Egy átültetett tetszhalott virág feltámadásának tanulságai

Október 4-én pénteken, éppen Szent Ferenc Tranzitusa napján, későn este a rádióból jövet valamiféle csomagot látok rendházunkban az ajtóm előtt. Közelebb kerülve látom: kicsi virág, műanyag dobozkában. Alatta kézírásos üzenet olaszul: „Carissimo, gondodba tudnád venni ezt a virágot, amíg visszajövök a szinódusról?! Köszönöm, Michael.”

Rendtársam a házban, a cseh-kanadai Michael Czerny (Fekete Mihály) kérte ezt tőlem, azon a napon, amikor a Szent Péter-bazilikában Ferenc pápa püspökké szentelte. Korábban az Átfogó Emberi Fejlődés Dikasztériuma Migránsokért felelős osztályának titkárhelyettese volt.

A kis virágot íróasztalomra tettem és megszemléltem. Hétcentis műanyag dobozkában egy félliteres ásványvíz flakonka levágott alsó része. Féltenyérnyi földben ázik a kis zöld palánta, s a doboz felragasztott felirata hirdeti: „Pervinca del Madagascar (Catharantus)”.

Amikor először megláttam, arra gondoltam: olyan, mint a mi vinkánk! Csak éppen nem „per”.

Aludtam rá egyet, s reggel átültettem. Tudtam, hogy mire este megjövök, a gazdája már bíboros püspök lesz.

„Átfogó” módon fogtam hozzá a művelethez. Mindenekelőtt Szent Ignác-i alapon megkülönböztettem, hogy ha a pervinca így marad, a műanyag flakonka liktalan vizes földjében, nem éri meg a szinódus végét. Át kell tehát ültetni.

Mi sem könnyebb annál! Kerestem egy rendes cserépvázát, és lazán megtöltöttem rendes virágfölddel, amiből mindig van pár zsák tartalékom. S most jött a transzplantáció. A flakonkából kicsorgattam a fölös vizet, majd – mivel magától nem jött ki – erős ollóval fölülről négyfelé vágtam a le nem bomló műanyag pikszist, s óvatosan a kezembe vettem a csuromvizes kicsi pervincát, mint egy igazi élőlényt, meg is cirógattam: „No, ne félj, majd vigyázok Rád!”, és belehelyeztem a Gregorio Settimo melletti Greenfield Vivaioban (faiskola) vásárolt olasz terriccióba. A terriccio rendesen „mindenféle nutritív-tápláló jóban dúskáló virágföld kompozíció” – mondják hivatalosan, de még inkább írják.

A pervincát olasz humuszba helyeztem. Miközben a kezem magától mozgott, a gondolataim is ugyanezt tették: maguktól mozogtak. Laci, csak óvatosan! Azt az eredeti pervincás földet, melyben a kicsi élet gyökerezik, úgy ültesd el, mint egy kicsi babát. Istenfélelem (tisztelet) kell ám ehhez, ahogy a földmíves parasztok tették ezt a Föld teremtése óta! Belehelyezem az olasz termőföld „ölnyi” mélyedésébe az eredeti gyökérzetet. No, Isten hozott, pervinca! Gyökereid verjenek gyökeret az itteni földbe, idd fel annak minden javát! S ha közben Madagaszkárról álmodsz, per caso (véletlenül), hát tedd csak, jót tesz az neked!

Az ablakomba helyeztem, és másnap reggel ijedten láttam, hogy a kicsi pervinca összeesett – és jaj, te jó Ég! Mit csináltam rosszul? Talán nem kellett volna átültetni? – jön a kísértő gondolat. De menni kellett a rádióba, és a szinódus ünnepélyes megnyitóján – képernyőn nézve – az elsők között ott láttam a pervinca gazdáját, Ferenc pápa mellett. Este, hazajövet, azonnal a pervincához sietek. Ugyanolyan kornyadtka! Leültem és néztem. Ahogy az anyák nézik lázas kis babájukat. Csak ülnek és nézik a kicsijüket szótlanul. Nem mozdulnak, ottmaradnak, csak nézik a kis lázas testet. A kisbabák érzik ezt. Meglehet, csak ezt érzik! Maradtam tehát a pervincám mellett a hűvösödő, kobaltkék éjben. Így aludtam el, tágra nyitott ablakszárnyak mellett.

Ma szerda reggel van, mindjárt indulnom kell a rádióba. S a pervinca? Naná, naná, hogy él! De még hogy! Emelt fővel, kitárt leveles karokkal virágos köszöntést mond a Teremtőnek! Megint lódulnak a gondolataim, s a gyökereik közé bújnak: finom hajszálgyökereket látnak az olasz televényben…

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. október 09.