Boldog Aquaviva Rudolf áldozópap és társai

aquaviva_rudolf_200Amikor Xavéri Ferenc 1542-ben Goába érkezett, úgy érezte, mintha egy katolikus államba érkezett volna. De kereken tizenöt évnek kellett eltelnie, míg a szigeten levő számos falu elfogadta a kereszténységet, Braganzai Konstantin alkirály erőteljes vezetése alatt. 1564-ben Salsette hosszúra nyúlt déli félszigetén a kétszázötvenezer fős lakosságból mindössze ezerötszáz volt keresztény. Ezt a területet bízták a jezsuitákra missziós tevékenységük színhelyéül. Amikor 1567-ben de Noronha Antal alkirály alatt pagodák százait rombolták le egy büntetőexpedíció alkalmával, a lakosság körében a megtérések száma lassan növekedni kezdett, de a lakosság többsége ellenállt, és megmaradt Visnu-hívőnek. A bráhminok még inkább megragadtak minden lehetőséget, hogy a lisszaboni és a goai hatóságokat arra kényszerítsék, hogy a teljes hindu vallásgyakorlást folytathassák, de Pacheco atya sikeresen ellenállt nekik.

1583-ban P. Acquaviva Rudolfnak jutott a feladat, hogy mint a kollégium és a missziós állomás elöljárója, folytassa és befejezze a megkezdett munkát. Következésképp a misszióban élő atyák és testvérek július 21-én összegyűltek az északon fekvő Cortalimban, ahol általános gyónás és bűnbánattartás után „nagy örömmel és boldogsággal” megújították fogadalmaikat. Ebből az alkalomból P. Acquaviva egy előadást tartott nekik, és a tökéletességre törekvésre buzdította őket. Amikor július 4-én négy atya és egy testvér (közöttük Acquaviva) a félsziget déli részén fekvő Coculimba mentek, hogy helyet keressenek templomépítés számára, egy varázsló által felizgatott tömeg azonnal megölte őket, és testüket megszégyenítő módon egy kútba dobták.

Némi nehézség árán a testeket sikerült kiemelni, és ünnepségek keretében visszavitték őket Goába, ahol a mai napig nyugszanak. Ezeket a vértanúkat, akiknek a kora 28 és 33 év között volt, XIII. Leó pápa 1893-ban avatta boldoggá. Az áldozatok között volt néhány, a misszióban részt vevő más segítőtárs is.

Acquaviva Rudolf a Nápolyi Királyság egyik nemesi családjából származott, apja Atri hercege volt. Anyjától mélyen vallásos nevelésben részesült, és 1568-ban, tizennyolc évesen, apja ellenállását legyőzve lépett a Társaságba, kétségtelenül Bobadilla hatására. Ekkora már megkapta a tonzúrát és a kisebb rendeket. Néhány év múlva a Collegium Germanicum tanára lett, amivel aztán később is szoros kapcsolatokat ápolt. 1574-ben Lisszabonban szentelték pappá, és ott mutatta be első miséjét röviddel Indiába indulása előtt.

Azután, hogy megérkezett Goába, hamarosan húsz helyi lakosnak kellett kiszolgáltatnia a keresztség szentségét. Nem sokkal ezután, amikor a kollégiumban a filozófia tanítását kellett volna átvennie, megbetegedett. 1579 őszén a nagymogul követe, Akbar érkezett Goába, és papokat kért, hogy a nagymogult a keresztény hit igazságaira oktassák. Erre a feladatra Rudolfot szemelték ki, és megtették a nagymogul számára küldendő csoport elöljárójává. 1579 novemberétől 1583 tavaszáig a nagymogul udvarában dolgozott, és a mollahok jelenlétében nyilvános fórumon vitatta meg a nagymogullal a keresztény hit igazságait, de végül arra a következtetésre jutott, hogy a nagymogul kiegyensúlyozatlan életmódja, többnejűsége, háborúskodása miatt, megannyi jó tulajdonsága ellenére sem lesz kereszténnyé.

Rudolf vértanúság iránti vágya ismert volt mind társai, mind távolabbi ismerősei számára. Egy alkalommal így ír: „Még nem voltunk vérünk ontásáig hűek.” Nagyon egyedül érezte magát a teljesen muzulmán környezetben, különösen azért, mert a kereszténységet az iszlámmal összehasonlítva inkább a különbségeket látta, mint a hasonlóságot. Ezért 1580-ban már így panaszkodott: „Aligha hallotta valaki Jézus édes nevét, mert a muzulmánok csak prófétának ismerik el, és tagadják, hogy ő az Isten fia, de én csak azt mondhatom, nem tudok ilyen Jézusról; én csak arról a Jézusról tudok beszélni, aki az Isten fia.” Rudolf elöljárói tisztsége miatt is sokat szenvedett.

Agrából, ahol letelepedett, az Indus vidékére utazott, oda, ahol Akbar élt, és időről-időre itt tanította Akbar fiát, Murádot az európai tudományokra. Amikor tartományfőnöke ismét magához hívta, megszerezte Akbar engedélyét, és visszatért Goába, ahol a salsette-i misszió élére nevezték ki. 1583-ban ment új helyére, Pacheco Alfonzzal, aki megismertette őt az ottani helyzettel. Ehelyett azonban néhány nap múlva mindketten elnyerték a vértanúság koronáját.

A hírek mélyen meghatották Akbart, aki mély megbecsülést érzett Rudolf atya iránt.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2016. augusztus 15.