Csávossy Elemér: provinciális a politika útvesztőiben

Nagybirtokos, nem különösebben vallásos családba született 1883-ban. Édesanyját hatévesen elveszítette, de mostohaanyjának, a mélyen hívő Spiegelfeld Jozefin osztrák bárónőnek sikerült elnyernie a fiatal Elemér szeretetét. Elemi iskoláit magánúton végezte. Ebben az időben kezdett ébredezni benne a lelkiek iránti fogékonysága. Régi kastélyuk folyosóján triciklivel föl-alá rohangászott, s közben félóra hosszat is dúdolta Jézus kínszenvedésének történetét úgy, ahogy tanítójától hallotta.

„Mégis csak szerettem már akkor is Jézust, habár tele voltam bűnökkel.”
(Csávossy Elemér vallomása élete vége felé)

Akkor ismerkedett meg a Jézus Társaságával, amikor szülei Kalocsára vitték a rend Stefáneum nevű konviktusába. Az igazi vallásosságot itt, a középiskolában tanulta meg; főleg a lelkigyakorlatok voltak rá jó hatással – aggályos természete azonban már ekkor megmutatkozott. A gimnázium második osztályát a Bécs melletti Kalksburgban kezdte meg. Itt sokat foglalkoztatta az igazi megtérés gondolata, el is indult az úton, de minduntalan megtorpant, mígnem egy nagy életgyónás annyira megváltoztatta, hogy utána semmitől sem irtózott jobban, mint a halálos bűntől. Hitbeli kétségei csak a Jézus Társaságába való belépés után szűntek meg.

Talán az aggályosság ellensúlyozását szolgálták azok az erőfeszítések, melyek lelki életének elmélyítésére irányultak. Elöljárója engedélyével még novíciusként fogadalmat tett, hogy minden élethelyzetben a jobbat választja, és nem hivatalosan, ájtatosságból a szerzetesi fogadalmakat is letette. A hivatalos nagy fogadalomtétel után aztán már úgy érezte, egészen Jézus Szívéé lett, ám ekkor még – saját bevallása szerint – hiányzott belőle az emberek iránt érzett meleg, gyengéd, megértő szeretet. Az életszentség elérése jelentette továbbra is a legfőbb célt a számára: „elpazaroltam életemet, ha magamból szentet nem neveltem” – vallotta.

Amikor 1924. szeptember 18-án provinciális lett, közzétett egy listát arról, hogy rendtársai fegyelmi téren mihez tartsák magukat. Erős kézzel akart kormányozni, sok jezsuita azonban nem titkolta, hogy az új provinciálist fiatalnak és tapasztalatlannak tartja, és többen gondolták úgy, hogy nem tud bánni az emberekkel. Később Csávossy is belátta, hogy a fegyelmet nem szigorral és büntetéssel, hanem szeretettel és gondoskodással kell elérni.

Amikor provinciálissága után Szegedre ment tanítani, megmutatkoztak a lelki átalakulás jelei: a délvidéki tevékenység, az emberekkel való közvetlen érintkezés előnyösen hatottak rá. Azt mondták róla, a „vad” Csávossy megszelídült. Amikor 1928 nyarán ismét Kalocsára került főprefektusnak és tanárnak, reggelenként a beteg konviktoroknak ő vitte az Oltáriszentséget. Ilyenkor a szívére szorította a szentségi Jézust, sőt a kendőn át gyengéden meg is csókolta. Ez növelte benne a szeretetet, és egyre jobban átélt meggyőződéssé vált benne, hogy elsősorban az emberekben kell szeretnie Jézust.

A lelki fejlődésnek volt egészen konkrét következménye is: Csávossy érdeklődni kezdett a szociális kérdések iránt. Első ilyen jellegű előadását Kalocsán tartotta Túlvilági hit és gyakorlati élet címmel, itt rámutatott arra, hogy a hit következetes gyakorlása megköveteli a társadalmi igazságosság elveinek alkalmazását a munkásokkal, elesettekkel való törődés során. Később számos cikket írt és előadásokat tartott a Quadragesimo anno enciklika szociális tanításainak szellemében.

Lelki átalakulása azzal is összefügg, hogy 1927 áprilisában megismerkedett Mester Margittal, akiben hasonló spirituális élmények játszódtak le. 1930. március 28-án lelki szövetséget kötöttek: „Az egészet magyarázat nélkül ez a szó fejezi ki: »Cor unum et anima una in Cruce Domini nostri Jesu Christi« – Egy szív és egy lélek a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében.” A lelki szövetség gyümölcse volt többek között az Unum Szövetség megalakulása. {Unum Szövetség: az 1938-ban jóváhagyott Unum Testvérek női, egyházmegyei jogú apostoli társaság elődje, melyet Mester Margit alapított.}

A kereszt igazi megtapasztalása azonban csak ezután kezdődött. A szerzetesrendek üldözése, majd feloszlatásának idején, 1949 szeptemberétől Csávossy lett a viceprovinciális. Azt kellett megtapasztalnia, hogy egy korszak véget ért, – 1950-ben így fogalmazott:

„Az előbbi korszaknak társadalmi és gazdasági felfogásával együtt mindenkorra vége van, s ezért nem is tér vissza soha. De nem is kívánjuk, hogy visszatérjen, mert ha visszatérne, akkor nekünk magunknak kellene megakadályoznunk visszatérését. […] Nevelésünkben – tisztelet a kivételnek – nagyobbára hiányzott a szolidaritás, a szociális vonatkozás. Nevelőintézeteink majdnem kizárólagosan a gazdagabb körök számára léteztek, és magas tartásdíjuk miatt mások (a nemzetnek esetleg sokkal értékesebb rétege) számára megközelíthetetlenné tették azokat.”

Az üldözés hamarosan őt is elérte, letartóztatták, és börtönbe zárták. Rabsága idejét élete legnagyobb kegyelmének tarotta: „Sok szenvedéssel járt ez az öt és fél év, de az Úr Jézus mindig velem volt, előbb lelkileg, később szentségileg is.”

A Szentháromság, a szeretet Isten és emberek iránt Szűz Máriával és Szent Józseffel – utolsó éveiben ezek foglalkoztatták Csávossyt, és hátralevő napjaiban ezeket akarta kibontakoztatni. Még korábban, 1944-ben írta naplójában, hogy „olykor – úgymond – hirtelen elragad valami, és Istenbe merít.” Ez az Istenbe merítkezés teljesült be halálával, 1972. október 22-én.

Harai Levente SJ

Frissítve: 2020. december 04.