Búcsú-beszélgetés János bácsival temetése napján

P. Vértesaljai László SJ homíliája

Hivatali tisztem most búcsúbeszédet mondani P. Hevenesi Jánosról. Róla kellene szólanom, mégis, engedjétek meg, hogy inkább Vele beszéljek! Ó, egyeztettem én vele, persze, semmi gond! Megkérdeztem tőle: Szabad-e tisztességes gyászbeszéd helyett egy mégoly tisztességes beszélgetést közvetíteni?Csak tessék! Csak tessék! – mondta buzgón és előzékeny szokásának megfelelően finom udvariassággal meghajolt, hozzá két karját – mint egy kis kezdő angyal – kiterjesztette hátrafelé, valójában a pásztor beterelő mozdulatával. Ezen felbuzdulva bátorkodtam megkérdezni tőle, csak úgy köztünk marasztalásképpen: Mit szólnál még vagy tíz évhez…?Isten mentsen! – volt az első reakciója, de megijedt saját ellenkezésétől és fordított egyet, immár kópés mosolyával: Ne szabjunk határt az isteni Gondviselésnek!S akkor most itt ezen a szentmisén sírjunk vagy inkább nevessünk? – Érkezik erre az utolérhetetlen jánosbácsis válasz: Talán egy kicsit lehetne mindkettőt!

No, induljunk innen, készen a derűre, de eltávoztának fájdalmát sem elűzve!

A szentmisén Isten szavát hallgatjuk, János bácsi, mit hallanál szívesen Tőle? – So’sem válogattam a Szavában, légy oly kedves, válasszál nekem egyet, biztosan jó lesz! Így aztán enyém a feladat, de segít a napi Ige, mert ma délelőtt, még a római rendházunkban miséztem a beteg és idős jezsuita rendtársaimnak. Ma, augusztus 16-án a világegyház magyarországi Szent Istvánt ünnepli, hozzá olvasmányként Mózes ötödik könyvéből Mózes halála elbeszélését veszi. Azért is kedves nekem a szakasz, mert diákkoromban héberül olvastam ezt a szöveget és megmaradt bennem az eredeti fordulat lapidáris kijelentése: „Mózes, százhúsz éves korában meghalt jó vénségben”.Tetszik ez a jóféle vénség! A Biblia nem korrekteskedik politikailag, hanem egyenes és őszinte. A hegyibe beszél, szemközt! Mert lám, lehet ám meghalni jóféle vénségben, éretten, készen! Ezt én nem tudom pontosan – mondja nekem János bácsi magáról és hozzáteszi: És én soha nem fakasztottam vizet és efféléket… No, akkor csak mondd meg azt, hogy a gyóntatófülkében volt-e olyan, hogy valaki elsírta magát? Lehajtja a fejét megadóan: Olyan volt, többször is…, bár én nem vagyok rígató. És vajon, ha valakiben a benső vizek megindulnak és két üregen át kicsordulnak, akkor vajon nem vizet fakasztasz-e? Ez érdekes, erre még sohasem gondoltam – fordít jánosbácsisan. Megmagyarázom neki, hogy az öreg Mózes jó-vénséges korában már nem is volt jó egyébre, minthogy nagy bajok idején megtámogassa azt, ami nem ment magától. Két kezét egy-egy fiatal kitámasztotta és csak állt, mint egy öreg ember-kereszt, s belőle kiment, jóféle vénségéből az a valami, ami a küzdelemben segített. Ezt egy kicsit értette, s mondtam neki, hogy a gyóntatófülke volt itt errefelé az a Nebo hegy, ahová az emberek összegyűltek és elég volt nekik egy pillantás a templomba lépve, hogy a bal oldali első gyóntatófülkére tekintve érezzék: Itt van! Ez az „Itt van!” – nagyon megbízható volt, hetente hétszer, reggel hattól majd kilencig, hozzá este is… Ott pedig még ültében is állt egyenes Mózesként abban a közel egy négyzetméternyi világban. Nekem is nagy támaszt adtál, mert biztonságban éreztem magam itt és a templom népének is, ha a helyeden voltál. No és az evangélium? – lendít tovább, s kerüli meg az újabb választás, netán vízfakasztás feladatát. Erre könnyen rátaláltam, mert hazafelé röptömben, abban az emelkedett hangulatban az adriai tenger felett hirtelen megleltem a textust: János evangéliuma utolsó, toldalék fejezetében János és Péter kapcsolatát. Láttam a tanítványokat, ahogy az Úr Pétertől elkéri háromszor is az ő szeretetét és láttam azt a másikat, azt a hosszú életűt, a majdnem meg nem halót, akinek az Úr odaadja a saját maga szeretetét. János bácsi a szeretett-tanítvány fajtájából való. A különbség tán csak az, hogy ő nem Boanergész gyerek. Soha, közel húszéves ismeretség alatt, soha nem hallottam őt dörögni. János nem úgy szeretett, mint Péter, aki először mindenkinél jobban akart szeretni, aztán csak úgy, mint az Úr és végül, lejjebb araszolva, úgy szeret és ezen a szinten stabilizálódik, ahogy tud. János titka ellenben egyetlen engedés, ahogy megengedi, ahogy csak elfogadja az Úr szeretetét. Nem is kér tőle mást az Úr, csak a kehelyből való közös részesedést és hogy fogadja el az övét. János titka egyedül Jézus titka, hogy az Úr szerette őt. Ez a szeretettnek lenni, ami a lényegévé, a lényévé vált. Nem a műve volt a lényege, nem a szerepe, amit az életében tett. Hiszen mondtad, ugye, János bácsi, hogy hát mire való az ilyen ember, ha már a börtönnek sem kell, ha már a külföldnek sem kell! Öntudatlanul szerette meg őt mindenki, aki csak megismerte és nehezen lehetett elszámolni ezzel a szeretettel, mert az csak befogadott, mert az csak kapott… Azt hiszem, hogy ezt éreztük meg mellette és benne, hogy az Úr szeretete van benne. Türelmes, békés és derűs volt ez a szeretet, és lám ott búvik meg papi jelmondata mélyén: „Akarj sokat szolgálni, tiszta szeretetből”. Aki csak megismerte, mindenki szerette. Mindenki, kivétel nélkül. Lehet-e ennél nagyobb mű, mint ez? Hiszen ez maga a csoda! Ugyan mi nagyobb: a forrás, vagy a csermely?

Szentek között élt. Lélekben és tekintetre is. Íróasztalán a Mária utcai kis szobájában egymás mellett sorjáztak azok, akik így vagy úgy kedvesek voltak neki: először is a Szűzanya, aztán Szent Ignác, akinek rendíthetetlen társa lett, egy életre! Majd Kaszap István, akivel szinte váltották egymást a zugligeti Manréza noviciátusában. Nem volt válogatós a szentek között sem, úgy fogadta őket, ahogy az egyház anyaként magához ölelte a példákat, úgy mint Pio atya, Avilai Teréz, Keresztes János, Assisi Ferenc, a kicsi Bódi Margit… Szerette őket rakosgatni az asztalán, mint egy kirakós-játék elemeit, s hogy-hogy nem, lassanként maga is közéjük keveredett! Jó, mint a korpa a malacok közé! – mondja most nekem huncutul, de szerintem ez a kijelentése csak az alapos gyanúnkat igazolja, mert az asztalra kirakott szentjei erről mind hozzá hasonlóan vélekedtek. Amikor a Farkas Edit otthonba került, a kicsi szentképek elmaradtak, de helyette éjjeli szekrénye tetejére odakerült az Édesanyja fényképe. János bácsi idősödve egyre többet aludt, egyre inkább olyan lett, amilyen volt kicsi korában: gyermek. S ha gyermek, akkor vele az anyja! Nézte is őt, és ahogy alig pár hónapos korában az anyai tekintet elég volt neki mindenre, most is elég lett egy kérés betöltéséhez: Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be Atyám Országába…   

Eltöprengek ezen, mi is a titka az ember életében a hosszú öregkornak? Talán az arányos megfelelés, a hosszú kezdeti csecsemő- és gyermekkorra ráfelelő öregkor, egyre inkább fogyatékosan, előbb-utóbb megint fogatlanul, ahogy egykor elkezdtük. S mi más is lehet ennek az újbóli meggyerekesedésnek az értelme, ha nem az istengyermekség begyakorlása? Az elkerekedő, újból csodálkozni tudó nagy szemek! János bácsi, Te ilyen kedves istengyermek lettél, cipőboltban tétován tipegő, szeretnivaló gyerek! S hogy miért is mondom ezt? Mert a repülőtérről hazaérkezve a Mária utcába, Gábor atya szobájában, a misére fekete cipőt öltvén, eszembe jutott, miként is jártunk mi egyszer hárman puha, fekete cipők nyomában. A szentmise kezdetén Bíró püspök arról beszélt személyes emlékei közt, hogy a tévedésből kinevezett hitoktatói állásod első fizetéséből egy pár cipőt vásároltál magadnak és a maradékot felküldted Pestre pénztelen társaidnak. No, majdhogynem azt a kezdeti pár cipőt találtam rajtad úgy 6-7 éve, amikor feltűnt azok meglehetősen viseltes állapota és tekintélyes kora. Minthogy hasonlót találtam Gábor atya lábain – hjah, hogy Ti egy cipőben jártatok? –, gondoltam arra, a Lélek sugallatára, hogy nekem, a házi elöljárótoknak kötelességem a gondoskodás.., és már robogott is a Lepke, az ezüst kis-Corsa Veletek együtt cipővásárlás felé. A Kerepesi úti Aréna plázában kötöttünk ki, ahol jómagam is kevésszer jártam, így hát Veletek együtt botorkáltam az ezernyi üzlet ezerszer-ezer portékája között. Emlékszel, mindig lemaradtál, nemcsak a lassú járásod miatt, hanem mert úgy csodálkoztál a színes kavalkád fölött…, mint egy gyermek! Ezt mind eladják? – kérdezted, s gyanakodni kezdtem, hogy utoljára tán a szekszárdi nagybúcsúban láttál ennyiféle színes jószágot! Kézenfogtalak hát, Gábor atyába belékaroltam és úgy mentünk lassan botorkálva, imbolyogva… Megmosolyogtak minket ám, lám, három öreg szárcsa! S hogy eltévedtek! Lehet, hogy nem is tévedtek, de mi azért betévedtünk az egyik cipőboltba. Az egyikbe, mert kérdezted: Itt miért nem elég egy bolt, amikor abban sincs senki? Mindegy, szépen beütöttünk hárman az egyikbe és én voltam a szóvivő a két eladólányka felé, akik jól sminkelten, hosszúkörmösen csak vihorásztak rajtunk. Sminkelten és hosszúkörmösen, de azért mégis készségesen kiszolgáltak bennünket és egyre inkább felgyarapodó jó készséggel hordták a puha és fekete cipőket… Édes Istenem, édes Jézusom! – hallottam az ámulat csiholta felsóhajtásaidat, mert pár perc alatt előttünk, a lábunk alatt hevert vagy tíz pár cipő. Sokáig, vagy fél órán át válogattuk a megfelelőt, Téged még meg is sétáltattalak, háromszor erre, aztán vissza, hogy beleszokjál az új lábbelibe. Igazán jólesett, amikor arra kértél, hogy egy kicsit még rajtad maradhasson az új cipő! Mindezt persze látta a két sminkelt és hosszúkörmű eladólányka. Már nem vihorásztak, hanem megilletődötten néztek bennünket és emlékszel, amikor fizettem és számlát kértem, a szemükben könny csillogott? No, tessék, az öreg Mózes, hogy mire képes, ha Arénába lép? Majdnem szorítót mondtam! És később, hányszor hallottam Tőled, hogy milyen jó, puha és kényelmes az új cipőd! Igaz, Gábor atya egy évig csak vasárnaponként hordta, aztán ő is beadta a derekát, vagyis a lábát…

János bácsi, Te az életedben voltál pénzbeszedő, harangozó, sekrestyés és félreértésből egy évre hitoktató is! Úgy mondtad, szerettél harangozni, mert a harang az Isten szava. Amit el nem mondhattál, hát elharangoztad. Jobbra, balra, föl és le, amerre csak a kongás hull, mindenkinek! Lehet, hogy nem emlékszel, pedig már tízéves voltál, mert akkor más világ járta Érden, 1929-ben, amikor megjelent Dsida Jenő verse, a Te harangozol! Halld hát most, mert Neked szól, mert Neked írták, ’kilencszázhuszonkilencben…

 

Te harangozol

Hunyd be a szemedet a dombtetőn.
Megindulsz lassan az űrben, a kék
levegőben, az őszi lombok hervadt
szagában. Előbb csöndes úszással,
lengéssel jobbra-balra, aztán szédületes
gyorsasággal, káprázatos ívben
messzire lendülsz, titokzatos szálak
tartanak, azokon himbálózol
édesen, fájón, rettenetesen.
És delet kongat a falu harangja,
és minden kondulással egyre biztosabban
érzed, hogy te vagy a harang nyelve,
és az egész mindenség kék burája:
egy óriás harang. És öblös kongással,
testeddel, véreddel, egész valóddal
te, János bácsi, Te harangozol az egész világnak…

 

 

 

 

Frissítve: 2017. szeptember 04.