„Cigányok és nem cigányok igaz egyetértésben” – bemutatkozik a jezsuiták romaszakértője

Október óta új rektor, Szabóné Dr. Kármán Judit áll a Kispesten működő Jezsuita Roma Szakkollégium élén. A Hámori Orsolyát váltó romológus szakembert a politikai korrektségről, a cigányok szeretetéről és arról kérdeztük, milyen kihívásokat lát abban, hogy elméleti munkásságát most intézményvezetőként ültetheti át a gyakorlatba. Szőnyi Szilárd interjúja.

 – Elsőként mint romológust kérdezlek: honnan származik a cigány szó?

– Egészen a 2000-es évek elejéig úgy tudtuk, a szó valószínűleg a görög nyelvterületen kialakult bizánci atszinganosz elnevezésből ered, aminek jelentése varázsló, szemfényvesztő, érinthetetlen, kitagadott volt. Kezdetben ezt egy jóslással, „boszorkánykodással” foglalkozó, a VI-IX. században Kis-Ázsiában mozgó szekta megjelölésére használták, majd kiterjesztették más népcsoportokra, többek között a kígyóbűvölést, tenyérjóslást, bájolást folytató vándorló cigányok őseire is. Napjainkban Marek Stachowski lengyel orientalista, nyelvész kutatásai nyomán egy másik magyarázat is felmerült. Ő 2002-es tanulmányában azt állítja, hogy az elnevezés a nincstelent, földönfutót jelentő török „csikán”, „csigány” szóból fakad; eszerint a cigány szó eredetileg társadalmi réteget, s nem etnikumot jelölt.

– És cigány vagy roma? Mármint a helyes megnevezés a szakirodalom, a politikai korrektség és a közbeszéd szerint.

– Az 1971-es I. Roma Világkongresszus a különféle cigány csoportok közös elnevezéseként a roma szót fogadta el. Azóta a politikailag korrektség jegyében sokan így hívnak minden cigányt. Ez azonban helytelen, hiszen a roma szó, mely a rom – jelentése: cigány férfi/ember/férj – többes száma, csak az oláhcigányok nyelvén bír jelentéssel. Más csoportok számára értelmezhetetlen, s jogosan mondják felháborodva:

„Én cigány vagyok, nem roma!”

Ezért nem helytelen vagy megbélyegző a cigány népnév használata. Személyes kapcsolatban illendő, ha megkérdezzük beszélgetőtársunkat, melyik megnevezést fogadja el, a szakirodalomban pedig a cigány/roma jelölést használjuk, akár egymás szinonimájaként.

– Hogyan talált meg a romológia? Mondják, ebben szerepe volt a családodnak, a Kommunisták Ifjúsági Szövetségének és egy Trabantnak. Vegyük sorra: kezdjük a családdal.

– Édesanyám a pécsi Nevelési Tanácsadó pszichológusaként sok cigány gyermekkel foglalkozott; munkájába engem is bevont, 17 évesen például egy cigánykutatásban vettem részt Pécsen és környékén. Keresztanyám Pécs-Meszesen a bányász cigányok gyermekeinek tanító nénije volt, nagyapám Szegeden a Tanárképző Főiskola oktatója, mellette a Csillag börtön pszichológusa volt, sok cigány ember szomorú, kisiklott életét ismerte meg. A családi összejöveteleken a beszélgetés gyakran e nehéz sorsokról szólt: mit lehetne tenni, hogyan lehetne segíteni rajtuk.

– Folytassuk a KISZ-szel.

– Amikor 1976-ban, 17 évesen megtértem, megragadott a Királyok könyvéből a következő rész: „Illés pedig odalépett az egész nép elé, és így szólt: Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig a Baal, akkor őt kövessétek!”

Mivel nem akartam „kétfelé sántikálni”, a gimnáziumban bejelentettem, hogy kilépek a KISZ-ből.

Valami csoda folytán nem rúgtak ki, csupán annyit mondtak, hogy nem fogják javasolni a továbbtanulásomat. Ezt be is tartották, így egy évig egy csecsemőotthonban dolgoztam – szinte csak cigány csecsemők között.

– A Trabant hogy jött a képbe?

– Ekkor kaptam az elhívást a védőnői munka iránt, s hogy cigányok között szeretnék dolgozni. Szegedi főiskolai éveim után Isten útmutatását követve kerültem az ugyancsak Baranya megyei Somogyapátiba védőnőnek. Előbb hat, majd 14 falu, tanya, puszta és cigánytelep tartozott hozzám. Négy évet töltöttem ott, Isten által áldott szolgálat volt, végtelenül hálás vagyok érte. Sokat gyalogoltam a falvak között, nagy télben a Zselicség kis településeire hókotróval jutottam el, aztán a Tanács vett nekem egy kismotort, majd Trabanttal jártam a területemet. Amit ott láttam, még közelebb vitt a cigánysághoz, a tenni akaráshoz, sok élményt, mély, őszinte kapcsolatokat őrzök ezekből az évekből. A cigányok közötti missziót már ekkor elkezdtük. 1980-tól akkor már pap nélküli cigány falvakba jártunk pécsi közösségünkkel vasárnaponként zenélni, édesanyám pedig igeliturgiát tartott.

– Székely János szombathelyi püspök gyakran kongatja a vészharangot, mondván, cigányügyben az utolsó órában vagyunk, és roma Trianon fenyeget. Indokoltnak érzed a súlyos szavakat, és milyen reményt látsz a jelenlegi helyzetben?

– Aki ismeri a „végeket”, valóban kiábrándítónak látja a cigányság helyzetét: szegénység, kilátástalanság. Persze, vannak jómódú cigányok, és létezik vékony értelmiségi réteg is, de ez kis létszám. Talán mindenki egyetért abban, hogy minden a minőségi oktatással kezdődik.

Amelyik gyermek jó oktatásban részesül, annak van reménye többre vinni, mint a szülei.

A cigány gyermekek többsége azonban olyan iskolába jár, ami nem teszi lehetővé a kiemelkedést. Ezek szegregált, alacsony színvonalon működő intézmények, csupa hátrányos helyzetű családból érkező gyermekkel. Ilyen körülmények között nem születnek csodák, vagy csak ritkán. Amíg iskoláink nem válnak a befogadó oktatás, nevelés helyeivé, remény sincs a változásra. Emellett fontos a Biztos Kezdet Gyerekházak elterjedése, a kötelező óvodáztatás, a tanodák egyre nagyobb száma, a Roma Szakkollégiumi Hálózatból kikerülő diákok példája, valamint a templom, a misszió – talán ezen a területen több eredményt sikerült elérni.

– 2011-2012-ben a tanulmányi tanács tagjaként már megfordultál a Jezsuita Roma Szakkollégiumban, 2006-2016 között pedig a jezsuita kezdeményezésre létrejött Cigánypasztorációs Műhely szakmai vezetője voltál. Milyen emlékeket őrzöl az együttműködésről?

– Sok jó gyümölcsöt termő együttműködés volt a Cigánypasztorációs Műhelyünk, mely a jezsuita Hofher József – Hofi – atya kezdeményezésére indult. Egyháziak és laikusok, képzettek és alig iskolázottak, katolikusok és más felekezetűek gondolkodtunk és cselekedtünk együtt: sok élményben volt részünk, és kialakult egy ma is működő háló. Áldás volt a műhely azért is, mert cigányok és nem cigányok voltunk együtt igaz egyetértésben, s tudom, hogy sok seb gyógyult be ennek következtében.

– Az MTA köztestületi tagja vagy, tanítottál/tanítasz a budapesti Semmelweis Egyetemen, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen és a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. Most először kerülsz egy intézmény élére, ahol a gyakorlatba is átültetheted az utóbbi évtizedekben felhalmozott elméleti tudást. Mit látsz a legnagyobb kihívásnak?

– A JRSZ rektorának lenni nagy megtiszteltetés, ugyanakkor kemény munka. Irányítani kell egy intézményt annak minden gondjával, törődni a diákjainkkal, támogatni őket azon a nehéz úton, amelyen elindultak.

Nagyszerű diákjaink vannak, s legtöbbjük súlyos batyut cipel.

Helytállnak a tanulásban, megfelelnek a szakkollégiumi elvárásoknak, s szinte mindegyikük az ösztöndíjából, illetve egyetem mellett végzett munkája béréből küldi haza a pénzt fára, ennivalóra, testvérei, beteg szülei ellátására. A legnagyobb kihívás talán a minőségre, a helyes arányokra ügyelni, és minden diákra figyelni. Nagy bölcsesség kell ahhoz is, hogy fiatal felnőttekből jó közösséget kovácsoljunk.

– Tervezel-e együttműködést a rendtartomány két másik cigányokat segítő kezdeményezésével, a Lehetőségek Iskolájával és az arlói romamisszióval?

– Feltétlenül. E két mű elődei Cigánypasztorációs Műhelyünk gyakori résztvevői voltak. Az arlói cigánymissziót még a ferences nővérek idejéből közelről ismertem, hasonlóan a Lehetőségek Iskolája elődjéhez, a Szeretet Iskolájához, Hofi atya és Szemes Zsuzsa közös művéhez.

– Október óta állsz a kollégium élén. Melyik volt a legörömtelibb pillanat, mi ért meglepetésként, és mit tekintenél egy év múlva a legnagyobb sikernek?

– Örömteli pillanat, amikor a diákok egy-egy beszélgetésben azzal fordulnak hozzám: „De magának ezt úgysem kell mondani, hisz jól tudja ezt”, utalva ezzel arra, hogy értem a helyzetüket, érzelmeiket, gondjaikat. Ennek örülök, számomra ez a befogadás jele. Meglepetés, hogy egy olyan baranyai falu szegény cigány lakói közül is van diákunk, ahol évtizedekkel ezelőtt szolgáltam mint védőnő. Akkor még csak álomként élt bennem, hogy onnan valaki többre viszi, s lám, megtörtént. Egy év múlva azt tekinteném a legnagyobb sikernek, ha a diákok, a munkatársak, a rendtartomány vezetése úgy vélekedne, előrébb tudtam vinni a JRSZ-t, diákjaink sorsát, a mű sok hozzáadott értékkel lett gazdagabb.

Az interjú eredetileg a magyar jezsuiták negyedéves lapja, a MIND 2020 téli számában jelent meg. Az újság ezen a linken elolvasható.

Frissítve: 2020. december 10.