Boldog Salès Jakab áldozópap és Boldog Saultemouche Vilmos testvér

P. Salès Jakab lelki élete nagyon egyszerű volt: nélkülözte mind a drámai megtérést, mind a misztikus élményeket. Gyermekkorától kezdve komoly imakegyelmet kapott, ami később állandóvá vált. Az Oltáriszentség iránt iránti szeretete révén – ami a kezdetektől fogva jellemző volt rá – elnyerte a napi misézés jogát, ami a tizenhatodik században meglehetősen szokatlan volt; a Szűzanyát pedig olyan tisztelettel illette, hogy még ünnepnapokon is hajnali négykor kelt, hogy elmondhassa a kis zsolozsmát. Jámborsága személyes volt, de nem mesterkélt, és nyíltan élte, de anélkül, hogy az emberek tiszteletére vágyott volna.

Alacsony társadalmi származása meghatározta egyszerű vallásos lelkületét is, és ezt professzori sikerei sem változtatták meg. Tizenkilenc évi szerzetesi élete alatt – amelyben nyolc év papság is van – teljesen mások szolgálatára adta magát, különösen elöljáróit illetően, egyébként is törékeny egészségét még inkább aláásva. Gyakran helyezték új helyre, és elöljárói egyik kérése az volt, hogy papszentelését halasszák el három évvel.

Egyedül Isten szolgálata érdekelte, más gondolatot nem is engedélyezett magának. Egyik legkorábbi imája ez volt: Hálát adunk neked nagy dicsőségedért. Egy másik – abban az időben szokatlan – jellemvonása az a mód, ahogyan a természet szépsége, különösen a kertek, őt és gondolatait Istenhez vonzották.

Az évek múltával Jakab atya szeretete egyre jobban nőtt az Oltáriszentségben jelen levő Jézus iránt, és egyre inkább ez jellemezte életét, ami állandó ösztönzésként figyelemre méltó eredményekre késztette prédikációiban, beszélgetéseiben. A vértanúság vágyának a forrása is ez volt, amit előre megérzett. Gyakran mondogatta: ‘Isten iránti szeretetünk legkiválóbb tette, hogy vérünket ontsuk érte.’ Egy alkalommal ezt mondta egyik barátjának: ‘A legkedvesebb halálnem lenne számomra egy muskéta lövésétől meghalni imádság közben.’ Két nappal azelőtt, hogy ez a halál tényleg utolérte volna, így nyilatkozott: ‘Tizenöt éve kérem Istent, hogy engedjen vértanúként meghalni.’ Valóban, a vértanúság egyáltalán nem volt lehetetlen kilátás a franciaországi vallásháborúk idején, 1562 és 1593 között.

Életáldozata, amit oly nagyon óhajtott, majdnem közvetlen kapcsolatba került a szentmise áldozatával, ami mindent jelentett számára. Gyakran emlegette ezt, és ritkán múlt el egy óra, hogy ne térdelt volna a szentségház előtt. Mint a teológia professzora, lelkéből hozta elő a teológiáját, lelkesen dolgozott az Oltáriszentségről szóló értekezése kidolgozásán, Szent Tamás és az éppen lezajlott tridenti zsinat elgondolásait követve. Ugyanerről a témáról írt egy vitairatot is, pontosan előadva a katolikus egyház álláspontját, ami ekkor kemény harcot vívott a protestánsokkal. Ez a kézirat, amit ő maga nyújtott át Aubenas lelkészeinek – akik halála napján zaklatták -, és az Oltáriszentség hite volt az egyedüli és vitathatatlan oka vértanúságának. Társával, Saultemouche Vilmossal 1593. január 7-én végezték ki.

Mint P. Salès, F. Saultemouche is Auvergne szülötte volt, és egyidős vele. F. Saultemouche az ima embere volt, rendkívüli elkötelezettséggel és szerénységgel rendelkezett, amellett a csendet is nagyon szerette. Kapusként dolgozott, ügyesség és finomság jellemezte ebben. Mindezt a megfeszített Krisztus kedvéért, teljes önmegtagadásra törekedve tette, amire Isten kegyelme hívta őt, és ami a legfőbb áldozatra is felkészítette. Volt egy kis mondása, amit gyakran idézett a maga sajátosan nehézkes és csiszolatlan módján, és amit akkor is elsuttogott, amikor a hugenották tőrei halálra sebezték: ‘Kitartás, testem, kitartás!’

Ő kísérte utolsó miséjére P. Salès Jakabot, és vele együtt fogták el. Könnyedén elmenekülhetett volna, de ő inkább megragadta a vértanúság lehetőségét; jól tudta, hogy bűn lenne elmulasztani. Jelen volt P. Salès és a protestáns lelkészek közötti vitán az Oltáriszentséget illetően, és kijelentette: ‘Atya, nem hagyom el, hanem meghalok önnel az ön érveinek igazsága mellett.’

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2016. augusztus 15.