Boldog Baldinucci Antal áldozópap

baldinucciBaldinucci Antal Itália politikai és kulturális hanyatlása idején élt. 1665-ben született egy elszegényedett firenzei nemesi család sarjaként, így életstílusa igencsak különbözött a nagyhercegi udvartartás luxusától, amely még mindig az egyik leggazdagabb volt Európában.

Firenze továbbra is úgy nézett ki, mint azelőtt. Arnolfo di Cambio falain belül foglalt helyet, és négy negyedből állt: S. Giovanni, Santa Maria Novella, Santa Croce és Santo Spirito. Az uralkodó herceg III. Cosimo volt. Az ő majd félszázados uralkodása alatt a város életkörülményei nem változtak sem morális, sem anyagi téren; ellenkezőleg: az udvar túlzott luxusa és néhány nemesi család terjeszkedése odáig vezetett, hogy a lakosság többségét alkotó, nyomorúságos körülmények között élő egyszerű nép egyre növekvő elégedetlenséget mutatott.

Firenzében a jezsuitáknak egy fiúkollégiumuk és két lelkigyakorlatos házuk volt. Az egyik lelkigyakorlatos ház a harmadik probáció helyéül is szolgált. Baldinucci Antal tizenhárom éves volt, amikor először gondolt arra, hogy Istennek szentelje magát. Ez akkor volt, amikor bátyja, aki nagyon közel állt hozzá, belépett a domonkos rendbe. Antal követni akarta bátyját, de apja néhány okból erősen ellenezte. Ez miatt az ellenállás miatt, továbbá egy lelkigyakorlat után döntött Antal úgy, hivatása Jézus Társaságába szólítja, így 1681-ben belépett a római Szent András noviciátusba. Még nem volt tizenhat éves sem.

Életének kritikus szakasza kezdődött ekkor. A szószékről és az iskolapadból hallott valamit a Társaság munkáiról. Ez, meg elöljárói segítsége adtak neki iránymutatást abban, hogy a Társaságban végzendő munkák közül irányultságot válasszon. Bizonytalan egészsége azonban korlátot szabott vágyainak. Arról álmodozott, hogy misszionárius lesz, mint Xavéri Szent Ferenc, és ismételten kérte, hogy küldjék Kínába, Indiába vagy Japánba, de hiába. Az ő Indiája az olasz vidék lett. Rossz egészsége az iskolában is kínozta. Választhatta volna, hogy népszónok legyen, de most ő maga tiltakozott: nem kedvelte korának stílusát, sem a jól ismert prédikátorok iránti mézesmázos hízelgést.

Tanulmányai alatt számos alkalommal küldték vidékre, hogy megőrizze egészségét. Így számos Róma környéki gazdát és pásztort megismert. Nagyon megdöbbentette, hogy ezeknek az egyszerű embereknek senki sem hirdeti Isten igéjét. Miért ne ő lenne az, aki ezzel foglalkozik? Valójában ez tipikus jezsuita szolgálat volt, Szent Ignác ideje óta, aki a Formula Institutiban megkívánta a gyerekek és a műveletlenek hitoktatását, a veszekedők lecsendesítését, a betegek és a rabok segítését – tulajdonképpen mindent, amit a kegyelem sugallatai kértek. Olyanok, mint Régis Szent Ferenc, egész életüket ilyen apostoli munkának szentelték, P. Claudius Aquaviva az ötödik általános rendgyűlést követően pedig pontos utasítást adott, hogy minden pap, kiváltképpen a professzusok, tartsanak népmissziót, és minden házban legalább két embert különítsenek el erre a célra; illetve, hogy állítsanak fel ideiglenes missziós központokat, amelyek ne telepedjenek le egy állandó helyen, hanem időről időre menjenek tovább. Itáliában a népmissziók aranykora fél évszázadon keresztül tartott, 1680-tól 1730-ig. Az egyik legismertebb misszionárius de Geronimo Szent Ferenc volt, aki életét a nápolyi nyomornegyedek lakóinak szentelte.

Ilyen misszióra nevezték hát ki elöljárói Baldinucci Antalt is. Először rövid időre Viterbóba küldték, majd innen Frascatiba helyezték, ahol egészen haláláig, 1717-ig maradt. Ezalatt a húsz év alatt Baldinucci Antal személyesen élte az evangéliumot, és elvitte az Isten igéjét a legutolsó kis faluba is, átadta magát a szegényeknek és a haldoklóknak, megnyugtatta a háborgó lelkiismereteket, kibékítette az ellenfeleket, és teljesen azok szolgálatára adta magát, akiknek szükségük volt segítségére.

A mód, ahogyan ebbe a kimerítő munkába vetette magát, mutatja, hogy „mennyire megszabadult saját hajlamaitól és akaratától, hogy Krisztusé legyen”. Azok közé az emberekhez tartozott, „akik – hogy Szent Pál szavával szóljak – fáradságban, virrasztásban, böjtben, tisztaságban, tudományban, béketűrésben, nyájasságban, a Szentlélekben, nem színlelt szeretetben, az igazság igéjével Isten szolgáinak tanúsítják magukat; és jobbról-balról az igazság fegyverzetével, dicsőségben és megszégyenülésben, gyalázatban és jó hírnévben, egyszóval jóban-rosszban mérföldes léptekkel az égi haza felé törnek; és másokat is minden tőlük telhető igyekezettel oda terelnek mindig Isten legnagyobb dicsőségét tartva szem előtt.”

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2016. augusztus 15.