Boldog Maunoir Julián áldozópap

maunoirBoldog Maunoir Julián negyvenhárom évig rótta Bretagne útjait, prédikálva és missziókat tartva minden plébánián. Arról álmodott, hogy majd eljut Kanadába, mint skolasztikustársa, Jogues Izsák. De úgy alakult, hogy az ő munkaterülete szülőföldje maradt, különösen a breton nyelvű területek, 1683-ban bekövetkezett haláláig.

Amíg a skolasztikusokat tanította Quimper kollégiumában, megtanulta a breton nyelvet, hogy hittant oktathasson a helyi parasztgyerekeknek, és olyan könnyedén tette ezt, hogy az szinte a csodával volt határos. Michel Le Nobletz atya, az utazó pap, aki minden jövedelmet visszautasított, és a szegényeket evangelizálta, a Gondviselés által küldött utódját ismerte fel benne. Julián sokáig habozott, közben azonban megbetegedett, és miután nem remélte, hogy kilábal még betegségéből, megfogadta Istennek, hogy a breton missziónak szenteli életét.

Számos akadállyal kellett megküzdenie: Quimper püspökének ellenállásával és az egyházmegyés papság gyanúsítgatásával, saját társainak szkepticizmusával és az anyagi eszközök teljes hiányával. De bizonyos volt Isten akaratában, és társával, a húsz évvel idősebb P. Pierre Bernard-ral (aki egy szót sem tudott bretonul) belevágott a kalandba. Azonnal tömegek válaszoltak megjelenésére.

Tízezrével tódultak, hogy hallgassák őt és megkapják a szentségeket. Legtöbbjük halász és parasztember volt. Szegények voltak és keményen dolgoztak: nem lehet őket azokkal a haramiákkal azonosítani – erről néhány történész megfeledkezik -, akiket a Liga (a hagyományos katolicizmus hívei) hozott erre a területre, hogy rettegésben tartsák a vidéket. Az egykor bőségben élő tartomány lerombolva került ki a polgárháborúból: pusztítás nyomai voltak mindenfelé. A lakosság megmaradt katolikusnak, de a hitet elhanyagolták, mert a vallásoktatás hiányt szenvedett. Sokkal több pap volt, mint amennyire a plébániai munkához szükség előtt volna. Nem tudtak megélni a hívek adományaiból és javadalmaikból: így nem volt szokatlan látvány a kézművesként, kertészként, takácsként vagy kosárfonóként dolgozó pap. Szemináriumban nem voltak, és kevés kivétellel teológiai ismereteik is gyenge lábakon álltak.

Boldog Julián feladata tehát az volt, hogy a Le Nobletz atyától kapott ötleteket átültesse a valóságba. A legszükségesebb missziós munka a hitoktatás volt, amely nélkül a keresztény élet nem állhat szilárd alapokon. Fokozatosan elkezdődött a papképzés is, mert a papoktól függött, hogy folytassák a misszionáriusok által megkezdett munkát a plébániákon.

Maunoir Julián egybehívta azokat, akik megegyeztek, hogy segítségére lesznek a munkában: körülbelül harminc-negyven ember jött el. Egy hónapon keresztül osztoztak életében: négy órakor keltek fel, elmondták a kis zsolozsmát, elmélkedtek, együtt vonultak a templomba, ahol már várt rájuk a tömeg, hogy megünnepeljék a szentmisét, és meghallgassák a gyónókat. Maunoir Julián vagy valamelyik társa beszélgetni kezdett a gyülekezettel: kérdéseket tettek fel és kérdésekre válaszoltak. Így biztosak lehettek abban, hogy hallgatóik figyelnek rájuk, és nem a fejük felett szállnak el szavaik. Ezt egy énekpróba követte, amelyet vagy a szabadban, vagy egy teremben tartottak: ilyenkor a Julián által írt himnuszokat tanulták meg: ezek valójában a katekizmus leckéi voltak, rímbe szedve, ismerős dallamokba öltöztetve. Mindenki visszajött a templomba a második oktatásra is. Ebéd után a papok számára volt egy konferencia, amit Julián általában társaira bízott; ő maga visszatért hittanulóihoz. A misszió egyik legfontosabb feladatának ezt tartotta, amelynek során a Le Nobletz atya által rá hagyott képeket és szemléltető eszközöket is felhasználta.

A délután hátralevő részét a gyónásnak, valamint a közös imának szentelték: rózsafüzér, himnuszok, oktatás szövődött egybe, és végül a Benedictusszal záruló szentbeszéd. A misszionáriusok közösen mondták a zsolozsmát, és a nap még egy konferenciával, ezután vacsorával zárult. A missziós állomás az emberi üdvösség különböző fokozatait bemutató felöltöztetett bábukkal volt körülvéve, de a cél nem a látványosság, hanem az oktatás volt.

Ilyen volt az élete annak az embernek, aki egész apostoli tevékenysége révén Bretagne vallásos megújulásának irányítója volt. Hitükben megerősített plébánosokat és eszközökkel ellátott lelkipásztorokat hagyott hátra. Tömegek jöttek hozzá, de nyilvánvalóan nem azok miatt a csodák miatt, amiket művelt, hanem mert kiváló képességekkel rendelkezett, hogy elmondja a legegyszerűbb embereknek azokat az igazságokat, amelyekért élt. Kitartottak ennek az embernek a szeretete mellett, aki egy lett közülük, és megmutatta nekik az utat Isten felé. A breton emberek számára Maunoir Julián megmarad „Tad Madnak”, vagyis „jó atyának”.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2016. augusztus 15.