Boldog Bonnaud Jakab áldozópap és társai

El kell ismernünk, hogy a jezsuita vértanúk között talán ezek az emberek tűnnek a legegyszerűbbnek. Saját honfitársaik mészárolták le őket, teketóriázás nélkül; haláluk dühös szenvedélyek által felkavart események következménye volt, és talán természetes véletlennek tűnhet, ami igencsak hátraveti megítélésüket azokkal a rendtársaikkal szemben, akik a távoli Japánban, Kanadában vagy Indiában haltak meg hősies missziós tevékenység közben.

A legtöbb közülük nem volt különleges ember, sőt még nagy számuk is arra késztet bennünket, hogy csupán a tényekre korlátozzuk magunkat, és meg se próbáljuk egyéni jellemüket felvázolni. A legszégyenletesebb dolog az, hogy mivel haláluk előtt húsz évvel oszlatták fel a Társaságot, azt is megkérdőjelezték, nevezhetjük-e őket jezsuitáknak.

Mindjárt kezdetben tisztáznunk kell, hogy bár vannak, akik ex-jezsuitáknak nevezik őket, a boldoggá avatási iratok szerint halálukkor ők még mindig a Társaság tagjai voltak. Igaz ugyan, hogy volt egy határozat, amit egy erőteljes vallásellenes hullám eredményeként a párizsi parlament bocsátott ki 1762-ben, és amit később minden helyi parlament is átvett, melynek következtében Bonnaud-éknak el kellett hagyniuk lakhelyeiket. Jogfosztottak lettek, mivel megtagadták annak az eskünek a letételét, ami érvényteleníti korábbi elkötelezettségüket, és aminek következtében sem hivatalt, sem jövedelmet nem birtokolhattak – de sem ez a határozat, sem XIV. Kelemen pápa tizenegy évvel korábban kiadott, a Társaságot feloszlató bullája nem tudta őket eredeti szándékuktól eltéríteni. Ahhoz azonban, hogy a feloszlató bulla érvényes legyen, fel kellett olvasni a Társaság házaiban, és még ha nem is voltak hajlandók a püspökök erre a lépésre, a házak egyszerre megszűntek létezni.

Így hát Bonnaud és társai még mindig a rend tagjai voltak, és hűek maradtak szerzetesi fogadalmukhoz, amíg csak a körülmények engedték. Azonban ők mindig mint ex-jezsuiták éltek a köztudatban: a hatóságok számára, mivel az ex-jezsuiták kapták a legkisebb járandóságot, és amit rendszeresen fel is vettek; a hit ellenségei számára, akik írásaik és prédikációik miatt félelmetes ellenséget láttak a jezsuitákban; más szerzetesek számára, valamint a betegek és a rabok számára, akiket meglátogattak; végül így ismerték őket az egyszerű hívek is, akik szószékeik és gyóntatószékeik köré sereglettek.

Krisztus szeretete és Ignác lelkisége volt az, ami a lelkigyakorlatokból még ilyen hosszú idő után is kisugározva ihlette apostoli munkájukat, és ami hűségesen megőrizte őket egy nagy közösség szétszórt tagjaiként. Ennek az egyszerű hűségnek önmagát kellett bizonyítania, egyszerűséggel és mégis buzgón, így amikor legfőbb áldozatuk ideje eljött, vértanúságuk már gyóntatói munkásságuk megkoronázása volt. Olyan életerős lélek működött bennük, hogy bár a Társaság Franciaországban hivatalosan harminc éve halott volt, mégis ezek az „elárvult gyermekek” több vértanút tudtak felmutatni, mint bármilyen más szerzetesközösség.

Továbbá hiteles vértanúk is voltak, többi társukhoz hasonlóan. Letartóztatásuk és haláluk elsődleges oka az volt, hogy megtagadták a Papság Polgári Alkotmányának az aláírását. A törvényes társadalmi reform helyét hamarosan felváltotta a pápa fennhatósága alól kivont nemzeti egyház megteremtésére, majd – amint a további események is mutatják – a katolikus hit elnyomására és a vallás teljes megsemmisítésére irányuló szándék. A pápa és az egyház iránti hűségnél ezek az emberek sokkal tovább mentek azáltal, hogy készek voltak meghalni. Kivégzőik társadalmi előítéletei és a hazaárulás, valamint a külső ellenséggel való összeesküvés hamis vádjai nem homályosíthatják el azt az alapvető tényt, hogy e jezsuiták hitükért haltak meg; gyilkosaik rosszindulatú rágalmai és az 1792 augusztus második felére jellemző vallásellenes, elnyomó törvényhozói működés erről bőséges tanúsággal szolgálnak.

Vértanúságuk dicsőség nélkül való; egyszerű vértanúk voltak, de tökéletes példái a modern kor azon számtalan vértanújának, akiket hazájukkal szembeni hűtlenséggel vádoltak, és a nép ellenségeiként bélyegeztek meg. Vértanúk voltak hagyományos értelemben is, követve a korai keresztények – „a birodalom ellenségei” – és számos más kor vértanúinak példáját.

Frissítve: 2016. augusztus 15.