Döngessétek meg Isten kapuját! – szicíliai történet az állhatatos imáról

Szicília, Catania városa az Etna lábánál a tengerparton, Dóm, Szent Ágota kápolna, 2019 augusztusa, vasárnap délután.

Mindkét kezével belekapaszkodott a vasrácsba. Olyan erősen szorította, hogy ujjai egészen elfehéredtek. Föl is húzta magát, és szinte csak a karjai tartották. Közben hangtalanul beszélt, erővel formálva a szavakat. Időnként hátra-hátra tekintgetett, távolodó férje és kislánya után. Amikor befelé nézett, akkor „odamondott” valamit, olyan nagy nyomatékkal, hogy még hátrafelé is éreztem. Akkor hát ez az az imádság?! – mondtam és kérdeztem egyszerre.

Így maradt meg bennem a kép és őrzöm azóta is. Olyan, mint egy bibliai illusztráció az erővel imádkozó emberről, aki megdöngeti kérésével az Isten ajtaját… Ahogy a Lukács evangéliumban olvasom Jézus hasonlatát az igazságtalan bíróról, aki a fáradságot nem kímélő özvegy imaostromára mintegy megadja magát: „…különben még a végén nekem jön…” (Lk 18,1-8). Olyan merész kép ez az Istenről, hogy csak az mondhatta el, aki a rácson túlról jött: Ugye, Apa, elmondhatom nekik?   

Többet hiába is szeretnék tudni, csak találgatok. De találgatok, másként nem tehetek. Hogy mi is van odaát, az Ajtón túl, azt csak az mondhatja el, aki onnét jött hozzánk. Az egész János evangéliumnak ez a kulcsa. Mondja is a Fiú: „Én vagyok a kapu” (Jn 10,9). A Kinyilatkoztatás végső soron nem az emberről szól, hanem Arról, akit soha nem látott senki. Aki megközelíthetetlen fényben rejtezik. Valójában ez, vagyis Ő az egyetlen Misztérium. Aki Onnan egyedül és végérvényesen eljött, hozta magával ezt a Titkot és föltárt belőle annyit, hogy Őáltala hazataláljunk, azon az Ajtón keresztül. De ez senkinek nem megy kopogtatás nélkül…

Az az asszony pedig kopogtat.

Ennek a találkozásnak története van. Azon a forró szicíliai augusztus délutánon már sokan vártunk a dóm vasrács bejárata előtt. Csak árnyékban lehetett kibírni az izzó meleget, míg végre öt óra után megnyíltak a kapuk. Vagy ötvenen betódultunk, és én csak mentem az áradattal, mely céltudatosan tartott jobbra és előre, Sant’Agata sírjához. Ez a kereszthajó még az eredeti, ezeréves normann bazilikából maradt, ebbe építették be, korról korra továbbdíszítve, Szent Ágota sírját.

A sírkápolnát kovácsoltvas remekmű rács zárja el, ami kell is itt, mert bizony a szicíliai hívő nagy lelkesedésében a „hegyibe menne a Szentnek”, csak hogy érvényt szerezzen kérésének. Először nem is férek hozzá még a rácshoz sem, ezért leülök a padba és várok csendben. Feltűnik, hogy sokan hangosan imádkoznak. Be és át a rácson. Ágotának. Ez a fesztelenség tetszik, őszinteség van benne és öntudatlan osztozás is. Ahogy az első roham lecseng, én is odamerészkedem. Fogom a rácsot, mert ez hozzátartozik. Úgy könnyebb. A pünkösdi duruzsolásba én is odasirítem az enyémet. Először félénkebben, azután apránként felbátorodva. Jó kimondani az imát. Kijön belőlem, megtestesül. Odaadom. Ezt érzem és valami meleg érzés tölt el, talán az olyané, mint akit meghallgattak. Minthogy jó az érzés, visszaülök a padba.

Ekkor érkezik a család: anya, apa és a 3-4 éves kislányuk. A gyerek kérdez, ők válaszolnak, széles gesztusokkal. Együtt is imádkoznak, idehallom: Ave, oh Maria..! A gyereket földre teszik és elindulnak. Jó nézni őket, ahogy az apa fogja a kislány kezét, aki hátra nézeget, mert az anya maradozik. Neki még van, lenne valami fontos mondanivalója. A kicsi sürgeti, az anya habozik, és nem tudja, hogyan csinálja. Odaszalad a lányához, fölkapja, összevissza csókolja, azzal sem törődik, hogy sír. Nem is palástolja. Valahogy megnyugtatja őket, és gyorsan visszaoson a rácshoz. Kevés az ideje és sok a mondanivalója. Mindkét kezével belekapaszkodik a vasrácsba. Olyan erősen szorítja, hogy ujjai egészen elfehérednek. Föl is húzza magát, és szinte csak a karjai tartják. Közben hangtalanul beszél, erővel formálva a szavakat… Aztán befejezi, letépi magát a rácsról és megiramodik a családja után. Csak homályosan sejtem, hogy gyermeket kért. Talán egy fiúcskát. De ez már kettejük dolga. Az anyáé és Ágotáé.

Ennek a találkozásnak van egy másik szála is, de ez nagyon régi história. 301. február 5-ére egy anya és lánya a görög alapítású Syracusából elzarándokoltak a 60 km-re északra fekvő Cataniába, Szent Ágota sírjához. Akkor már ötven éve ismert volt az egész szigeten a cataniai vértanú szűz példája és közbenjárása. Az anyát Eutychiának hívták, lányát pedig Loukiának. Az anya évek óta vérfolyásban szenvedett, hiába próbálta gyógyíttatni magát, mint evangéliumi elődje. Anya és lánya, akit mi Lúcia néven ismerünk, tehát Sant’Agata sírjánál imájukkal mindketten megdöngették azt a kaput. A római misekánon máig visszhangozza a két tiszta lány nevét, amint a szentegyház a vértanúk sorában közösséget kér Felicitász, Perpétua, Ágota, Lúcia köreivel…, Isten barátaival.

Vértesaljai László SJ

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2020. április 07.