Egy krisztusi ember életpéldája: P. Alois Berger SJ emlékére

A Keresztény Élet Közössége magyarországi elterjesztésének meghatározó alakja volt P. Alois Berger SJ. Az idén októberben elhunyt német jezsuita személyét Török Ferencné Ili idézi fel.

Jezsuita munkatársként igen megtisztelő kérés érkezett felém: nem írnék-e Alois Berger atyáról. 1989-ben Ambrus Lóránt jezsuita atya – gyerekkoromtól kedves káplánunk – indított el egy jézusi úton, amelynek meghatározó alakja volt Alois atya. Ettől kezdve minden évben ötnapos csoportos lelkigyakorlaton vettem részt vele, ezek témáiról legtöbbször sokak számára is gazdagító írásokat készítettem. Emlékeimet sokszorosítják a Keresztény Élet Közösségében azon társak, akik nemcsak hallgatták, de dolgoztak is vele a magyar jezsuita lelkiség gyarapításán. Csupor Zsuzsa, Fábián Judit, Horváth Ilona és Gál Kati-Péter (a továbbiakban kezdőbetűkkel jelezve őket) gondolataival fejezem ki, úgy hiszem nemcsak a magam és a budavári KÉK-csoport, de talán az egész magyar KÉK-világ érzéseit.

„A lelkigyakorlatot P. Alois Berger és S. Irene Luster-Haggeney tartotta tolmács segítségével. A zsoltáros szavaival »… úgy tűnt, hogy álmodtuk az egészet. Szánk tele volt nevetéssel, a nyelvünk pedig ujjongással« (Zsolt 126 1b-2a). Valami olyan együttlét volt ez számunkra, amilyennel még nem találkoztunk. Alois atya tanítása maga volt az élet, a közös gyakorlatokban pedig azt éltük meg, hogy milyen jó együtt az Úr előtt állni.” „G. K.-P.)

A jezsuita lelkiség Magyarországon több módon is megszólította a világiakat rögtön a rendszerváltozás kezdetén. Ilyen forma volt a GCL – Gemeinschaft Christlichen Lebens, a Keresztény Élet Közössége. Alois atya ezt hozta el hozzánk, s ez év október 7-én bekövetkezett haláláig erősítette elindult közösségeinket, az újonnan csatlakozókat fellelkesítette, és folyamatosan vezetgetett bennünket a Krisztussal tudatosan együtt élni vágyába, világába.

Ahogy a rendi nekrológban olvastuk, 1935. április 7-én Passauban született. Egy évvel érettségije után, 1955-ben belépett a jezsuita rendbe, filozófiát tanult Pullachban a Berchmans kollégiumban, és nevelőként dolgozott a St. Blasien Kollégiumban, majd Innsbruckban teológiát tanult, és 1965-ben pappá szentelték. Egészen a 80-as évekig egyetemi lelkészként dolgozott, kezdetben Münchenben, majd hosszabb ideig Würzburgban és Stuttgartban. Az Egyház forradalmi átalakulásának ezekről az érdek-feszítő éveiről gyakran és szívesen mesélt. Ötvenes éveitől azután a lelkigyakorlatos és lelki kísérői munkára koncentrált. Lipcse, de mindenekelőtt Augsburg fontos állomáshelyei voltak sokrétű lelkipásztori tevékenységének. Röviddel a halálát megelőző időig számtalan meditációs kurzust vezetett Németország különböző helyein, Ausztriában, és már egészen korán (1990-től) Magyarországon is. GCL/KÉK-csoportokat kísért, majd 2010. szeptemberében úgy döntött, hogy Pater Bernhard Scherer utódaként átveszi a Beuron-i Sonnenhaus papi kísérőjének szolgálatát. Ez a feladat igazi kihívást jelentett, ami azért sikerülhetett neki, mert már korábban is kísért kurzusokat a Sonnenhaus-ban. 2012-től a müncheni St. Sylvester jezsuita közösségbe (Biedersteiner Strasse) tartozott.

„1989 nyarán férjemmel és alig egyéves fiunkkal Németországban a GCL Grundkurs-on (alapozó kurzusán) vettünk részt 10 napon át. A kurzust tartó team tagja, papja volt Alois. Csendes nyugodtsága, bevezetőinek, szentírásmagyarázatainak mélysége, Magyarország iránti érdeklődése, tapintatossága már akkor megérintett. Így amikor a későbbiekben felmerült, hogy egy jezsuita is kellene a német nővér, S. Irene Luster-Haggeney mellé, aki segít Magyarországon a Szent Ignác-i lelkiséget laikusokkal megismertetni, magyar KÉK-et indítani, egyértelmű volt, hogy őt kértük meg.” (F. J.)

„Alois atyával P. Ambrus Lóránttal való több évtizedes kapcsolatunk eredményeként találkozhattunk. Lóri atya budavári káplánként visszatérve a jezsuita rendbe azt a feladatot kapta, hogy hozzon létre olyan csoportot, amelyeket be lehet vezetni a GCL-lelkiségbe. Ő erre a budavári fiatal házaspárokat hívta egybe. Mint évtizedeken át nálunk szolgált káplán, minket ismert, és bár sem ő, sem mi nem tudtuk, hogy mi is az a GCL, a kölcsönös bizalom elindított minket egy reményteli jövő felé. Ezek után jutottunk el 1990-ben az első lelkigyakorlatunkra.” (G. K.-P.)

„Alois Berger SJ 1990-ben jött először Magyarországra a vári csoportnak lelkigyakorlatot tartani Tahiban. Még ebben az évben ugyanitt karácsony és Újév között vegyes jelentkezőknek is tartott lelkigyakorlatot, ahol szintén Irene Luster-Haggeney nővér volt a társa, mint később is folyamatosan. A következő nyáron és ősszel három- és hatnapos lelkigyakorlatokat tartott Tahiban, Miskolcon, Egerben, Szeged-Zöldfáson. Mindenre figyelmes és nyitott személyisége lenyűgöző volt akkor is, amikor 1991 nyarán éppen Miskolcon voltunk a szovjet csapatok Magyarországról való kivonulása napján, amikor hangos, nagy ünneplés volt. Alois ekkor mondta ki az első magyar szót: SZABAD!”

A lelkigyakorlatok közkedveltek lettek, a következő években valamennyi eddigi helyen újra kértek lelkigyakorlatokat, és újabb helyekre is mentünk, például Érdre, Hódmezővásárhelyre, Leányfalura, Szombathelyre, Piliscsabára, Bükkszentkeresztre, Máriabesnyőre. Darvas Kozma Ferenc atya meghívására Erdélyben a gyulafehérvári világi hitoktatók három csoportjának évzáró lelkigyakorlatait is ők tartották (Déván, Szokondon). A lelkigyakorlatok mindenütt tolmácsolással működtek, az előadások is, a személyes beszélgetések is.

A nagy érdeklődésre való tekintettel Tahiban a Jézus Szíve Népleányai kérésére és részvételével 1992-ben ún. lelkigyakorlatos szeminárium indult Alois és Irene vezetésével, amelyen Ambrus Lóránt SJ is részt vett, valamint a már akkor szerveződő KÉK több tagja és más női szerzetesrendek tagjai is. Ez másfél éves képzés volt, havonta egy-egy ötnapos, illetve hétvégi képzési időszakkal, a másfél év alatt egyénileg elvégzett teljes (30 napos) Szent Ignác-i lelkigyakorlattal, a végén pedig egy nyolcnapos egyénileg vezetett lelkigyakorlattal. A későbbiekben még egy lelkigyakorlatos szemináriumra került sor, 1995-96-ban, Alois Berger és Renate Bernzen vezetésével, 20 résztvevővel, akik között néhány szerzetesnő, de főleg világiak voltak. Ennek befejezéseként öt csoportban különböző plébániákon meghirdetett öthetes, nagyböjti Hétköznapok Lelkigyakorlatát tartottak a végzettek: Budapesten az Egyetemi templomban és a Hermina úti nővéreknél, Miskolcon, Vecsésen és Budakalászon.

„A sok magyarországi lelkigyakorlat következtében már szinte többet tartózkodott itt, mint Németországban. Ekkor a német és a magyar provinciális megegyezése alapján Alois két évre Budapestre költözött, a Sodrás utcában lakott, innen járt vissza a németországi lelkigyakorlatokat, kurzusokat tartani. Közben a segítségével elindítottuk a magyar KÉK-et. Promóciós team-et hozott össze, GCL/KÉK-kurzusokat szervezett, ezekhez Németországból hívott meg tapasztalt GCL-tagokat, segített az itthoni csoportok létrejöttében, kísérésében, de sosem vette át a vezetést. Biztatott egy KÉK-folyóirat elindítására, ez lett a »Zarándok-útra-való«. Alois kísérésével nyolc fő 2000-ben elköteleződött a KÉK Világközösséghez. Többünk kérésére személyes lelki kíséréseket is vállalt, ez is többnyire tolmáccsal történt. Nagyon törekedett arra, hogy megtanuljon magyarul. Órákat vett egy tanárnőtől, házi feladatokat készített, mesekönyveket olvasott. Végül már sokat megértett, folyékonyan és jó kiejtéssel misézett magyarul, de a kötetlen beszédhez nem volt bátorsága.” (H. I.)

„Istennek hála, Aloissal az elmúlt több mint húsz évben sok időt tölthettem lelkigyakorlatozóként, meditálóként, lelkigyakorlat-kísérői kurzus résztvevőként, a KÉK promóciós teamjének munkatársaként, néha barátként. A vele való találkozások segítettek elmélyülnöm az Úrral való kapcsolatomban. Nagy tudása, tapasztalata ellenére is mindig tisztelettel, vita nélkül hallgatta butaságainkat. Tudott meghallgatni. Egész lényéből áradt a hit, hogy minden embert Isten vezet, s ebben a kapcsolatban alázatos kísérőként, sohasem vezetőként vett részt. Nem magyarázatokkal, szabályokkal irányított, hanem elénk élte a légkört, amit jónak érzett. Így volt ez a meditációs kurzusokon is. Belső csendje, méltóságteljes mozdulatai, komolysága és derűje szó nélkül is nyilvánvalóvá tették Isten jelenlétét. Belső szabadsága és rugalmassága segített, hogy bennünk is megszülessen a szabadság, bizalom, nyitottság Isten és egymás felé.

Magyarul is tanult, meséket olvasott, hogy jobban értsen minket, a nemzetünket, sorsunkat. Egy nekem mondott magyar mondata – »Sosem vagy egyedül!« – életem vezérfonala lett. Az Úr jelenlétében és dicsőségére élni minden nap, minden percben, ahogy ő tette.” (Cs. Zs.)

„Nagyon sokszor fordítottam őt, és ilyenkor azt tapasztaltam, hogy nagyon figyelmesen, jól tagoltan, számomra könnyen fordítható szókinccsel beszélt, hogy minél gördülékenyebb lehessen fordítással a lelkigyakorlat. Szentírásmagyarázatai, mély értelmezései belénk ivódtak. Megértő, együttérző, támogató, biztató gyóntató és lelki kísérő volt.

Szerény volt abban a tekintetben is, hogy megelégedett azokkal a szállásokkal, amiket éppen biztosítani tudtunk neki – hol többgyerekes családnál, hol egyedülállóknál, ahol éppen volt szabad hely. Egyszer vele utaztam a KÉK európai találkozójára Máltára, akkor még csak megfigyelőként; ő is bennünket képviselt. Nagyon megható volt, ahogy megszervezte, hogy a visszaútnál Rómában, abban a néhány órában, ami átszálláskor adódott, bevihessen a reptérről a városba, és elvitt az egyik templomba, hogy legalább ennyit láthassak Rómából.” (F. J.)

„Külön ajándékként éltük meg, hogy miután nyugdíjba ment, a szokásos érdi lelkigyakorlat után hat napot együtt tölthettünk vele a Balatonon, ami reményünk szerint neki is a kikapcsolódás ideje volt. Talán nem sokaknak adódott lehetőségük látni Alois atyát a Balatonban önfeledten »hancúrozni«, labdázni nyolc-, tízéves gyerekekkel (az unokáinkkal), vagy nézni, ahogy nyugodt, nagy tempókkal úszik. Az, aki nekünk hitünk megannyi területén gyújtott világosságot, mutatott követésre érdemes utat, a mindennapi életben is magával ragadó, jókedvű személyiség volt. Hálát adunk az Úrnak, hogy ismerhettük őt.” (G. K.-P.)

A rendi írásban olvastuk: Páter Berger júniusban néhány orvosi vizsgálaton ment keresztül, melynek során megállapították, hogy szívinfarktus jelentősen megnövekedett veszélye áll fenn. Nagyon tudatosan elutasította az operációt. Néhány hónapra vissza akart vonulni Beuronba, a Sonnenhaus-ba, hogy a táplálkozását megfelelően átállítsa, és sokat tartózkodhasson a természetben. De talán azért is vonult vissza tevékenységeiből, mert megérezte, hogy így egészen el tudná engedni magát, hogy Isten karjaiba hulljon. Ott azután nem teljesen előre nem látható módon, de mindannyiunk számára mégis hirtelenül és váratlanul október 7-én éjszaka meghalt.

„Áldom én az Urat minden időben”, amiért részese lehettem Alois atya életének, hogy példáját látva, gondolatait hallgatva jobban rátaláljak az igaz útra, hogy az Úrral éljem tudatosan és boldogan napjaimat. Július 22-én lelkigyakorlatunk végén, a KÉK-ben is hűséges társam, Feri így búcsúzott tőle: „Remélem, jövőre találkozunk.” Alois felejthetetlen mosolyával ránézett, és bal kezével az ég felé mutatott: „Ő tudja.”

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2018. december 01.