Boldog Pacheco Ferenc áldozópap és társai, vértanúk

pacheco_ferenc_200Boldog Pacheco Ferenc a hithirdető karizmával megajándékozott embernek tipikus példája. 1566 körül született a bragai érsekségben, Ponte do Limában, egy jómódú családban. Még kisgyermek volt, amikor hallott az ősegyház vértanúiról, és gyermeki hévvel tett fogadalmat, hogy ő is majd vértanú lesz- Hozzájárult elhatározásához az a díszes külsőség, amire minden évben sor került, valahányszor egy hithirdetőket szállító hajó útra kelt Brazília vagy India felé. Újabb ösztönző példát jelentett számára nagybátyja, aki Japánban végzett hősies hittérítő munkát. Őt követve lépett Ferenc Jézus Társaságába Coimbrában, 1585-ben. Ott tanult filozófiát, és 1592-ban az indiai misszióba küldték.

A teológiai tanulmányokat Goában végezte, és ott került sor papszentelésére is. Ebben az időben Keleten a japán missziók tűntek a legígéretesebbnek, ha nem is a legkönnyebbeknek. Pacheco könyörgött, hogy részt vehessen ennek a régiónak az evangelizálásában. Makaóba helyezték, ahol teológiai tárgyakat tanított, majd 1603-ban letette ünnepélyes fogadalmait. A következő évben beteljesültek reményei, és Miyakuban telepedett le, hogy japán nyelvtudását tökéletesítse. Sakaiban kitűnő eredménnyel dolgozott, majd 1608-ban visszatért Makaóra, hogy a kollégium rektora legyen. 1612-ben ismét Japánba ment, ahol a püspök, felismerve bölcsességét és az emberekkel való bánásmód iránti különösen jó képességét, érseki helynökévé tette. Amikor a főpap 1614-ben meghalt, erőteljes üldözés tört ki, és a misszionáriusokat kiűzték. Mivel azonban Ferencről jól tudták, hogy képes lenne az egyházmegyét fenntartani, vissza kellett mennie Makaóba, de a következő évben mégis visszatért kereskedőnek öltözve, más jezsuitákkal együtt, akik matrózruhát öltöttek magukra. Takakuban és az Amakusa-szigeteken telepedett le, majd 1619-ben Kaniba költözött.

1621-ben tartományfőnöknek nevezték ki, Ferenc azonban megőrizte kedvét a prédikálás iránt, noha mostanra megfáradt, és látása is egyre romlott. Mint a csend egyházának misszionáriusa és a katakombák lelkipásztora, utolsó éveiben állandó elszigeteltségben élt, mindig éjszaka, nagyon rossz időjárás közepette és az árulás veszélyétől tartva kellett prédikálnia és a szentségeket kiszolgáltatnia.

Ez alatt az idő alatt, mint elöljáró és apostoli adminisztrátor, egyaránt köztiszteletnek és megbecsülésnek örvendett, mert nemcsak saját alárendeltjei iránt volt teljesen önzetlen, és segítette őket a legnehezebb körülmények között, hanem más szerzetesintézmények misszionáriusai iránt is. Az volt a célja, hogy mindenben és mindenkiben a személyes és csoportos motivációnál valami többet érjen el, nevezetesen a szeretet egységét, ami Krisztus titokzatos testében a hatékony apostolkodás és az állhatatosság legnagyobb biztosítéka. Kedvessége és türelme legyőzött minden akadályt, és sikerült egy nagyfokú összhangot fenntartania a misszionáriusközösségben.

1625 decemberében ejtették foglyul F. Sadamatsu Gáspárral és Rinscei Peter hitjelölttel, és Shimabarába vitték, ahol P. Zola Keresztelő János, Brescia szülötte is raboskodott.

Mivel megtiltották nekik az Eukarisztia ünneplését és az imaórák végzését, a rabok imával és vezekléssel múlatták az időt, magukat az őröket is oktatva, akik csodálkoztak türelmükön és boldogságukon. A vértanúk számára, ahogy egyikük írta levelében narancslével, ‘a börtön maga a paradicsom. Jézus Krisztusnak, a kegyelem atyjának karjai között, aki megvigasztalja a szenvedőket, a boldog remény és a vértanúság eljövetele várományosainak érezték magukat.’ A rabok közé került P. de Torres Boldizsár is, aki Granadában született 1563-ban; Omurába Toso Mihály hitjelölttel együtt vitték.

Mielőtt Kawachi-no-Kami Mizuno kormányzó parancsára Nagaszakiba vitték volna őket, Pacheco Ferenc tartományfőnök felvette a Társaságba Rinscei Pétert és Toso Mihályt három másik hitjelölttel együtt: Kaun Vincével, Shinzuke Pállal és Kisaku Jánossal. A város bejáratánál a keresztények összegyűltek, hogy köszöntsék a hitvallókat, és imáikba ajánlják magukat. Válaszul azt kívánták nekik, hogy tartsanak ki a végsőkig.

Elérve a vesztőhelyet, Pacheco és társai letérdeltek, áldozatuk oltáraként megtisztelve a helyet, és hálát adtak Istennek, hogy kegyelméből életükkel Krisztusról tehetnek tanúságot. A fa meggyulladt, és az áldozatok, Jézus és Mária nevét segítségül hívva, elnyerték a vágyott vértanúságot. Hamvaikat összegyűjtötték, és a tengerbe szórták. Ez 1616. június 20-án történt. Pacheco gyermekkori fogadalma teljesült. A misszionáriusi karizma meghozta gyümölcsét a maga teljességében, a maga és társai számára egyaránt.

A vértanúság koronáját július 12-én Araki Nancio, testvére, Mátyás, és hét további keresztény is elnyerte: Azakiyori Péter, Nagai János és Tanaka János Mino, akik lassú tűzön haltak meg; továbbá feleségeik, Zsuzsanna, Katalin és Mónika, akiket Lajossal, Nagai János és Mónika fiával együtt lefejeztek. Igazi keresztény vendégszeretettel fogadták házukba az evangélium hirdetőit. A hit vértanúi és egyben a szeretet vértanúi voltak.

1867-ben egyszerre avatta őket boldoggá IX. Pius pápa, rámutatva, hogy mind ártatlan gyermekek, mind családapák és családanyák, mind szerzetesként Istennek szentelt lelkek, mind az Úr papjai egyaránt tanúságot tehetnek Krisztus királyságának terjedéséről.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2016. augusztus 15.