Vértanúságuk idején P. Imbert József a hetvenes, P. Cordier János Miklós a nyolcvanas éveiben járt. Mindketten azok között a kíméletlen viszontagságok között éltek, amelyek a francia forradalomhoz és a félelem uralmának szörnyű napjaihoz vezettek, aminek áldozatául estek.

Imbert József Franciaországban, Marseilles-ben született 1720 körül. Az avignoni jezsuita noviciátusba 1748-ban lépett be, és első fogadalmait 1750. június 29-én tette le. 1754-es pappászentelése után a Chalon-sur-Saône-i, besançoni és grenoble-i kollégiumokban tanított. Ebben a városban tartózkodott, amikor 1762-ben a Társaságot Franciaországban elhallgattatták. P. Imbert a moulins-i egyházmegyéhez csatlakozott, és amikor az 1790-es Papság Polgári Alkotmánya elfogadását és az ezt támogató eretnek esküt elutasította, plébániájának feladására kényszerült. Miközben sok pap külföldre távozott, ő Moulins-ban maradt és szolgálatát titokban folytatta.

A püspök kiűzésével P. Imbertet nevezték ki az egyházmegye apostoli kormányzójának. Így most ő lett a legmagasabb rangú hivatalviselő, és ezért a forradalmárok gyűlöletének sokkal jobban áldozatául esett, mint addig bármikor. A kellő időben letartóztatták, és Moulins-ban bebörtönözték. Egy 1793. július 4-i börtöndokumentum szerint június 9. óta tartották fogva a községházán. 1794 elején az egyházmegye vele együtt bebörtönzött huszonnégy másik papjával együtt elindult a kitoloncolás felé. Délnyugat felé vitték őket, Limoges-ba, onnan Saintes-be, Rochefort-tól mintegy húszmérföldnyire, a hajóra szállás tervezett helyére. A moulins-i foglyok több hónapig maradtak Saintes-ben, ahol P. Imbert új szöveget írt Rouget de Lisle hazafias himnuszának, a La Marseillaise-nek a dallamára. Az új szöveg nem a forradalom dicsőítésére, hanem - a papok közelgő kitoloncolása kapcsán - apostoli lelkületük izzítására született, hogy száműzetésüket Krisztus üzenete továbbadásának lehetőségeként tekintsék. A dalt gyakran énekelték a rabok, és hamarosan A papok Marseillaise-e néven vált ismertté.

Saintes-ből a papokat Rochefort-ba szállították, ami egyike volt azoknak a kikötőknek, ahonnan az ellenkező papokat Afrikába szállították. Ezek közül a kikötők közül Rochefort-ban gyűlt össze a legtöbb kitoloncolásra váró pap. A különböző francia városokból érkezőket kórházakban, korábbi zárdákban és monostorokban, valamint két kisebb hajón, a La Borée-n és a Nourrice-en tartották fogva, amelyek akkor a Charente folyó közepén horgonyoztak, és a gályák kórházhajóiként szolgáltak. P. Imbert a La Borée-n kapott helyet. Április 11-én a Rochefort-ban levő pap foglyokat elkezdték a Deux-Associés hajóra szállítani, ami a Charente torkolatától és a szárazföldtől nem messze egy megerősített sziget, az Ile d’Aix kikötőrévében horgonyzott. P. Imbert április 13-án szállt hajóra. A létramászás az idősebb papok számára nem volt könnyű: amikor valaki egy lélegzetvételnyi szünetre megállt, egy matróz feljebb taszította. A fedélzetre érve átkutatták őket, és minden kegytárgyukat elvették, még az ima- és zsolozsmáskönyveiket is. Május elején a Deux-Associés kapitánya jelezte, hogy már négyszáz pap van a hajója fedélzetén; nem tud több számára helyet biztosítani. Így még egy hajót szolgálatba állítottak, a Washingtont, és P. Cordier-t erre a hajóra helyezték.

Cordier János Miklós 1710. december 3-án született Souilly közelében, Lotaringia hercegségben, és 1728. szeptember 28-án lépett be a nancyi noviciátusba. A pont-à-moussoni egyetemen végzett filozófiai tanulmányai után Dijon, Auxerre és Autun kollégiumaiban tanított. Teológiai tanulmányokra visszatért Pont-à-Moussonba, és a doktorátus után Strasbourg-ban tanított filozófiát, majd valamivel később Pont-à-Moussonban teológiát. 1757-ben Rheimsbe helyezték, ahol stúdiumprefektus volt, majd 1761-ben a verduni egyházmegyében levő saint-mihieli rendház házfőnöke. A Társaság lotaringiai feloszlatása (1786) után Saint-Mihielben maradt, és egy női szerzetesrend kolostorában lelkészkedett 1790-ig, amikor a kormány minden szerzetesrendet feloszlatott Franciaországban. Ezután Georges-François Steinhoff kanonokkal lakott Verdunben. Idős kora ellenére P. Cordier-t 1793. október 28-án letartóztatták, azzal vádolták, hogy egyike az ellenkező papoknak, és elrendelték a deportálását. Barban, a megyeszékhelyen börtönözték be. Közel hat hónapig maradt ott, majd 1794. április 15-én, annak ellenére, hogy csak bottal, és azzal is nagy nehézségek árán tudott közlekedni, a Rochefort-ba menő, végleges deportálásra kerülő rab papok konvojába helyezték. P. Cordier június 19-én lépett a Washington fedélzetére.

A Deux-Associés és a Washington soha nem hajózott ki, mert az angol hajóhad francia partok elleni blokádja sikeres volt. Mindkét hajónak a Charente tölcsértorkolatában levő Ile d’Aix szigetnél kellett horgonyoznia. A körülmények mindkét (korábban Afrika és Dél-Amerika között közlekedő, rabszolgaszállítással foglalkozó) hajóban szörnyen kegyetlenek voltak. A deportáltakat a fedélzet alatt zsúfolták össze, ahol a levegő büdös volt és fojtó, és nem voltak egészségügyi berendezések. A mennyezet annyira alacsony volt, hogy senki sem tudott felegyenesedni, és amikor lefeküdtek aludni, a kezük egymáshoz ért. Éjszaka a fedélzeti nyílásokat lelakatolták: ha vészhelyzet lépett volna fel, nem lett volna kijárat. Reggelenként égő kátránnyal teli hordót bocsátottak le, hogy a rabok megfüstölődjenek, mielőtt a fedélzetre lépnek. A fedélzeten a számukra kijelölt hely annyira kicsi volt, hogy egész nap állniuk kellett, és annyira össze voltak szorulva, hogy enni is nehezen tudtak. Naponta egyszer felszolgált szűkös ételadagjaik főtt babból, kukacos fekete kenyérből és avas olajjal leöntött szárított húsból állt. Az ivóvíz sötét színű volt. Következésképpen sokan dőltek ki légzőszervi megbetegedésekben, valamint skorbutban és tífuszban. Nem volt szokatlan, hogy egyetlen éjszakán ketten-hárman haltak meg. A holttesteket őrök kíséretében maguk a papok vitték át a közeli Ile d’Aix szigetre, és temették el a homokba. Tilos volt imádkozni a halottakért. P. Imbert, aki már a hajóraszálláskor legyengült állapotban volt, az elsők között betegedett meg, valószínűleg tífuszban, és miután két hónapnál is kevesebb időt töltött a hajón, 1794. június 9-én halt meg. Egyike annak a 226 áldozatnak, akiket az Ile d’Aix szigeten temettek el.

A szigetlakók tiltakozása miatt mindkét hajó feljebb hajózott a Charente-en, és a ritkán lakott Ile Madame sziget mellett vetett horgonyt. A nyári meleg miatt a betegek száma megnövekedett, így a szigeten sátrakból álló ideiglenes kórházat húztak fel. A szigetre átvittek szerencsésnek gondolták magukat: madarakat hallottak énekelni, láttak lepkéket a virágok között, és friss levegőt szívhattak. P. Cordier, miután megbetegedett, ebbe a szigeti kórháztákolmányba került, és ott halt meg szeptember 30-án. Egyike volt annak a 254 áldozatnak, akiket az Ile Madame sziget homokjába temettek el.

Robespierre bukásával 1794 júliusa végén a „forradalom” utolsó heteit élte. 1795 elején a rochefort-i börtönhajók megpróbáltatásait túléltek - összesen 285-en - hazatértek. A deportálásra ítélt 822 egyházmegyés és szerzetespapból és a hét keresztény testvérből a tízhónapos időszak alatt 547 halt meg, és ebből 64-et (akiknél elegendő bizonyíték gyűlt össze szenvedésük és haláluk viselésének módjáról) II. János Pál pápa 1995. október 1-jén boldoggá avatott. A Társaság tagjai Boldog Imbert József és Boldog Cordier János Miklós testvéreiket a liturgiában január 19-én ünneplik.