában). Volt egy piarista tanár, de már hallottam szervitákról, minoritákról is), és 1948-ban már láttam egy ferencest, Mátészalkán prédikált a Mária-napok alkalmából. Hallottam azt is, hogy a teológiai tanárok közt van jezsuita is.

(…)

A Kerepesi úti temető meglátogatásán kívül fontos megbeszélés volt Pálos atyánál (Szentkirályi utca 1.), hogy érettségi után mi legyen? Az egyik lehetőség, hogy valamelyik budapesti egyetemre megyek, és akkor megkezdhetem a noviciátust, mint mások is teszik. A másik, hogy szemináriumba megyek, de akkor közben egy év szünetet kell tartani, hogy a novíciusév rendesen meglegyen. Erről hosszú beszélgetés volt, szerettem volna megsejteni, hogy melyiket ajánlják, de a döntést egyedül rám bízta Pálos atya. Szóba kerültek az egyes egyetemek, szakok, és megemlítettem, hogy mehetek akár zenére is… erre az volt a válasz, hogy „arra nem”. Ha nem teológiára megyek, akkor az egyházmegyei támogatást mielőbb meg kell köszönni, és tovább nem kérni, mert így tisztességes. A vége azt lett, hogy szemináriumba megyek. Erre azt mondta az atya, hogy igyekezzek Pestre kerülni, mert itt jobban lehet a kapcsolatot tartani.

(…)

Érettségi után nem siettem el a diákotthonból, mert a rendes iskolai év még nem fejeződött be, az évzáró csak június 23-án volt. Valószínű, hogy ekkor írtam kérvényemet az egri főegyházmegyéhez, csatoltam hozzá az ajánlást a piarista hittanártól, aki megkérdezte: „Nem gondoltam-e, hogy piarista szeretnék lenni?” Tovább is orgonáltam a templomi miséken. Aztán görögöt kezdtem tanulni Révai atyánál. Ez két hét alapozás volt.

(…)

Nem tudtam, hogy Pálos atyát még június végén letartóztatták. Augusztus végén valahogyan mégis megtudtam – talán P. Bogyót kerestem fel –, és biztatott, hogy csak menjek Egerbe a szemináriumba. Később ezt jegyeztem fel: „Az augusztusi kirándulást elvitte a balatoni tarajos hullám.”

Augusztus 31-én bizalommal, szeretettel tettem meg az utat Egerbe. Itt a régi levegő csapott meg. Az elsőéves teológusok két héttel előbb mentek a szemináriumba, egy kis „noviciátusba”, amit még P. Rozmán vezetett be. Akkor egyhónapos volt, később kéthetes lett. Ebben az időben az elöljáró a spirituális volt – Kovács Gábor. Az Alojziánum volt a helyünk, szigorúan névsorban ültünk, így az első sorban az ablak mellé kerültem. A prefektusunk, dr. Tóth József erre a két hétre megbízott duktornak. A kápolnában pedig orgonáltam. A spirituális naponta legalább kétszer tartott magyarázatot a lelki dolgokról, volt lelki olvasmány, szentek élete, séta. Később ezt jegyeztem le:

„– Hallottátok, az érsek úr eljön a káplánvizsgára” – hozza valaki a hírt.

Izgalom, takarítás, rendezgetés előzi meg a nagy napot. Valóban eljött. A délelőtti órákban hirtelen benyit a rektor úr (Szentgyörgyi József), és mondja:

– No, fiaim, mindjárt jön az érsek úr, csak jól viselkedjetek.

A ’laudetur’ után állva maradtunk. Czapik főpásztor szavát hallgattuk. Hamarosan vége lett a biztató és bátorító szavaknak, majd így folytatta:

– Most nincs időm, hogy mindenkinek megkérdezzem a nevét, de felesleges is volna.

Mégis megkezdi az első sorban. Középen Bathó, az ajtó mellett Ács, majd az ablak felé néz, és kérdezi:

– Téged hogy hívnak?

– Bohán Béla.

– Hol érettségiztél?

– Kecskeméten a piaristáknál.

– Milyen eredménnyel?

– Jelesen.

– Van négyesed?

– Igen, egy.

– Miből?

– Oroszból.

– Vannak testvéreid? Hányan?

– Tízen vagyunk.

– Derék, szép dolog, derék édesanya, édesapa. Mi az édesapád?

– Földműves.”

Még egy utolsó erős pillantás, és a ’laudetur’ elhangzása után kivonul a főpásztor.

Az izgalomban senkinek sem szóltam, de tudtam, hogy sorsom meg van pecsételve. Még csak tegnap adtam fel egy levelet, hogy nem megyek Pestre, most esetleg adhatom fel a következőt: mégis megyek.

A szabad időt jelző csengő után a vicerektor úr hívat:

– Nos, hát az érsek úr úgy döntött, hogy Pestre mégy a Központiba, bár mi most nem akartuk ezt.

A hír jobbára csak az elöljárók közt forgott. Székely tanár úr mindannyiszor rosszallólag intett a fejével; ahányszor találkoztunk, mondta, hogy „vége a zenének”. Mikor bejöttem, úgy fogadott: „Nem mécc Pestre, hogy elrontsanak.”

És mégis menni kell. A vicerektor intézkedett, hogy a reverendát addig készítsék el.

A „noviciátus” utolsó napja kirándulás lesz a hegyekbe. Előző nap Tóth atya megkérdezi:

– Van-e olyan, aki nem tud jönni?

Jelentkezem.

Halk suttogás. Egymástól kérdezik, vajon miért nem? Jöjjön!! Az atya szólalt meg:

– Búcsúzzatok el tőle, mert az érsek úr elküldte a szemináriumból Pestre, mert nem viselkedett jól.

Az utolsó stúdium alatt még bementem, pár szóval megköszöntem, hogy „duktorságom” alatt jól megértettük egymás.

Másnap, szeptember 15-én jönnek az idősebbek, én pedig útra készen állok. Ismerős fekete fej néz be:

– Szevasz, Béla, mit csinálsz?

– Látod, csomagolok, megyek Pestre.

– Tisztára megürültél. Tisztára…

Nehéz csomaggal, gyors léptekkel indultam, ki a vasútállomásra, s most már nem is tudom, hányszor hagytam el ezt a várost.

De mennyire más okokból…

(Az Anima Una-könyvek sorozatban megjelent Magyar jezsuiták vallomásai IV. című kötetből.)

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. március 19.