Boldog de Azevedo Ignác áldozópap és társai

azevedo1De Azevedo Ignác a portugál felfedezések aranykorában született. Az evangélium hirdetésének „hadjárata” a hatalmas brazil területek partjairól kezdődött és a belső területek felé irányult. A nyomor sújtotta primitív nomád népek között, akik babonákra alapozták életüket, és arra, amit a földből össze tudtak szedegetni, törzsi háborúk és kannibalizmus között az apostolkodás nem csupán néhány lelkes papra korlátozódott, hanem ennek a társadalmi megmozdulásnak mintegy magvát alkotva, megosztották a munkát elkötelezett világiakkal, családokkal, irányt és egységet adva a vállalkozásnak.

Ez az egyházi apostolkodás új formája volt, mintegy előfutára a modern missziós módszereknek. A Gondviselés rejtett utakon vezette az előfutárokat. De Azevedo Ignácnak, aki az udvarban nevelkedett, és a humanisztikus tudományokban jó képzést kapott, büszke és függetlenségre vágyó természetét kellett legyőznie, hogy elérje a szerénységet és megszeresse Krisztus keresztjét. Barátja, Henrique Nunes de Gouveia tanácsára elment, hogy meghallgassa a jezsuita Francisco Estrada prédikációit. Az örök igazságok fényétől sugárzó földi célok teljesen lenyűgözték, és elhatározta, hogy Coimbrába megy, hogy még többet megtudjon a jezsuitákról. Huszonkét évesen jutott arra az elhatározásra, hogy belép a Társaságba, de döntését szilárd alapokra akarta helyezni. Ezért negyven nap alatt elvégezte a Lelkigyakorlatokat, és a barbosai családi birtokon folytatott életét felcserélte a jezsuiták szerény életmódjával. Folytatta tanulmányait a művészetek terén, majd filozófiai és teológiai tanulmányokat végzett.

A missziók hírei örömmel töltötték el, és vonzották: először az Angolából és Kongóból érkezett hírek, majd az Indiából és Japánból szállingózó információk. Ennek ellenére teljesen engedelmes akart maradni. „Nem akarom, hogy bármilyen tőlem származó kérés legyen az oka az elöljárók döntésének. Isten nagyobb dicsősége kell hogy legyen a legfőbb érv” – írja. Hamarosan kiderült, hogy kiváló vezetői képességekkel rendelkezik, amit a coimbrai és lisszaboni kollégiumokban tudott leginkább kamatoztatni. Bragában létrehozta azokat az iskolákat, amelyeket Bartolomeu dos Martires érsek kért a Társaságtól. Adminisztratív kötelességeit pasztorális tevékenységgel kombinálta, különösen vidéki kórházakban és börtönökben. Nagy apostoli „fegyverei” közé tartozott az ima, a vezeklés, valamint a szeretet művei.

A szíve azonban a tengerentúli missziókba vágyott. Brazíliában P. Nóbrega erősítést kért, különösen egy olyan embert, aki jó képességekkel rendelkezik ahhoz, hogy a létrejövő keresztény közösségeket szilárd alapra helyezze. Ignácra gondoltak: aktív volt, vállalkozó szellemű és energikus a tervek kivitelezésében. Mint India és Brazília prokurátorát, Rómába küldték, és az 1565-ös általános rendgyűlés idején az új generális atya Brazília (Terras de Santa Cruz) vizitátorának nevezte ki. A kinevezés dinamikus és hatásos kormányzást követelt meg a déli területeken és Bahiában. A vállalkozás lelassult, és néhány szervezeti változtatást kellett végrehajtani, ha eredményt akartak elérni. Embereknek is szűkében voltak. 1568-ban mint prokurátort ismét Rómába küldték, és ez alkalommal Lisszabonba is ellátogatott. Így amíg Portugáliában volt, sikerült biztos anyagi segítséget szereznie. Ignác utazásainak a legnagyobb gyümölcse mégis az volt, hogy a különböző házakban meggyőző apostoli buzgóságával nagy lelkesedést váltott ki a fiatalokban. Rómában nagy hatást tett V. Pius pápára és Borja Ferencre; a pápa széleskörű pasztorális szabadságot biztosított számára. A generálist annyira lenyűgözte, hogy írt a spanyol tartománynak: legyenek nagylelkűek a missziókkal, és küldjenek pénzt is az anyagiakban szűkölködő területeknek. Ezt az ajánlást elősegítette de Azevedo tüzes ékesszólása is.

azevedo2

Portugáliába visszatérve Ignác számos önkéntest kapott: három embert Valenciából, ötöt Madridból, kettőt Medina del Campóból. A legtöbbet azonban a coimbrai és az evorai kollégiumból és noviciátusból kapta. Ily módon összesen 73 papot és testvért gyűjtött össze, számos világi munkással és szolgával együtt pedig mintegy száz főt tett ki csapata. Ez a rendkívül különböző összetételű csoport azonban csak úgy érhetett el eredményt, ha egy szoros apostoli egység kapcsolja össze.

Ahogy a járvány egyre terjedt Lisszabonban, de Azevedo Ignác főleg vallásos tagokból álló kis expedícióját Quinta de Val de Rosalban gyűjtötte össze, ami a Tagus déli részén levő Szent Antal kollégiumhoz tartozott. Az Atlanti-óceán partjának egészséges körülményei között készítette fel „misszionárius zászlóalját” testileg és lelkileg az evangélium nagy munkájára a brazil belterületeken, ami „acélizmokat és aranyszívet” kívánt.

A múló hónapok egyéni és közösségi szent gyakorlatokban teltek, a szerénység és vezeklés gyakorlásával, lelki konferenciákon, munkával és tanulással töltött órákkal, zenés-dalos szünetekkel, sétákkal a tengerparton vagy a vidéken, zarándoklatokkal a közeli szent helyekre, körmenetekkel, a liturgikus időnek megfelelően. De Azevedo azonban nem egyszerűen egy lelkes, ifjúi lelkesedéstől hajtott szónok volt. Változatlan módon mutatott példát az aszkézis és a lelkesülés egyesítésére. A legkeményebb munka, a legszerényebb cél, a mindig mosolyogva végzett szolgálat és a változatlan nagylelkűség jellemezték őt. A szentek élete kevés olyan példáját adja az egyszerű jámborságnak, örömnek és testvéri szeretetnek, amellyel ezek az emberek szerény életükre alapozva az őserdő megszelídítésére és az egyszerű lelkek megmentésére készültek. Június 5-én egy 74 jezsuitából álló békés kis hadsereg hajózott át Tagusból Madeira szigetére. A fedélzeten töltött idő mind a szerzetesek, mind a világiak számára úgy telt, mintha kolostorban éltek volna: közös imák és énekek hangzottak el reggel és este, amikor az időjárás megengedte. Június 30-án a brazil kormányzó makacssága ellenére, a Santiago hajó kereskedőinek kérését teljesítve – ami a Kanári-szigetekre indult – Ignác 39 társával együtt újra hajóra szállt. Mielőtt azonban a fedélzetre mentek volna, összehívta társait, hogy felhívja figyelmüket egy esetleges kalóztámadás és vértanúság lehetőségére. Önkénteseket akart, nem pedig kényszerűségből cselekvő embereket, hogy Krisztus vértanúi legyenek. Néhányan haboztak, de helyüket elfoglalták más hajókról jelentkező önkéntesek. Taza-Cortéból Las Palmas felé hajózva a Jacques Soria által vezetett hugenotta kalózok hajója bukkant fel. Mivel azonban a Santiago harcképes legénysége kevés volt, ezért a kapitány embereket kért de Azevedótól. Az ő csoportja azonban szerzetesekből és más vallásos emberekből állt, akik nem tudtak harcolni. Legfeljebb a sérülteket tudták gondozni és a harcolókért imádkoztak – ez volt minden segítségük. Amikor a hugenották elfoglalták a hajót, és látták a sok misszionáriust a legénység között, és megértették, hogy Brazíliába tartanak az Ige hirdetésére, még erősebb támadásba lendültek. De Azevedo találkozott velük egy Mária-képpel a kezében, kinyilvánította, hogy Krisztus papja. „Ti vagytok a tanúim, hogy a katolikus hitért és a szent római egyházért halok meg.” Egy katona megvágta a fején, és otthagyta vérben úszva.

A többi katolikus imáival támogatta és ők is megvallották hitüket, egyetlen szomorúságuk az volt, hogy a brazil missziók meg lesznek fosztva segítségüktől. De Azevedo a következőket mondta nekik: „Ne sírjatok, gyermekeim, Brazíliát ugyan nem érjük el, ma azonban létrehozunk egy kollégiumot a mennyben.” A feldühödött hugenották lemészárolták de Azevedót és Andradét, aki védelmezte őt, majd mindkettőjük holttestét a tengerbe dobták. Ezek után megölték az összes többi jezsuitát, kettő kivételével. Az egyiket másnap ölték meg, a másiknak pedig főznie kellett rájuk. Az ő helyét a kapitány fia vette át, aki be akart lépni a jezsuitákhoz, és ezért jezsuitának mondta magát, így nőtt a vértanúk száma negyvenre. Ezért őt Adaucto Jánosnak nevezték el.

Ennek a csoportnak egy csapásra bekövetkezett halála mély benyomást tett az egész keresztény világra. Őszintén szólva, ez a brazil evangelizáció számára katasztrófát jelentett. Azonban az isteni gondviselés folytán ez a negyven vértanú élő köve lett annak a küszöbnek, ami a brazíliai kereszténység hatalmas épületének kezdete, Dél Keresztjének jele és ígérete alatt.

Krisztus vértanúi a legjobb hithirdetők. Hatalmas lelkesedés söpört végig az egész katolikus világban, és Brazília, a partvidéktől a belső területekig, egyre inkább Isten áldotta földdé lett. IX. Pius pápa 1854. május 14-én elfogadta és megerősítette de Azevedo Ignác és társai nyilvános tiszteletét.

Frissítve: 2016. augusztus 15.