„De mit adtak nekünk a jezsuiták?” Válasz Afrikából

A jezsuita szerzetes az ignáci lelkiség szerint éli a mindennapjait, és a krisztusi üzenet mentén igyekszik alakítani környezetét, a társadalmi és kulturális valóságot. A Nigériában, Ghánában, Sierra Leonéban és Gambiában élő jezsuita közösségek elöljárójaként ez sokszor komoly kihívást jelent és nagyfokú rátermettséget igényel – Chukwuyenum Afiawari mégis átlagos, hétköznapi emberként jellemzi magát. Répa Anita, a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-tanfolyama hallgatójának interjúja az észak-nyugat afrikai rendtartomány vezetőjével hitről, oktatásról és társadalmi szerepvállalásról Afrikában.

– A Szent Ignác-év alkalmából társasjáték jelent meg a magyar jezsuiták és a Múlt-kor történelmi magazin gondozásában. „A Misszió” izgalmas világ körüli utazásra hív, és a Monty Python klasszikusát idézve arra keresi a választ, mit is adtak nekünk a jezsuiták. Ha ezt a kérdést kifejezetten Afrikára irányítjuk, mi az első, ami eszébe jut?

Az afrikai kontinens tulajdonképpen a kezdetek kezdetén felkerült a Jézus Társasága missziós térképére. Xavéri Szent Ferenc, Szent Ignác egyik első rendtársa már a 16. század közepén partra szállt Afrika keleti részén, és Mozambikban, majd Kenyában hirdette az evangéliumot, mielőtt folytatta útját Indiába. Ugyanakkor több száz év telt el, mire a jezsuita jelenlét állandósult a kontinensen, és az első őslakos afrikai szerzetesek csatlakoztak a rendhez. Így a kérdés, hogy mit tettek vagy tesznek a mai napig a jezsuiták Afrikáért, az elmúlt 130-140 év viszonylatában értelmezendő, és válaszomban közvetlen jezsuita elődeink, illetve a ma itt élő testvérek érdemei közül szeretnék kiemelni hármat. Az első az ignáci örökség és a jezsuita lelkiség. Ez az a szemüveg, amin keresztül az élet valamennyi területét szemléljük, ami alapján meghatározzuk, hogy kik vagyunk, mi a feladatunk, hogyan képzeljük el az egyház és a civil társadalom kapcsolatát. A második az iskola: olyan tér kialakítása, ahol magas színvonalú, minőségi oktatásban részesülhetnek gyermekeink, elsősorban alap- és középfokon. Reményeim szerint egy nap a felsőoktatásban is jelen leszünk, mert létfontosságú lenne népeink fejlődése szempontjából. Végül a harmadik a társadalmi igazságosság melletti tudatos elköteleződés és a társadalmi szerepvállalás. Ez több különböző szinten megvalósulhat: apostoli munka formájában szociális téren vagy a lelkipásztori munka által a plébániákon és lelkészségeken.

– Melyek a legégetőbb problémák?

– Számos jelenség azonnali és határozott fellépést sürget. Az egyre nagyobb méreteket öltő egyenlőtlenség következményei, az igazságtalanság különböző formái megmutatkoznak társadalmi, gazdasági, kulturális, politikai és vallási téren is. Milliók élnek mélyszegénységben, és keresik meg a betevőre valót egyik napról a másikra. Az ő életük szinte ellehetetlenült a járvány idején bevezetett gazdasági korlátozások következtében: az éhínség sokkal több áldozatot követelt, mint maga a vírus. Egyes országokban folyamatosan dúl, sőt erősödik a harc az erőforrásokért: a nyersanyag-készleteket napi szinten kifosztják. Vagy a klímakérdés: a környezetszennyezés elsőszámú felelősei kihasználják az ebből származó előnyöket, de gazdasági szempontból nem óhajtanak áldozatot hozni. Helyi és nemzetközi szervezetek, NGO-k, egyházak, mi mind azon fáradozunk, hogy enyhítsük a szegények és kiszolgáltatottak terheit. Együttműködünk különböző intézményekkel, hívő és nem hívő csoportok segítik a munkánkat. Nem vagyunk aktivisták – a hit köt össze bennünket, a küldetés, hogy a társadalmi valóságot az igazságosság és az evangéliumi örömhír szellemében alakítsuk.

– Mennyire sikeres az együttműködés a kormányokkal? Meg tudnak egyezni a fontosabb kérdéseket illetően?

– Mindannyian ugyanazért a célért küzdünk: az Afrikában élő 1,3 milliárd ember boldogulását, előrejutását próbáljuk segíteni. Abban is egyetértünk, hogy ehhez jól működő szociális létesítményekre és az életminőség javítására van szükség. Tehát nem a jövőképünk az, ami eltér, hanem a végrehajtás, a megvalósítás mikéntje, a „modus operandi”. Gyakran előfordul, hogy mindenféle korrupciós ügyek vagy egyéb láthatatlan akadályok gördülnek a kivitelezés útjába. Az állami költségvetésben az oktatási célokra elkülönített források például köszönőviszonyban sincsenek azzal, ami végül a gyakorlatban, a teljesítés szintjén megvalósul. Vagy a részrehajlás a természet kizsákmányolásában. Egyes helyi és külföldi vállalatok élen járnak a környezet szennyezésében, és mégis büntetlenül megússzák. Sokszor a jótékonyság álarca mögé bújva még csirkét is adományoznak a helyi közösségeknek. Megállapodtak az állami szervekkel, akik hallgatólagosan szemet hunynak áldatlan tevékenységük felett. Tudjuk, hogy ez igazságtalan és tarthatatlan. Viszont amikor az egyház vagy a Jézus Társasága szót emel ilyen visszaélések ellen, a kormányok nem mindig nyitottak a kritikára.

– Nemrég ért véget a 26. Klímakonferencia Glasgow-ban, és sokan bizakodtak, hogy az afrikai országok is végre szót kapnak és képviselhetik álláspontjukat az éghajlatváltozással kapcsolatos tanácskozásokon. Mennyiben történt ez így?

– Az afrikai népek a klímaváltozás negatív hatásainak elszenvedői. Látják, sőt a saját bőrükön tapasztalják az erdőirtás, a légszennyezés, a talajromlás és a vízhiány következményeit. A megélhetésük teljes egészében az időjárás és az éghajlat függvénye: ha az áradás elmossa a földeket, éppúgy élelem nélkül maradnak, mint ha csapadék hiányában elszárad a gabona. Ez a kiszolgáltatottság az életük része, viszont nem tudnak szót emelni ellene, mert nem biztos, hogy felismerik az összefüggéseket. A nemrég zárult COP26-on a jezsuita álláspontot a rendi ökohálózat (EcoJesuit network) képviselte. Korai lenne még az eredményekről beszélni vagy az elhangzott ígéreteket elemezni. Némi előrelépés megfigyelhető – kérdés, hogy mire lesz ez elég. Az itteni elvárások közül néhány nem teljesült – de még ez is változhat. Ahogy a világ ezen részén szoktuk mondani: a fél cipó is több, mint a semmi. Reméljük, hogy az erőfeszítések meghozzák gyümölcsüket, és mi is részesedünk majd belőlük.

– Milyen válasz adható az ökológiai kihívásokra a gyakorlatban? Mit tehet, illetve tesz a jezsuita rend az észak-afrikai rendtartományban a környezettudatosság jegyében?

– Mi a megújuló energiaforrásokban hiszünk, és mindenkit arra buzdítunk, hogy ilyen megoldásokban gondolkodjon. Számtalan nagyszerű kezdeményezés kapcsolódik ehhez. A novíciusházban például a generátorokat napelemekre cseréltük. Tény, hogy a beszerelésük nagyon sokba került, tehát a kezdeti ráfordítás igen magas, de hosszú távon mindenképp megéri. A plébániákon fákat ültetünk, és a provinciában hivatalosan is betiltottuk a műanyag használatát. Ez sokszor nem könnyű, de minden tőlünk telhetőt megteszünk. Hamarosan munkához látunk a földeken: a birtokunkban lévő több száz hektáros területeket megműveljük és megismertetjük a gazdákkal, milyen alternatív termelési módszerek léteznek. Őszintén hisszük, hogy a fenntartható mezőgazdaság növeli a termelőképességet. Különösen büszkék vagyunk arra, hogy Lagoszban a mi kezdeményezésünkre épült az ország legzöldebb iskolája, ahol az energiatermelés napelemek és szélkerekek által, illetve biogáz hasznosításával történik. Nemcsak azért alakítottuk ki így, hogy megtakarítsuk az elektromos energiát, hanem hogy példát mutassunk a diákjainknak és megértessük velük, hogy ez a helyes irány.

– A jezsuita rend az egész világon híres oktatási intézményeiről, ugyanakkor kevés helyen figyelhető meg olyan gyors ütemű fejlődés, mint Afrikában: egymás után épülnek és nyílnak meg az újabb iskoláik. Mik a további terveik, és mi állhat a további növekedés útjába?

– Tény, hogy nagyon sokat fordítunk az iskolákra, a minőségi képzésre, és igyekszünk az oktatást mindenki számára elérhetővé tenni. Ugyanakkor több millió gyermek él mélyszegénységben: a kérdés az, őket hogyan tudjuk elérni, és azokat megszólítani, akik egyáltalán nem tudnak fizetni. Évek óta töprengünk és latolgatjuk a lehetőségeinket. Szerencsére vannak jótevőink, akik iskolákat építenek, és nagylelkűen a jezsuitákra bízzák ezek működtetését. Egy nigériai család még ösztöndíjat is biztosított 40 gyermek számára. Ez például egy olyan ügy, amiért érdemes lenne – akár nemzetközi szinten – összefogni, és a határokon átívelő együttműködés lehetőségeit kiaknázni. Szólítsuk meg egymást, és beszéljünk a közös elképzelésekről, célokról. Ha van olyan partner Európában, Magyarországon vagy bárhol máshol, aki szívesen bekapcsolódna a Jézus Társasága munkájába a világnak ezen a felén – a párbeszéd lenne az első lépés ezen az úton.

– A provincia honlapja szerint a helyi szerzetesek túlnyomó része még a képzési idejét tölti. Mekkora az érdeklődés, hányan jelentkeznek a rendbe évente? A rendtartomány vezetőjeként valamennyi növendék képzését nyomon követi?

– Nem kimondottan a számok, sokkal inkább a képzés minősége az, ami foglalkoztat. Elengedhetetlen, hogy olyan átfogó és mélyreható ismereteket közvetítsünk, melyek válaszolnak ennek a társadalomnak az alapvető szükségleteire, kihívásaira. A jezsuita rend kiváltságos helyzetben van, hiszen nagy az érdeklődés: évente 500-600, vagy akár ennél is több fiatal férfi jelentkezik. Ebből körülbelül 12-20 ember lép be végül a Jézus Társaságába. Provinciálisként a feladataim közé tartozik, hogy rendszeresen körbejárjak és a közösség minden tagjával leüljek beszélni: a papokkal és a testvérekkel, a szeminaristákkal és a novíciusokkal egyaránt. Ilyenkor találkozom az oktatókkal és az elöljárókkal is, és próbáljuk összehangolni a tevékenységünket. Természetesen jó látni, hogy van utánpótlás, de bizonytalan, meddig örülhetünk a nagy számoknak. És hangsúlyozom: a mennyiség fontos, de a minőség még inkább az.

– A világ legnagyobb szemináriuma is Nigériában van. Minek köszönhető, hogy Afrika ilyen sikeres a hit, a keresztény hivatások megőrzésében? Az európai trend egészen más képet mutat.

– Voltak idők, amikor a nyugati világ, Európa és Észak-Amerika nem szűkölködött papi hivatásokban, százak jelentkeztek a noviciátusba. Most szép lassan fordul a kocka. De akkor is és most is: egy az egyház és egy a Jézus Társasága. Amikor a hivatások száma magas volt Európában, Afrika alig tudott valamit felmutatni. Minden hivatás egy ajándék az Úrtól, nekünk pedig kötelességünk felkarolni azokat, akik érzik a hívást, és segíteni őket a mérlegelés útján, a tisztánlátásban. Úgy is mondhatnám: a fiatalok mellé kell szegődni. Megszólítani őket ott, ahol vannak, és bátran feltenni nekik a kérdést, hogy gondolkodtak-e ezen az életformán. A hitelesség az, amit a fiatalok ma keresnek. Az teheti vonzóvá a jezsuita hivatást, ha megmutatjuk, mennyire boldog az az élet, amit a szerzetes él. Ha én savanyú arccal járkálok fel-alá, mintha minden percben a világ végét várnám, miért akarna egy fiatalember egy ilyen közösséghez tartozni?

– Immár ötödik éve szolgál az észak-nyugat afrikai provincia elöljárójaként. Hogyan tekint vissza az elmúlt időszakra? Mire a legbüszkébb és mit tenne ma másként?

– Ha visszagondolok az elmúlt négy évre, mérhetetlen hála tölti el a szívem. Csodálatos, ahogy az Úr gondoskodik az övéiről – számára tényleg nincsen lehetetlen. Megőrizte a közösségünket hitben, egységben, és remek társakat ajándékozott nekünk. Elhivatott férfiakat, akik gyengék és esendők, mint mindenki más, csüggedés helyett azonban őszintén és teljes lényükkel átadják magukat az Egyház és a Jézus Társasága szolgálatának. Amire a későbbiekben nagyobb hangsúlyt fektetnék, az az ima. Az ember könnyen elveszik a tennivalók sokaságában. Provinciálisként az egyik legfontosabb feladatom a lelki útmutatás, a rendtartomány spirituális életének igazgatása – ez nem lehetséges ima nélkül. Remélem, hogy a jövőben több időm lesz elcsendesedni, elmélkedni, illetve a Szent Ignác év felhívását követve megtalálni Istent mindenben, és testvéreimnek is a segítségére lenni ebben.

– A jezsuita rend ezekben a hónapokban világszerte Szent Ignác megtérésére emlékezik. Milyen programok kapcsolódnak az ünnephez Afrikában, milyen projektek vannak tervben vagy éppen megvalósulóban?

– Nekünk, jezsuitáknak, nagy kegyelem az a felismerés, hogy az ignáci lelkiség összeköt, hogy Ignác atyánk üzenete a mai napig aktuális az egyház egésze számára a világ minden részén. Több projektről is beszámolhatok. Készülünk kiadni egy imakönyvet, melynek szövegeit Szent Ignác élete ihlette. Hamarosan megnyílik egy művészeti kiállítás, melynek gyűjteménye szintén ignáci tematikára épül. Csináltattunk egy új miseruhát is, kifejezetten erre az évre. Imacsoportjaink szeretettel várják mindazokat, akik csendre és útmutatásra vágynak. A zenei projektünk arra keresi a választ, hogyan lehet mélyebben és elevenebben megélni az ignáci lelkiséget a zene által. Ahogy Arturo Sosa generális is mondta: a cél a belső átalakulás, a szív és a lélek valóságos megújulása az egyes emberben, a közösség valamennyi tagjában és mindazokban, akik ebben az évben velünk tartanak. Ha ez bekövetkezik, akkor az ünnep nem ér véget 2022. július 31-én, hanem a mindennapi életünk, tapasztalásunk és hivatásunk része marad.


Kapcsolódó cikkünk:

A kereszténység afrikai arca

Milyen örökséget hagyott maga mögött a gyarmati múlt? Összeegyeztethetők-e az ősi vallások, hiedelmek a kereszténységgel? Erről kérdeztük Rigobert Kyungu Musenge SJ provinciálist. A Közép-Afrikai Jezsuita Provincia vezetőjével készített interjú a M.I.N.D. 2021. téli, Afrikával foglalkozó számában jelent meg.

Frissítve: 2022. január 11.