De Geronimo Szent Ferenc áldozópap

geronimo_szent_ferenc_200A Taranto közelében levő Grottaglie nevű kisváros nemességéhez tartozó de Geronimo családból több pap került ki. Miután Ferenc a helyi iskolába járt, és megszerezte ott az egyetemre való érettséget, 1659-ben Tarantóba ment. A szemináriumban lakva a jezsuita kollégium előadásait látogatta 1665-ig. Ezután diakónusként a nápolyi jezsuita kollégiumban teológiát és mellette jogtudományt is tanult. 1666 márciusában szentelték pappá.

Először nevelőként alkalmazták egy fiúintézetben. Néhány év múlva elhatározta, hogy belép a jezsuita rendbe, amelyet tanulmányi ideje alatt közelebbről megismert. Nápolyban töltött novíciusi éve után, 1671 nyarán szűkebb hazájába, Leccébe helyezték, hogy onnan kiindulva végezze első lelkipásztori tevékenységét. Ezekben a kezdeti években alakította ki saját módszerét. Ragyogó szónok volt, mégsem hagyatkozott pusztán retorikai adottságaira, hanem írásban készült prédikációira. Egész életéből tízezer prédikáció kézirata maradt fenn. Prédikációi természetesen kora érzésvi­lágának felelnek meg, a barokk stílusnak, amelyet a dél-itáliai vérmérséklet még inkább felfokozott; ma már ezért idegennek és meghaladottnak tűnnek számunkra. Megbízható magvukat azonban nem lehet félreismerni. A Szentírás és az egyházatyák buzgó tanulmányozása – amelyek hatása bőségesen meg is található nála – segítette őt abban, hogy prédikációi ne váljanak puszta barokk szócifrázatokká.

Ferenc már Leccében kialakította az utcai prédikációk rendszerét. Hihe­tetlen sikerei ellenére azokban az években érlelődött meg benne a gondolat, hogy a külföldi pogánymissziónak szenteli életét. A rend generálisát ostromolta tengerentúlra küldéséért, de valamennyi levelére ugyanazt a választ kapta: a fiatal jezsuita buzgósága dicséretes, kívánsága azonban teljesíthetetlen: „A fáradozásban és lelkekben gazdag Indiát Nápolyban is megtalálja, ott fejtse ki hát lelkipásztori buzgóságát!”

1674-ben, tanulmányai befejezése után Nápolyba küldték Ferencet. Több mint negyven éven át egészen haláláig kellett e „missziós területén” marad­nia. 1678-tól Nápoly misszionáriusa volt a hivatalos címe. Lelkipásztori módszerét csakhamar a nagyvárosi körülményekhez alkalmazta. Mindenekelőtt három, helyileg is elkülönült feladatra irányította egész erejét.

Első helyen álltak a Nápoly nagy terein és élénk utcáin tartott népmissziói. Középpontjuk az Anjou-kastély előtti tágas tér volt, akkoriban nagy szórakozópark, amely orgazdáknak, szemfényvesztőknek, kitartottaknak és más csirkefogóknak szolgált találkahelyül. Különösképpen adventben és a nagyböjtben tartotta meg a rendíthetetlen misszionárius – egy csapat tevékeny világi támogatásával – ilyen népség közepette prédikációit, a kor stílusának megfelelően, képszerűen és nagyon erőteljesen bemutatva a bűn megveten­dő voltát és a pokol büntetésének borzalmait. A kor minden rémítő eseményét (a földrengést, a pestist vagy a Vezúv kitörését) belefoglalta prédikációiba, hogy megrendült hallgatói érzésvilágát még inkább megragadja.

Második feladata a város rossz hírű negyedeibe, elsősorban a kikötő közelébe vezette, ahol számos prostituáltat sikerült megtérítenie. Bűnbánó körmenetekkel, nyilvános ostorozásokkal és erős hangú rövid prédikációkkal kísérelte meg, hogy a lányokkal való garázdálkodást legalább korlátozza, ha teljesen megszüntetni nem is tudta. Emiatt többször is az életére törtek, céljától azonban nem hagyta magát eltántoríttatni. Tudatában volt annak, hogy a prostitúciónak szociális okai is vannak.

Mivel akkoriban a nő számára tiszteletben tartott életútnak csak a házasságot vagy a kolostort tekintették, sok szegény családból való lányt az ínség prostitúcióra kényszerített. Ferenc – mint előtte néhányan már mások is, köztük Loyolai Szent Ignác – megkísérelte, hogy megfelelő intézkedésekkel enyhítse ezt a szükséghelyzetet. Otthonokat alapított és támogatott, amelyekbe a sze­rencsétlen nőket legalább egy időre felvették, és megtett minden tőle telhetőt, hogy megkönnyítse számukra az átmenetet a rendezett életbe.

A megelőző intézkedésekkel is azon fáradozott, hogy gátat vessen a prostitúció továbbterjedésének. Lényeges változást neki sem sikerült ezen a téren elérni. Az a tény, hogy élete végéig újból és újból magára vette az ilyesmikért való fáradozást, igazolja, hogy milyen csekély lehetett az elért eredmény, jóllehet a krónikások számos megtérésről tudósítanak.

Harmadik feladatköre túlterjedt Nápolyon, és Ferencet különösen a nyári hónapokban a várost környező helységekbe is elvezette. A vallási élet hatékonyabbá tétele céljából a hónap minden harmadik vasárnapján Nápoly jezsuita templomában közös áldozást hirdetett. A város különböző plébániáiról és Nápoly környékéről népes körmenetek vonultak a Gesù Nuovóhoz, a jezsuiták nápolyi templomához, ahol számos pap gyóntatott. A havi közös áldozás e vasárnapjain a hívők ezrei vettek részt.

Az akkori idők számára és az adott körülmények között kimondottan korszerű lélekgondozás volt az, amit Ferenc Nápolyban kezdeményezett és kibontakoztatott. Bizonyos, hogy külső formájukat illetően közülük néhány nagyon korhoz kötött volt, és barokk, déli jellege miatt túlságosan felfokozottnak, sőt érthetetlennek is tűnik. De maradandó érték és példa Ferenc személyisége, önzetlen, fáradhatatlan buzgósága, amely töretlen hitéből és Istenbe vetett erős bizalmából fakadt. 1806-ban boldoggá, 1839. május 26-án szentté avatták.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2016. augusztus 15.