Boldog Mayer Rupert

Stuttgartban született 1876. január 23-án. 1899-ben szentelték pappá a rottenburgi egyházmegyében, egy év múlva belépett a Társaságba. A noviciátus és a tanulmányok kiegészítése után egy évig a novíciusmester szóciusa, majd 1904/05-ben elvégzi a harmadik próbaévet. Utána pár évig népmisszionárius. 1912-ben Münchenbe küldik, hogy az ország különböző részeiből a városba özönlő lakosok lelkipásztora legyen. Ez a munkakör jelentős szociális feladatot is hozott magával: katolikus és emberi közösséget kellett biztosítania a nagyrészt szegény sorsú és gyárakban elhelyezkedő ‘bevándorlók’ számára. A veszélyeztetett családok védelmére munkatársak közreműködésével megalapította a Szent Család Nővérek közösségét.

mayer_ruppert_1201914-ben, az első világháború kitörésekor önként jelentkezett tábori lelkésznek. A hősiesen teljesített katonalelkészi szolgálat során, 1916 december 30-án, a román fronton megsebesült és bal lábát elveszítette.

A háború befejezése után ismét Münchenbe küldték, ahol főleg a férfiak Mária Kongregációja keretében, a pályaudvari misszión és a nélkülözők megsegítésén dolgozott. Naponta órákat töltött a gyóntatószékben, de gyakran tartott szentbeszédeket is és szervezte, vezette a férfiak körmeneteit és szentség-imádásait. A müncheni férfiak ezrei követték a lelkiéletre szóló felhívásait és útmutatásait. A háború utáni első években a marxista-kommunista befolyás ellen küzdött: igen gyakran felszólalt a munkásgyűléseken és kifejtette a keresztény szociális tanítást.

1923 után pedig egyre inkább felhívta a figyelmet a nemzetiszocializmus veszélyeire. Nyíltan hirdette, hogy katolikus ember nem csatlakozhat a nemzetiszocializmushoz. 1933-tól, miután Hitler uralomra került, az ellenállás szükségességét szorgalmazta szóban és írásban is. Emiatt többször börtönbe vetették, 1939-ben pedig a sachsenhauseni haláltáborba hurcolták, ahol egészsége teljesen leromlott. Mivel a nácik attól féltek, hogy vértanúként halhat meg és ez heves ellenszenvet válthat ki ellenük sok német polgár szívében is, 1940 augusztusában az Ettal-i Bencés apátságba internálták: a világtól elzárták és tétlenségre ítélték. Kezdetben még azt sem engedték meg, hogy gyóntathasson. Élő halottnak tekintette magát: ‘Számomra, aki életerősnek érzem magam, ez (az állapot) sokkal rosszabb, mint a halál’. De mégsem szökött meg, mivel tudta, hogy ezzel roppant nehézségeket (koncentrációs táborba hurcoltatást) okozna az apátság vezetőségének, saját jezsuita rendtársainak és barátainak. Internálását vezeklésként ajánlotta fel Istennek.

Csak a háború végén, 1945 májusában szabadult az internálásból, s ismét Münchenbe költözhetett. Lelkesen állt munkába, ami azonban csupán pár hónapig tartott. Mindenszentek napján, szentmisén tartott szentbeszéde közben halálos kimenetelű agyvérzés érte.

II. János Pál pápa 1987-ben, Münchenben iktatta a boldogok sorába.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2016. augusztus 15.