Csávossy atya elfogatása

Csávossy Elemér (1883–1972) a Jézus Társasága magyar rendtartományának kimagasló alakjai közé tartozik. Sokoldalú egyénisége az aszkéta és a misztikus, a tevékeny és a szemlélődő szerzetes vonásainak szerencsés ötvözetét mutatatta. Életműve is százfelé ágazó: vannak, akik a hitszónokot csodálták benne, mások a lelki vezetőt. Sokan, mint lelki írót tartják számon, másokra meg középiskolai vagy főiskolai tanárként gyakorolt maradandó hatást. A magyar rendtartománynak két alkalommal is főnöke volt. Először az első világháború után (1924 és 1927 között), majd a szerzetesrendek erőszakos feloszlatása idején, amikor azért kellett szabadságától megfosztani, hogy a szétszórtságban élő rendtagokat a személye, ne tarthassa továbbra is egységben, „illegális” közösségben.

A páter 1950 júniusától állandóan a Törökvészi úton, az ú.n. Látóhegyen (Gugger-hegyen) élt. Egy kertészcsaládnál, a mosókonyha mellett volt különbejáratú, kamrából átalakított szobája. Senki sem ismerte a tartózkodási helyét, csak az összekötő, aki felvitte a postát és az üzeneteket, vagy levitt ilyeneket. Így egy nap leforgása alatt mindenki találkozhatott vele, és ő is velük, előzetes megállapodás szerint. Ezenkívül más-más helyen látogatási és megbeszélési órákat is biztosított. 1951 áprilisában vidékre ment az ott elszórtan élő rendtagok meglátogatására. Megfordult Szegeden, Hódmezővásárhelyen, ahol a plébánia még a jezsuita atyák kezén volt, de mint „világi papok” szerepeltek.

Bölcsen, körültekintően és nagy szeretettel gondoskodott a rendtagokról. Legfőbb elöljárója, a római jezsuita általános rendfőnök teljesen meg volt elégedve vele. Nem egyszer szóba hozta a római magyarok előtt. Csodálta bámulatos hitét, természetfeletti nyugalmát a legviharosabb időszakban is. Amikor 1951 februárjában P. Reisz Elemér találkozott a német asszisztenssel, akihez a magyar jezsuiták is tartoztak, ezt mondta neki: „A páter Generálisnak egyik legnagyobb öröme és vigasztalása a Társaságban, hogy P. Csávossy, olyan biztos kézzel vezeti ezekben a zavaros és bizonytalan időkben a magyar rendtartományt. A tagokban nincs semmi riadalom. Bölcsen és békében élnek.”

Csavossy003Ezekben az időkben több figyelmeztetést is kapott Csávossy atya, vigyázzon, mert elfogatását tervezik. Mivel azonban érdeklődése ellenére semmi nyomot nem talált, hogy keresnék, vagy érdeklődnének utána, nem sokat hederített a hírre.

Május elején kapott üzenetet Szegedről egy rendtársától, hogy Hamvas püspök május 7-én, délután 4 órakor, a budai Úri utcai érseki lakásban szeretne vele beszélni, de hogy milyen ügyben, senki sem tudja. Az üzenet virágnyelven volt írva és közvetlenül nem is neki, hanem egy vele kapcsolatot tartó pesti jezsuitának címezve.

Az aznapi breviáriumot elvégezte, fél három óra tájban, szép, verőfényes tavaszi napon elhagyta a Gugger-hegyi szállást. A 83-as villamos megállójához menve, egy rövid szentségimádásra betért a pasaréti templomba. Az aktatáskájában vitte Kardos Klára elmélkedéseit, az „igazi” karácsonyról (szegénység, egyszerűség, szeretet), ellentétben a szokásos nyárspolgárival. Nem gondolt arra, hogy a következő karácsonya már ilyen „igazi” lesz.

A Széll Kálmán térre érkezve a 16-os buszra akart felszállni, de eltévesztette, és egy másikra kapaszkodott fel, amely nem a Várba, hanem a Csaba utcán vitte. Tévedését látva, az első megállónál leszállt, hogy időt nyerjen, nem fordult vissza a térre, hanem a Várfok utcán gyalog ment fel. Alig hagyta el a helyőrségi templom romját és nem tett ötven vagy száz lépést, amikor jobb felől, egy ház kapujából, egy magas, erős termetű férfi sietett feléje, karon fogta, és azt mondta: „Csak pár szóra, Csávossy!”. Nem telt bele fél perc vagy valamivel több, és máris ott termett egy autó egy másik férfivel, és az atyát középre betessékelték, maguk pedig bal és jobb oldalára ültek. A táskát az egyik elkérte és magánál tartotta. Az úton nem beszéltek, hogy hova viszik, nem tudta Csávossy atya. Csak az elfogatása után két héttel sejtette, és még később június elején tudta meg, a hozzá beosztott zárkatársától, hogy a Fő utcán van, az Államvédelmi hatóság börtönében. Az már az elfogatása első percében világossá vált előtte, hogy az ÁVH-val van dolga, csak a helyet nem tudta, hova vitték. „Nyugodt voltam, Istennek ajánlottam magam, és tudtam, hogy most egy egész új helyzetbe kerülök” -mondta később erről az időről az atya. Azt azért minden megadása ellenére szerette volna tudni, honnan értesült az ÁVH, hogy ebben az időben és ezen az úton fog hamvas püspökhöz menni.

Miután adatait felvették, levetkőztették. Mindenét átkutatták, még a cipője talpát is felvágták. Hátha irat rejlik benne. Pénzét, óráját elvették. Más fehérneműt, valami ócska nadrágot és kabátot adtak rá. Régi ruháit, óráját, kongregációs érmét sohase kapta vissza, szabaduláskor csak a cipőjét, valahogy összetákolva visszaadták. Pénzét meg később, elítélése után a börtönben felhasználta egyes dolgok beszerzésére, az ún. „spájzolásra”. Ezután kihallgatásra vitték.

Egy ezredes elnöklete alatt hat-nyolc ÁVH tiszt, nyomozók gyűlt össze egy nagy teremben és megkezdődött a kihallgatás. A téli hideg még érezni lehetett a börtönben. A május maga is hűvös volt, ezért az atya erősen fázott. Didergett és reszketett a hidegtől, amelyet nagyon szégyellt, mert arra gondolt, hogy talán azt hiszik, hogy félelemből reszketett. Bizonyára az idegesség is hozzájárult az állapotához. Az első időben párszor előfordult ez. A kihallgatás hangja kissé gunyoros vagy csípős volt, de nem durva. Így a vizsgálatot vezető tiszt megkérdezte: minek szólítsa, Méltóságos úrnak? Vagy báró úrnak? Az atya csak csendesen mondta, hogy ugyanúgy szólítsa, mint a többi őrizetest, a vezetéknevén. Maga sohasem használta a bárói címet. Az ezredes megkérdezte, hogy elfogatásakor bántalmazták-e. Csávossy atya erre nemmel felelt. Ez a későbbiek folyamán is így maradt, az ÁVH a sok külső és belső megaláztatás, fenyegetés és egyéb testi-lelki kínzás mellett és ellenére kezet nem emelt rá. Azonban az ítélet meghozatala után már más volt a helyzet, hogy miért jártak el így vele, mikor hallotta, hogy mint bántak el velük, sohasem tudta meg.

Az ÁVH-n éjjel-nappal folytak a kihallgatások, ez volt az itt töltött ideje legkínzóbb része, ami a teljes kiszolgáltatottság érzésével járt, hiszen egyedül volt egy egész sor emberrel szemben, akik egymást váltották. Nem volt kitől tanácsot kérni, teljes bizonytalanságban volt, hogy „kint” mi van, mások mit vallottak, a házkutatások milyen eredménnyel jártak, a hazugságok áradata, amellyel el akarják hitetni az emberrel, hogy kint mi van, hogy már mindent tudnak, hogy mások mit mondtak, hogyan nyilatkoztak az emberről.

Két módszerűk volt az atyával szemben. Az egyik a fárasztó, idegölő, alvást megrövidítő kihallgatások sorozata, napközben természetesen engedély nélkül nem szabadott lefeküdni, de még ülve sem aludni. Különben a fekvőhely, egyszerű fapriccs volt, egyetlen takaróval. A másik módszer a várakoztatás, amikor három, négy hétig vagy még tovább is „békében” hagyták, nem volt kihallgatás és senki sem tudta, hogy mi lesz vele.

Augusztus 15-e után az ún. „sötétbe” került, egy három-négylépésnyi szélességű, ketrecszerű zárkába csukták öt napra azért, mert a kihallgatáson nem voltak válaszaival megelégedve. Csak egy karosszék volt a teljesen sötét helyiségben. Ezen kellett ülni éjjel-nappal, lefeküdni a padlóra nem volt szabad, csak állni lehetett. Enni rendesen kapott, itt töltötte a Szent István ünnepét, amire jól emlékezett az atya, mert a naptárt soha el nem tévesztette. Zene hallatszott a közelből, az előadás zaja, az „új kenyér” és az „alkotmány” ünnepéről, amelyet Az ÁVH is megtartott. Innen 21-én került ki, erősen megdagadt lábakkal. A Fő utca kellemetlenségei közé tartozott az éjszakai kihallgatás, a várakozás, kit fognak hívni, az ajtók csapkodása, az autók zaja, ha újakat hoztak be. Mindehhez hozzájárult az őrség állandó és legocsmányabb káromkodása, majdnem minden második szónál, amely nem is pokollá, de valóságos purgatóriummá tette az ottani tartózkodást. Azonban a kihallgatást vezető tisztek sohasem káromkodtak előtte.

December 22-én zárták le vizsgálati fogságát és áttették a Markó utcába, a bíróságra, ítélethozatalra. Az ítélet 1952. január 16-án hangzott el. Hét és fél év börtönre, vagyonelkobzásra és tíz évre a politikai jogoktól való megfosztásra ítélték. A bírói tanács elnöke, dr. Jónás Béla, az ítélet kihirdetése után nagyon elégedetten megjegyezte: „Jól elbántam a jezsuita provinciálissal!”

Levéltári és egyéb írások alapján összeállította: Bikfalvi Géza

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2016. augusztus 09.