De Brito Szent János áldozópap és vértanú

brito_joaoKét szó köré csúcsosodik és összegződik de Brito János életműve: hithirdető és vértanú. Ez a kettős életút állt előtte gyermekkora óta. A de Brito család a portugál társadalom magasabb rétegei közé tartozott, és a kilencéves János IV. János király udvarába ment, hogy a herceg – a későbbi II. Péter király – apródja legyen. A lisszaboni Szent Antal kollégiumban kitűnt társai közül: komolysága, hibátlan viselkedése, erkölcsi finomsága és lelkiismeretessége révén olyan türelemmel viselte a durvább jellemek okozta nehézségeket, hogy a királyi udvarban a „vértanú” becenevet kapta, ami mintegy előre jelezte későbbi sorsát Indiában.

Amikor János súlyosan megbetegedett, anyja Xavéri Szent Ferenchez imádkozott: ha fia meggyógyul, hálából egy évig a jezsuita talárban fogja járatni. Meggyógyult, és ruhája miatt új nevet kapott az udvari apródoktól: „apostolka” lett – így nevezték ugyanis a portugálok akkor a jezsuitákat.

A következő évben részt vett a negyvenórás imádságukban S. Roque-ban, de ő, társait a királyi kíséretben hagyva, gyertyával a kezében, talárban és köpenyben a jezsuita novíciusok között ment. Ez ismét annak a jele volt, hogy Ignác lépéseit akarja követni.

Tizenhat évesen elfogadta Isten hívását, és belépett a noviciátusba. Karácsonykor egy gyermekien ártatlan levelet tett a gyermek Jézus lábához, arra kérve az újonnan született Üdvözítőt, hogy Japánba kerülhessen misszióba. A missziós hivatás tehát egyre erősödött János lelkében.

A fogadalmak letétele után az evorai egyetemre küldték filozófiai tanulmányokra. Az éghajlat azonban nem kedvezett neki, így Coimbrába került, ahol felépült egészsége, és kiválóan haladt tanulmányaiban. De a szíve Keleten volt, ahol védőszentje és példaképe dolgozott. 1668-ban indiai missziókért könyörgött. A válasz sokára érkezett meg P. Paulo Oliva generálistól. A filozófiai kurzus után a Szent Antal kollégiumba került ismét, ahol humanisztikus tanulmányokat végzett. Amikor pedig eljött Xavéri Szent Ferenc ünnepe, prédikációra kérték fel, és János olyan lelkesedéssel dicsérte őt, hogy rendkívül mély benyomást tett hallgatóira.

P. Baltasar da Costa épp ekkor érkezett meg Maduraiból Portugáliába, előadva a missziók igényeit, és biztatva a fiatalokat, hogy vállalkozzanak a nehéz munka végzésére. A misszionárius példája nagyban hatott Jánosra. Közben végezte a teológiát, és 1673-ban pappá szentelték.

Röviddel ezután végül is indiai misszióba nevezték ki. Legyőzve családja ellenállását, hajóra szállt Goa felé, ahol befejezte teológiai tanulmányait. Itt, követve Xavéri példáját, olyan hevesen prédikált az erkölcstelenség ellen, hogy néhány helyi szépfiú megtámadta, és komoly sérülést okozott neki.

Javasolták, hogy tanítson teológiát, amiben jó kiképzést nyert. Visszautasította, mondván, hogy nem professzornak jött Indiába, hanem misszionáriusnak, és arra tett fogadalmat, hogy a legnehezebb keleti missziónak, a madurai missziónak szenteli magát.

Hogy a kasztrendszerből adódó problémákat megoldja, elődje és barátja, P. Baltasar da Costa módszerét követte, az alkalmazkodás elvét, ami révén P. da Costa legnagyobb sikereit elérte. „Pandara swami”: aszkéta és bűnbánó lett, így élvezhette azt a kiváltságot, hogy minden társadalmi réteggel érintkezhetett, még a páriákkal is.

Habár a helyi szokások hálójába került, csupán legszükségesebb ruhával és élelemmel rendelkezett. Így töltött egy pasztorális előkészítő évet a misszióra Ambalacatban, és Coleiban telepedett le. Bő, vörös okrát viselt, skarlátszínű turbánnal, fából készült szandált, és egy hét bütykös bambuszbotot, utazásaira. Földre terített rongyokon vagy tigrisbőrön aludt, enni pedig egy maroknyi, vízben főtt rizst evett, borssal, keserűfüvekkel, zöldségekkel ízesítve, kevés tejjel és vajjal. Egész életét az imának, a lelki olvasmánynak és a katekézisnek szentelte. Remeteként élve írja bátyjának, Fernando de Britónak 1692. szeptember 22-én: „Nagyon boldogan élek e száműzetésben, kis honvággyal a szülőföldem és a mennyország iránt.”

Apostoli munkájának nagyban kedvezett „pandara swami”-helyzete, így gyorsan nagy hírnevet szerzett, és hitjelöltjeinek száma is gyorsan nőtt. 1676-ben a colei bázist részlegekre kellett osztani. De Brito energiáját és bölcsességét nem csupán a páriák gondozására fordította, akik számára az Egyházat építette, hanem az uralkodókra is, akik politikai gondokba és államközi háborúkba süllyedtek Tajavurtól Ginjiig, Sirucadamburtól Tatuvancheriig, áthatolhatatlan erdőkben és Maravá terméketlen földjein. Százakban és ezrekben mérhető a megtérők, gyónók és áldozók száma. Maravában üldözések kényszerítették menekülésre. 1686-ban, mint a misszió kinevezett elöljárója, úgy határoz, hogy ezeken a határokon is túl megy, kizárólag a Lélek fegyverével felvértezve. Kevesebb mint három hét alatt több mint háromezer embert keresztelt meg. Északra is hívták, hogy számos hitjelöltjeinek kiszolgáltassa a keresztséget. Mangalamban azonban a katekumenokkal együtt bebörtönözték. Maravá királyának miniszterelnöke elrendelte, hogy kezén és lábán bilincseljék meg. Farönkökhöz kötözve kegyetlen kínzásoknak voltak kitéve, és később ugyanígy bántak velük Mannarkovilban és Paganiban, végül halálra ítélték őket. Az ítéletet nem hajtották végre, mivel az uralkodó a hóhérokat bíróság elé állította. Kiváló hitvédő beszédével de Brito János visszanyerte szabadságát, hogy a keresztényeknek hirdethesse az evangéliumot, és szabadon taníthasson. A hithirdető vértanú komoly sebeket szerzett a kínzások során, amelyeken keresztülment.

Visszatérve a misszióba, a Halászpartra hívták, majd elrendelték, hogy Európába visszatérve számoljon be a keleti kereszténység helyzetéről és legégetőbb szükségleteiről. Az apostol híre mindenütt nagyon gyorsan terjedt. Mindenki igazi hitvallóként emlegette. De Tavora Ferenc, Alvor hercege és India alkirálya társaságában hajóra szállt, de először Brazíliában értek partot. A hosszú út alatt a segítő szeretet tökéletes példáját mutatta. Portugáliában az udvar Krisztus vértanújaként tisztelte. Még mindig „pandara swami”-nak öltözve, nemes egyszerűséggel adta elő Maravá, Madurai és a Halászpart legégetőbb gondjait Lisszabonban, Evorában, Coimbrában és Portóban. Tüzes ékesszólásával arra késztette a fiatalokat, hogy válaszoljanak Isten hívására és a pogány lelkek éhségére, mindezzel együtt pedig élő példája volt a missziós alkalmazkodás új módszereinek. Segítette egy bennszülött katekéták támogatását szolgáló alapítvány létrehozását, akikkel hitoktatói és társadalmi szervezőmunkája során később számottevő eredményeket tudott felmutatni. A tervet a király, a nemesek és a tehetősebb rétegek nagylelkű adományai tették lehetővé.

Az elkötelezett lelkek nem veszítik el családszeretetüket, még ha teljesen Istennek ajánlják is fel magukat. De Brito meglátogatta anyját és még élő testvéreit, sőt még gyermekkori barátait is, nagy szeretet tanúsítva irántuk. Tőlük még értékesebb segítséget és bátorítást kapott.

Sok nehézség bukkant fel, amik megakadályozták abban, hogy Rómába menjen. Azon gondolkodott, hogy visszatér Keletre, amikor a királyi pár gyermekeinek oktatójává választotta. Amikor János a tervet meghallotta, hevesen válaszolt: „Jobban szeretem a mennyországot, mint a földet; Madurai bokrait, mint Portugália palotáit.” Mindezt 1691-ben írta. Püspöki süveget is ajánlottak neki, de ezt is rögtön elutasította. Nem tudott elszakadni hitjelöltjeitől és megtértjeitől. Vértanúsága küszöbön állt. Árulás és gyávaság lett volna felcserélni őket a kényelmes udvari élettel vagy a prelátusi ranggal. Így hát elköszönt anyjától és barátaitól a mennybéli viszontlátásig.

Amikor a királyi kézcsókra járult, a király azzal próbálta visszatartani, hogy még üdvözölni kellene a királynét és a hercegeket. Átlátva a szitán, János gyorsan visszavonult, és egy kis csónakon Tagusra távozott, ahol sikerült a flotta egy lassúbb hajójára helyet szereznie, amelyre rögtön fel is szállt.

1690. november 3-án megérkezett Goába. A következő év június 20-án írta Vadugarpattiból: „Két hete vagyok itt, és majdnem ezer gyónót hallgattam meg, négyszáz embert pedig megkereszteltem.” Az apostoli csoda újra megtörtént. Mi volt a titka, hogy a misszionárius az isteni kegyelem eszközeként tudott működni? Igénytelen élete, teljes elkötelezettsége és nagy egyszerűsége a hitoktatásban. „A hit egyszerűen kimondott igazságai önmagukban több gyümölcsöt hordoznak, mint nagyszerű kifejezések és csillogó-villogó szavak révén” – írta barátjának, P. Luis Pereirának 1692-ben.

Missziós vizitátornak nevezték ki, így bejárta az egész missziót. Pondicherriben üdvözölte barátját, a francia terület kormányzóját, majd végleg visszatért Maravába. Életének utolsó tizenöt hónapja volt legtermékenyebb időszaka: a szentek, amikor megérzik az örökkévalóság ízét, felkészülnek eljövetelére.

Hirdette az evangéliumot Kallarsban, és félelem és nélkülözések között létrehozta a muni missziós állomást, több mint nyolcezer pogányt keresztelt meg. „Gyakran szörnyen rémisztő, hogy a bokros vidéken egyetlen házzal és kunyhóval sem találkozom, amíg elérek a keresztényekhez.”

Vértanúsággal fenyegették, és mosolyogva válaszolta: „Akkor gyorsabban megyünk a mennybe.” Tadiadevan herceg megtérése és a keresztény házasságerkölcs iránti hűsége újabb üldözést váltott ki. Amikor János a muni erdőségekben volt, katekumenek között, 1693. január 8-án Ranganadadevan rendőrkopói rajtaütöttek és bíróságra hurcolták, útközben a lehető legkegyetlenebbül bántak vele. Halálra ítélték, és Oriyurba visszaküldték, ahol kivégzésére várt. Ebben az időben írta az alábbi, megdöbbentő egyszerűségű feljegyzéseket: „Bíróság elé állítottak. Általános lelkiismeret-vizsgálattal megvallottam Istenbe vetett hitemet. Újra bebörtönöztek, és most várom a szép napot.” Ez a következő napon, 1693. február 4-én hajnalban be is következett. Lefejezték, és kezét-lábát levágták. De Brito János missziós hivatása a vértanúságban teljesedett be. Isten és a felebarátai szolgálatában szerzett így kettős koronát.

Halála Maduraiban és Portugáliában hatalmas érzelemkitöréseket váltott ki. Maduraiban a vértanú kiömlő vére elősegítette a kereszténység növekedését, Portugáliában pedig számos új hivatás született. A lisszaboni udvarban nem gyászolták: az egykori apród halálát ünnepélyes szertartásrenddel ünnepelték. A vértanú anyja, aki annyira ellene volt fia missziós vágyának, legjobb ruháját felöltve ment a fővárosba, ahol az uralkodó a legnagyobb tisztelettel fogadta.

Pius pápa 1853. augusztus 21-én avatta boldoggá, XII. Pius pápa pedig 1947. június 22-én szentté de Brito Jánost.

Frissítve: 2016. augusztus 15.