Csókay Károly SJ hivatástörténete

1957-ben szenteltek pappá Szent Ignác ünnepén, 1960. szeptember 22-e óta vagyok jezsuita.

A kalocsai jezsuita gimnáziumban érettségiztem 1944-ben. A jezsuiták mindig jók voltak hozzám. Gimnáziumi tanulmányaim során – gondolom, szüleim imáinak köszönhetően – igazi bölcsőkeresztény voltam. Gyerekkoromtól fogva volt imaéletem. Ennek ellenére valami titokzatos rossz kerített hatalmába, ami akadályozott a másokkal való szeretetkapcsolatban; édesanyám ezt úgy fejezte ki a maga egyszerűségében: „Miért vagy olyan vad rác?” És ez végigvonult egész fiatalságomon. Visszahúzódó voltam.

Visszaemlékszem az elsőáldozásra, ami nagy öröm volt számomra. Gimnazista koromban nem nagyon gondoltam a papi hivatásra, mert szüleimnek nagybátyámmal közösen húsipari vállalatuk volt, és ők arra gondoltak, hogy én fogom folytatni a munkát.

Érettségim jól sikerült, utána 1944-ben egyetemen tanultam tovább közgazdaságtant, de csak pár hónapig, mert közben kitört a háború. Hazatértem és egy hadiüzemben dolgoztam

A szovjetek arra kényszerítettek minket, hogy dolgozzunk számukra a húsüzemben. Nekünk kellett ellátni őket. A munka miatt sem tudtam folytatni az egyetemi tanulmányaimat.

Hasonló korúakkal való barátságaim felületesek voltak, nemigen tudtam megnyílni előttük, inkább a felnőttekkel barátkoztam. Látva a munkások alacsony fizetését az iparban, tudatosult bennem a társadalmi igazságtalanság, és ezen változtatni akartam.

Végül 1945 szeptemberében a család tanácsára beiratkoztam a Pázmány Péter Tudományegyetemre vegyészképzésre, amit el is végeztem és diplomát szereztem. Közben néhány katolikus egyetemistával összejöttünk, és egy baráti csoportban készültünk a leendő keresztény Magyarország szolgálatára. Rendszeres gyűléseinket nem tudtuk sokáig folytatni, mert fennált a veszély, hogy összeesküvő csoportnak tartanak bennünket. Közben a kommunista diákvezetők engem is be akartak szervezni a mozgalmukba. Látva a veszélyes helyzetet, elhatároztuk, hogy elhagyjuk Magyarországot, és Belgiumban, a leuveni katolikus egyetemen folytatjuk tanulmányainkat. Leuvenben találkoztunk, ahol Sigmond Rajmund domonkos atya fölkarolt bennünket, és olyan munkát szerzett, ami mellett tudtunk tanulni, hogy megszerezzük a doktori fokozatot. Csoportunk tagja volt Lámfalussy Sándor és számos kiváló magyar egyetemista.

Doktori tanulmányaim közepette úgy éreztem, a jó Isten a szolgálatára hív. Ezt úgy képzeltem, hogy elmegyek a bányászok közé, és köztük dolgozom, apostoli munkát végzek. Abbahagytam a doktori képzést és elmentem Liége-be, ahol több szénbánya is volt a környéken. Fölvettek a bányába, mert kellett a munkaerő, és úgy volt, hogy másnap megyek le a szénbányába, de este megjelentek albérleti szobámban a rendőrök, és hivatalos papírok hiánya miatt börtönbe vittek. Néhány nap múlva fegyveresen visszakísértek Németországba, Aachenbe, ahol szintén börtönbe zártak. Aachenben a törvényszék elé kerültem, és védőbeszédet kellett mondanom a bírák előtt.

Ezután szabadon bocsátottak, én meg rögtön visszamentem Belgiumba, hogy csatlakozzak Budapestről való baráti körünkhöz. A határon, Vervies állomáson igazoltattak, majd a rendőrök a határhoz kísértek, és átzavartak Franciaországba, Lilles közelébe. Egész éjszakán át tartó gyaloglással érkeztem Lille-be; közben egy patakon kellett átkelnem, de mivel december volt, rám fagyott a ruha. Lille-ben egy olcsó szállodában megpihentem és megszárítkoztam. Volt annyi pénzem, hogy megvegyem a vonatjegyet Párizsba. Volt több magyar címem; Háy Ferenc festőművész befogadott és útmutatásokkal látott el.

Megérkeztem a Magyar Menekültügyi Irodába, ahol Gácsér Imre bencés atya szeretettel fogadott, és éjjeliőri munkát szerzett számomra. Kapcsolatba kerültem Rezek Román bencés atyával, aki az Ahogy lehet című magyar folyóiratot kiadta, és vezette a magyar egyetemisták egyesületét. Teilhard de Chardin szakértője volt, írásait magyar nyelvre fordította és kiadta a francia jezsuita Le Milieu Divin című könyvét, Benne élünk címmel.

Párizsban részt vettem a magyar egyetemisták csoportjában, és egyik társam munkát szerzett számomra egy kémiai laboratóriumban. Akkor már Rezek Román atya volt a lelkivezetőm, és előtte felfedtem, hogy Istent akarom szolgálni. Ő ajánlotta, hogy menjek el a szerzetesrendekhez, megismerni őket, és csatlakozzam valamelyikhez. Meglátogattam négy rendet, és elbeszélgettem a tagjaikkal. Úgy éreztem, a jezsuitákhoz kell csatlakoznom. Ezért kértem felvételemet a párizsi rendházukban, ahol volt egy magyar jezsuita is. Sikerült a magyar tartományfőnökkel, P. Reisz Elemérrel beszélni, aki fölvett a Jézus Társaságába, és Belgiumba, Arlon városba küldött noviciátusba. 1950. szeptember 22-én kezdtem meg a noviciátust, majd két év múlva a filozófiai tanulmányokat Eegenhovenben. Innentől már sínen voltam.

Életemnek nehéz idejét töltöttem a noviciátusban, mert nem ismertem a francia nyelvet, csak pár szót tudtam. Visszatekintve úgy látom, hogy éretlen voltam a szerzetesi életre. Sok belső vigasztalást kaptam, ezért elbíztam magam. Ez az éretlenség végigkísért hosszú éveken át. Isten irgalmából, sok belső küzdelem után rájöttem, hogy mennyire téves úton jártam. A nyelvtudás hiánya miatt nem értettem a lelki életet. A teológián el is akartam hagyni a Társaságot, ki akartam lépni, mert úgy láttam, ez így nem megy. De Isten kegyelméből a Szűzanya megsegített: amikor ezen gondolkodtam, ő arra hívott, hogy maradjak. A teológiát Spanyolországban, Oñában végeztem, és pappá szentelésem után fél évig a San Cougat-i kollégiumban tanítottam latin nyelvet. Utána rendfőnököm, P. Hegyi János Columbiába küldött egy évre, ott a lelkiségi tanulmányokat végeztem a harmadik probációban. Népmisszionárius szerettem volna lenni, és később ezt a feladatot végeztem 16 évig Chile déli részén. Sok örömet okozott számomra ez a munka, melynek történetét összefoglaltam az Egy magyar hithirdető Chilében című könyvemben (Kairosz Kiadó).

Dátumokra lebontva: 1957. július 31-én szenteltek pappá, utána még egy évet tanultam teológiát Oñában, majd 1958. augusztusától magiszterként latint tanítottam a barcelonai San Cougat-i gimnáziumban. Rendfőnökünk P. Hegyi János Columbiába küldött egy évre a Medellín melletti La Ceja-ba, a harmadik probációra, amit 1959. december elején fejeztem be. Onnan indultam Chilébe, Santiagóba. A környéken Queltehue-ben, majd az egyik külvárosi negyedben, a Población Nogales-ben végeztem lelkipásztori munkát. Utána több helyen tartottam népmissziókat. 1960 és 1962 között folytattam ezeket Concepción várostól délre. Onnan a chuquicamatai plébánián és ipariskolában tanítottam, az ipariskola prefektusa voltam 1967 márciusáig. Ott egy új elektromos pavilont építettünk a villanyszerelő tanulók számára. Onnan hívott tartományfőnökünk, Ádám János atya Kanadába P. Chilla Rajmund plébánossal együtt. 1975-ben érkeztünk Torontóba Chiléből, és 1975 júliusában hárman átvettük a montreali magyar plébánia lelkipásztori szolgálatát a szervita atyáktól. Montrealban kilenc évig káplán, aztán hét évig plébános lettem.

Nagyon szép munka volt ez a szolgálat, jó hívekre találtunk, akik részt vettek a plébánia szolgálatában.

1979-be Chilla atya Torontóban átvette A Szív újság szerkesztését. Deák atya tőle vette át a plébánosi munkakört 1990-ig, amikor sabbatical évre ment, és nekem adta át a plébánosi feladatot, amit 1993-ig végeztem. Deák atya vezette a plébánia hétvégi magyar iskoláját, és én a cserkészetet.

Ezt a lelkipásztori munkát 1993-ig végeztem, amikor elöljáróm, Nemesszeghy Ervin atya tartományfőnök magyarországi szolgálatra hívott 1993 szeptemberében.

Magyarországon fél évig Budapesten, a Jézus Szíve-templomban szolgáltam hitoktatóként és házgondnokként, P. Kelényi Tibor templomigazgató atya mellett. Később elöljáróm négy hónapra Kárpátaljára, Ungvárra küldött, ahol P. Bohán Béla plébános mellett szolgáltam mint hitoktató. Tizenkét falut láttunk el lelkipásztori szolgálattal. Végül 1994-ben Miskolcra jöttem, Mándy Zoltán atya templomépítő plébános segítésére, és elöljáróm, P. Nemesszeghy Ervin felterjesztett az egri érseknek plébánosi szolgálatra az Isteni Ige plébánia szolgálatára.

1994. június 2-i dátummal Seregély István érsek kinevezett a plébánosi szolgálatra az Avas-Dél Isteni Ige Katolikus plébánia vezetésére, mivel Mándy atya érseki irodai igazgatói kinevezést kapott. Ezek alatt a kezdeti évek alatt néhányszor megfordultam Kanadában, ahol gyűjtöttem a plébániánk javára. Be kellett rendeznem a plébániaházat és a sekrestyét ajándékba kapott, használt bútorokkal. Megszerveztem a hitoktatást az Avas öt iskolájában, és elkezdtem látogatni a plébánia lakosait. Nehéz munka volt, mert nagyon sok családhoz kellett bekopogtatni. Ritkán engedtek be a lakásba, csak az ajtóban tudtunk beszélgetni. Mondtam nekik, szívesen fogadjuk őket az új templomban, ahol megkaphatják a szentségeket és részt vehetnek a szentmiséken. Dr. Velkey László professzor úr, a gyermekkórház alapítója sokat segített az új képviselő testület létesítésében. Ezt a munkát folytattam 1999. szeptember 9-ig, amikor Hess István atya lett az új plébános. Mellette maradtam mint káplán, majd három évig, doktori tanulmányai alatt helyettesítettem a plébánosi munkában. Azóta is mint kisegítő pap tevékenykedem az Isteni Ige plébánián a miskolci Avas-Déli jezsuita közösség tagjaként.

Hálát adok a jó Istennek, hogy az ő országát szolgálhatom még időskoromban is. Úgy érzem, az Úr azért adott ilyen hosszú életet, hogy őt és gyermekeit szolgálhassam, és elmélyüljek szeretetében.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. november 20.