Egy történelmi látogatás: Pedro Arrupe Magyarországon

Kerek negyven esztendeje, 1978. július 12-15. között járt első alkalommal Magyarországon jezsuita generális. Az általános rendfőnöki vizit fő célja a Magyarországon élő jezsuitákkal való találkozás volt, s Arrupe egyértelműen kifejezte reményét, hogy a magyar jezsuiták tudásuknak és tehetségüknek megfelelően segíthessék a magyar katolikus egyházat. Az évforduló alkalmából a Pray György Jezsuita Levéltár és Rendtörténeti Könyvtár vezetője, Mihalik Béla Vilmos foglalja össze gazdagon illusztrált, tudományos alaposságú, mégis olvasmányos formában a generális látogatásának előzményeit, körülményeit és hatását.

Tartalom:

A koncelebrálók (b-j): Johannes Schasching, Hegyi János, Pedro Arrupe, Süle Géza, Kollár Ferenc és Horváth Mihály

A MAGYAR KATOLIKUS EGYHÁZ A KOMMUNISTA DIKTATÚRÁBAN (1945–1975)

Jóllehet a köztársasági államformáról szóló (1946:1) törvénycikkely, majd a párizsi békeszerződéseket becikkelyező törvény (1947:18) és az 1949. évi alkotmány is garantálta az állampolgárok lelkiismereti és vallásszabadságát, a II. világháborút követően szovjet megszállás alá került országban az egyház gyorsan a kiépülő kommunista rezsim célkeresztjébe került. 1948-ig számos olyan törvény és rendelet született, amely valamilyen formában érzékenyen érintette az egyházak, különösképpen a római katolikus egyház addigi jogállását. Az egyházi birtokok kárpótlás nélküli elkobzását (1945), az egyházhoz kötődő egyesületek felszámolását (1946) követően 1948 júniusában sor került az iskolák államosítására is (1948:33. tc.). A cél hosszútávon a katolikus egyház teljes felszámolása volt, addig pedig teljes alávetése és kompromittálása.

A kommunista pártvezetés ekkor már komédiába illő játékot űzött a magyarországi katolikus egyház képviselőivel. Az államhatalom képviselői átfogó szerződést kívántak kötni a katolikus egyházi vezetőkkel, ám ebben a kánonjog szerint csak a Szentszék lett volna illetékes. Ez viszont komoly akadályba ütközött, mivel a háború után lényegében megszűnt a diplomáciai kapcsolat az Apostoli Szentszék és Magyarország között. Az iskolák államosítását követően azonban részben jezsuiták, Kerkai Jenő és Jánosi József közvetítésével, Czapik Gyula egri érsek vezetésével a katolikus egyház tárgyalóasztalhoz ült. Az egri érsek római látogatását követően 1948 őszén XII. Pius pápa végül beleegyezett, hogy apostoli vizitátort küldjön Magyarországra. Azonban Rákosi Mátyásék megtagadták a vízum kiadását a L’Osservatore Romano egyik, Magyarországgal kapcsolatban kritikus írására hivatkozva. Ekkorra már kész volt a Mindszenty József hercegprímás elleni per forgatókönyve. Borbély István tartományfőnök egy december 5-i levele jól jellemzi a hangulatot:

„…úgy érzem, hogy nem ápolhatunk a jövőt illetőleg vérmes reményeket. Más vonalon is folyik a harc az egyháziak ellen. (…)

A jóslások a jövőt illetőleg még sötétebbek. Emiatt a papok és szerzetesek között valóságos rémület uralkodik. Sokan a legrosszabbra – internálásra, deportálásra – vannak elkészülve. (…)

Az ellenálló erő mind kisebb lesz. Akinek szava van, mást nem tehet, minthogy tapsol és fejét bólintja ahhoz, amit a kommunisták tervként előterjesztenek. A prímás ellen már közel két hónapja fenekedett uszítás folyik. (…)

Ő Esztergomban ül, most nem hagyja el palotáját. Czapik érsek szeretné menteni, ami menthető.”

Végül 1948. november 9-én letartóztatták Zakar Andrást, a bíboros titkárát, majd vallomása alapján december 26-án sor került Mindszenty letartóztatására is. A Szentszék felszólította a püspöki kart, hogy addig ne folytasson tárgyalásokat a kormánnyal, amíg a bíborost szabadon nem engedik. Az erről szóló 1949. január 2-án kelt pápai levelet a Rómában tartózkodó Mócsy Imre jezsuita atya hozta magával, amely nehéz helyzetbe hozta a püspöki kart, és január 17-én felfüggesztették a tárgyalást.

A püspöki konferencián Mócsy is részt vett, részletesen beszámolt római útjáról. A püspökök váratlan ellenállása miatti kommunista bosszú elsőként rajta csattant: az ÁVH az ülés után egy órával már őrizetbe is vette, hosszas kihallgatásnak vetették alá, majd rövid szabadlábra helyezését követően január 28-án a dél-budai táborba, majd Kistarcsára internálták.

1949. február 3–8. között zajlott le a Budapesti Népbíróság előtt Mindszenty József bíboros és társai pere, melynek végén az érseket életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték. A berendezkedő diktatúra fokozatosan növelte a katolikus egyházra nehezedő nyomást, például az iskolai hitoktatás fakultatívvá tételével, a papság állampolgári esküre való kötelezésével. 1950 nyarán a háborús hisztéria (koreai háború, jugoszláv feszültség) tetőpontján Rákosi Mátyásék döntésével, belügyminiszteri utasításra megkezdődött a szerzetesek és apácák internálása előbb a határsávból, majd máshonnan is. Az Elnöki Tanács 34/1950. sz. törvényerejű rendeletével (szeptember 7.) megvonták a szerzetesrendek működési engedélyét, a rendházakat december 5-ig ki kellett üríteni és át kellett adni az államnak. Csupán négy rend által fenntartott nyolc katolikus gimnázium működését engedélyezték.

Időközben 1950. augusztus 30-án a szerzetesrendekért fellépő Grősz József kalocsai érsek, mint a püspöki kar elnöke aláírta az egyházügyi megállapodást a Magyar Népköztársaság nevében tárgyaló Darvas József kultuszminiszterrel. A püspöki karnak nem sikerült azonban megmentenie a szerzetesrendeket, és maga is további nyomás alá került. 1951-ben létrejött az Állami Egyházügyi Hivatal, amelynek kimondott egyházpolitikai célja volt az egyházak 20 év alatt történő felszámolása. A kommunista diktatúra létrehozta a békepapi mozgalmat, amellyel belülről próbálta az egyház egységét megbontani, miközben megakadályozta az új főpapok kinevezését, és általában véve a Rómával való érintkezést.

Az 1956. évi forradalmat követően azonban a hatalmát kiépítő Kádár-rendszernek szembe kellett néznie azzal, hogy az évszázados magyarországi gyökerekkel rendelkező katolikus egyházat nem tudja teljesen megtörni és felszámolni. Ugyanakkor a Szentszék is belátta, hogy a magyar katolikus egyház megőrzése nem valósulhat meg valamiféle „kiegyezés” nélkül. Ennek egyik első jele volt, amikor Agostino Casaroli érsek a Rendkívüli Egyházi Ügyek Szent Kongregációjának titkárhelyetteseként 1963. május 7–9. között Budapestre érkezett. Látogatása során nemcsak a magyar katolikus egyház vezetőivel, hanem az Állami Egyházügyi Hivatallal is tárgyalásokat folytatott. Az ezzel érdemi szakaszba lépő magyar-szentszéki tárgyalások eredménye lett az 1964. évi részleges megállapodás. Ennek egyik legfőbb eredménye az volt, hogy a kommunista hatalom lényegében elismerte Róma magyarországi egyházi kérdésekben való illetékességét, így megtörténhetett az új püspökök kinevezése. Mindezek nem gátolták meg abban a Kádár-rendszert, hogy egy évvel később újabb pert indítsanak a jezsuiták ellen, és az ún. „világszolidarizmus-perben” Rózsa Elemért és társait több évre elítéljék.

Ennek ellenére a Magyar Népköztársaság és a Szentszék közötti közeledés tovább folyt a következő évtizedben. A nemzetközi politikai helyzet változása nyomán 1975 őszén, már Mindszenty bíboros halálát követően VI. Pál pápa fogadta Lázár György miniszterelnököt. Ez már lényegében Kádár János két évvel későbbi látogatását készítette elő. Ebből a szempontból is jelentős volt, hogy az 1977 Húsvétját követő héten, április 14-én a magyar püspöki kar Lékai László bíboros, esztergomi érsek vezetésével a pápánál járt ad limina látogatáson, így a Szentszék még a kommunista pártfőtitkár fogadása előtt széleskörűen tájékozódni tudott a magyarországi egyházi helyzetről. Az egyházfő a magyar főpapok előtt két kritikus pontot említett. Az egyik a hitoktatás, a másik a szerzetesrendek helyzetének rendezése volt.

VI. Pál fogadja Kádár Jánost
(Népszabadság, 35. évf., 135. sz. 1977. június 10.)

VI. Pál 1977. június 9-én fogadta Kádár Jánost az Apostoli Palotában. A találkozót azonban nem kísérte minden részről pozitív visszhang. Szabó Ferenc SJ, aki a találkozón mint a pápa tolmácsa vett részt, úgy emlékezett vissza, hogy VI. Pál még közvetlenül a találkozó előtt is bizonytalanságát fejezte ki neki, hogy helyes döntés volt-e Kádár fogadása. Szabó páter aznap reggel az Angyalvárból a Vatikánba futó ősi városfalra mésszel felírva látta: Kadar boia = Kádár hóhér.

Hazatérését követően Kádár beszámolt az MSZMP Politikai Bizottságának római látogatásáról. Az erről készült június 14-i bizottsági jegyzőkönyv megerősítette, hogy VI. Pál a pártfőtitkárnak is megemlítette a két fontos kérdést: a templomi hitoktatást és a Magyarországon működő szerzetesrendek helyzetét. A pápa arra kérte Kádárt, hogy tegye lehetővé e kérdések napirendre kerülését Casaroli közeli munkatársa, Luigi Poggi érsek és az Állami Egyházügyi Hivatalt államtitkári rangban vezető Miklós Imre között.

[vissza a tartalomhoz]

JEZSUITÁK A DIKTATÚRÁBAN

Az önálló magyar provincia életében a II. világháborút követő politikai változások radikális törést hoztak, amely a magyar jezsuiták életét és működését számos szempontból a mai napig meghatározza. Ezeket a változásokat már Budapest ostroma jelezte – a Manrézából Budakeszire induló két jezsuita atya, Kajdi Ferenc és Laskay Antal eltűntek, sorsuk mai napig tisztázatlan. A következő években is több rendtagot letartóztattak, internáltak. Mindez a viszonylagos nyugalom látszata ellenére már előre jelezte a rendtársaikra váró sorsot.

Az iskolák államosítása a jezsuita rendet is súlyosan érintette, elvették a nagyhírű kalocsai és pécsi gimnáziumokat. Kalocsán a jezsuita atyák a templomukhoz kapcsolódó lelkészség munkatársaiként, illetve környékbeli plébániák kisegítőiként még rövid időre helyben maradhattak. Ezután a rend utánpótlását biztosító intézmények is veszélybe kerültek. A szegedi Szent Alajos Kollégium és a rendház épületét 1948. november elején elvették, és azt egészségügyi iskolának és tanonciskolának adták át, a jezsuiták csupán egyes helyiségekbe összezsúfolódva maradhattak. A magyarországi hírek alapján Jean-Baptiste Janssens általános rendfőnök már 1948 júniusában – tehát hónapokkal a szegedi intézmények lefoglalását megelőzően – felkérte Borbély István akkori provinciálist, hogy tíz fiatal rendtagot küldjenek hollandiai és németországi kollégiumokba. Azonban a kommunista államhatalom nem adott számukra útlevelet, így a provinciális utasította őket, hogy illegálisan hagyják el az országot. Négy fiatalt azonban elfogtak a határon, őket rövid időre internálták. Az év végén Borbély István is elhagyta Budapestet, 1949 elején ért Ausztriába. A Mindszenty bíboros elleni koncepciós per árnyékában a másik befolyásos jezsuita, Jánosi József a kereszténydemokrata politikus Barankovics Istvánnal együtt február 2-án hagyta el az országot. Kerkai Jenő még kitartott, de február 11-én őt is letartóztatták Kaposvárott.

1949 elején Tüll Alajos vette át a rendtartomány vezetését, de január 22-én a hatóságok kitiltották őt Budapestről, kényszerlakhelyéül Mezőkövesdet jelölték ki. Budapestről történő kiutasítását követően Tüll első teendője volt felmérni a szegedi helyzetet. Vizitációja során meggyőződött Fábry Antal házfőnök jelentésének megalapozottságáról, hogy a körülmények már nem tették lehetővé a fiatal rendtagok hazai képzését. A megváltozott belpolitikai helyzet és az egyre súlyosabb atrocitások hatására Tüll vezetésével a rendtartomány elhatározta magát, hogy megszervezik a fiatalok kiszöktetését. Ennek egyik módja a zöldhatáron való átjutás volt, egy másik, kalandosabb út a Keleti pályaudvarról induló Arlberg-expressz hálókocsijának az aljára szerelt deszkalapokon való menekülés. Bár több lebukás is történt, az első nagy menekülési hullám során, 1949 első felében 6 tanár és 40-45 skolasztikus jutott ki Nyugat-Európába sikeresen. Szinte szimbolikus, hogy a valamivel korábban, 1948 őszén a Mária utcai Jézus Szíve templom mellett felállításra került az Úti Boldogasszony kép. A külföldre készülő jezsuitáknak is fontos szimbólum volt ez, Feigl Rudolf testvér így emlékezett vissza szökésére:

„Vasárnap délután indultunk a pesti házból. Először még letérdeltünk az Úti Boldogasszony képe előtt, és imádkoztunk, hogy utunk jól sikerüljön.”

Morel Gyula SJ átszökik a vasfüggönyön az osztrák határon
(JTMRL V.3. Fényképgyűjtemény)

A második szökési hullámot két csoportra osztották. 1949. augusztus 14-én és 15-én 13-an indultak vonattal Kelenföldről Hegykőre, ahonnan gyalog kellett átjutniuk a határon. Az első csoport gond nélkül átjutott, az ezzel a csoporttal tartó Jálics Ferenc így emlékszik vissza erre: „a Fertő-tó keleti oldalán gyalogoltam tizenketted magammal északnak vezetőinkkel, akik aknák közt, keskeny kitaposott ösvényen vezettek a határon túlra.” Itt az első faluba, Illmitzbe érkeztek, ahonnan rejtjeles üzenettel tudatták a bécsi jezsuitákkal a sikeres határátlépést, így ők segíteni tudtak, hogy a szovjet zónán át Bécsbe érkezzenek. Ősszel jutott ki Ausztriába Reisz Elemér is, aki 1949. december 3-án átvette Borbély Istvántól a külföldre menekült magyar jezsuiták vezetését.

[vissza a tartalomhoz]

A KATAKOMBA-RENDSZER

Az 1949. augusztusi szökések azonban nem sikerültek teljesen. Az augusztus 15-én, a második csoporttal szökni próbáló Pécsi Lászlót és Weissmahr Bélát elfogták, és rajtuk keresztül felgöngyölítették a szervezők hálózatát. Ennek következtében 1949. augusztus 27-én letartóztatták Tüll Alajos tartományfőnököt, akit 1950 tavaszán két és fél évre ítéltek. Tüll letartoztatását követően, 1949 őszén a rendtartomány vezetését az akkor 66 éves, nagy tekintélynek örvendő Csávossy Elemér vette át. 1950 nyarán került sor a jezsuita rendházak feloszlatására, a rendtagok internálására. Elsőként a határközeli Pécsről és Szegedről, majd a többi rendházból történt meg a jezsuiták elhurcolása. Ekkor Magyarországon még 250 rendtag tartózkodott, őket Csávossy próbálta meg katakomba-rendszerben megszervezni, felkészíteni a rendtartományt a szétszóratás évtizedeire.

A provincia legnépesebb közössége 1951-re a kistarcsai internálótábor lett, ahol 23 jezsuita élt, számukra Mócsy Imre szervezett teológiai főiskolát. 1951. május 7-én Csávossyt is őrizetbe vették, 1952 januárjában pedig 7 és fél évre ítélték. Ebben a kritikus időszakban Pálos Antal vette át a rendtartomány vezetését, és megerősítette a Csávossy által kiépített rendszert. Budapesten három, vidéken négy elöljárót nevezett ki, az ő feladatuk lett a hozzájuk beosztott rendtagokkal való kapcsolattartás. Ekkoriban az olasz nagykövetségen keresztül még sikerült Rómával is kapcsolatot tartani. Részben épp ez szolgált ürügyül, hogy 1954. június 30-án őrizetbe vették Pálos Antalt is, akit végül 1955. február 22-én 17 évre ítéltek. A rendtartomány vezetését Tamás János vette át, ám 1955-ben őt is letartóztatták.

Összesen 53 rendtag töltött több évet börtönben vagy internálásban, összbüntetésük kb. 220-230 évet tett ki. Pereik során összesen 1067 évnyi büntetést szabtak ki rájuk. Az utolsó rendtag, az 1965-ös világszolidarizmus perben elítélt Rózsa Elemér 1972-ben szabadult.

A rendtartomány vezetését Tamás János után Kollár Ferenc vette át. Esetében azonban már más módszert alkalmazott az államhatalom. Lényegében tartományfőnöki kinevezésével egyidőben Kollárt az állambiztonsági szolgálat beszervezte „Bognár Péter” fedőnéven. Azonban sem formális beszervezésének, sem munkadossziéjának dokumentumai nem ismertek, amely azt jelzi, hogy nem váltotta be az államvédelem reményeit. A vele kapcsolatban összeállított belügyi összefoglaló ezt megerősítette:

„…beszervezését a rendi illegáció elősegítése érdekében vállalta. (…) Beszervezését rövidesen írásban jelentette Rómába. Jansens generálistól kapott helyeslő válaszát megtárgyalta tanácsadóival is és arra a következtetésre jutottak, hogy az állambiztonsági szervekkel való együttműködés (…) feltétlenül hasznos a rend további működése szempontjából.”

Kollár Ferenc tartományfőnöknek a belügyi szervekkel kötött szóbeli megegyezésének írott összefoglalója, 1956. július 13.
(JTMRL I.5.a., A Sectio II. Tartományfőnökségi iratai, A Rendtartományra vonatkozó általános iratok, Nr. 6.)

Kollár példátlanul hosszú időn, 23 éven át irányította a rendtartományt. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején a korábban titokban felvett novíciusok elhagyták az országot, ennek ellenére Kollár nem újította fel az utánpótlás képzését, elképzelhető, hogy az államhatalom nyomására. Az állambiztonsági szervekkel való együttműködését ugyanakkor a kezdetektől a rend javára használta ki, jóllehet számos rendtársa – beszervezésének köztudomása miatt bizalmatlan – volt vele szemben. Tevékenysége azonban a magyar rendtartomány fennmaradásának garanciája lett, és biztosította a rend elfogadhatóságát is, amelyet bizonyított Pedro Arrupe generális 1978. évi magyarországi látogatása.

 

[vissza a tartalomhoz]

P. KOLLÁR FERENC RÓMÁBAN (1977)

A szentszéki-magyar helyzet alakulása és enyhülése nem maradt hatás nélkül a magyarországi jezsuitákra sem. Pár nappal Kádár János római látogatását megelőzően, 1977. június 3-án Kollár Ferenc levélben fordult Rómában élő rendtársához, Lukács Lászlóhoz. A magyar tartományfőnök ebben kifejezte kérését, hogy szeretne Rómába utazni. Bár már korábban is történt erre kísérlet, így például 1974-ben a 32. Általános Rendi Gyűlésre kívánt elutazni Rómába, útlevelet sosem kapott.

Ráadásul Kollár egészségi állapota ekkor már egyre rosszabbodott, erről Rómában is tudtak. A német asszisztens, az osztrák származású Johannes Schasching már 1977 elején meg akarta hívni Rómába külföldi gyógykezelésre, de Kollár inkább Verőcére a Migazzi-kastélyba vonult vissza néhány hétre, amíg Tamás János helyettesítette. Ráadásul Kollár a magyar püspökök 1977 tavaszán történt vatikáni ad limina látogatását követően a politikai helyzetet is jobbnak ítélte a római útjához. Kollár ezért arra kérte Lukácsot, hogy egyeztessen Schaschinggal, de jelezte, hogy meghívása ne hivatalos formában történjen. Jobbnak látta, ha Lukács küld számára meghívólevelet.

Kollár római látogatására 1977. október 14–november 10. között került sor. A reptéren Johannes Schasching és Fejér József fogadta. A szívbeteg Kollárt nagyon igénybevette a következő pár hét, jóllehet a legnagyobb szeretettel és figyelemmel fogadták őt a Kúrián. Útjának egyik legfőbb célja volt, hogy a római Generális Kúria végre két évtized után átfogó képet kaphasson a magyarországi helyzetről. Kollár Ferenc a benyújtott beszámolóját 1944-től kezdte, három időszakot megjelölve: az 1944 utáni útkeresés, az 1950 utáni szenvedés és az 1955 utáni „modus vivendi” korszakát. A megtartó erőt abban látta, hogy

„nagy szerepe van ebben a múltnak, a lelkigyakorlatoknak, a közös jezsuita nevelésnek, a rációknak és a Provincia jó szellemének; de igen erős hatással volt 1948 végétől az elöljáróknak és azoknak, akik segítségükre voltak a Provincia és főleg a fiatalok gondviselésében, hősi helytállása; valóban életüket és szabadságukat adták testvéreikért.”

A Sectio I. feladatát az alázatos szeretetben és szolgálatban látta, míg a külföldi Sectio II. feladata volt, hogy „szellemi felkészültségével és lehetőségével segítse, szolgálja a magyar Egyházat”.

Kollár Ferenc tartományfőnök VI. Pál pápánál
(JTMRL V.3., Fényképgyűjtemény)

Október 31-én tárgyalt Luigi Poggi érsekkel, aki kifejezte, hogy a Szentszék különös figyelemmel kíséri a magyarországi eseményeket, részben Kádár látogatása, részben a balra tolódó olasz politika miatt. Erősen érdekelte őket, hogy az ad limina látogatást követően és a politikai légkör enyhülése közepette a magyar püspökök mit tesznek a szerzetesrendek működésének újraélesztéséért. Kollár november 4-én részt vett a német asszisztencia provinciáinak értekezletén, majd november 9-én VI. Pál pápa fogadta őt magánkihallgatáson. Szóban röviden a Szentatyának is bemutatta az írásban felvázolt helyzetképet. Az audiencia végén VI. Pál külön áldását adta a Provincia minden tagjára. Kollár másnap utazott el Rómából Münchenbe, ahol Hegyi Jánosnak, az emigrációban élő Sectio II. elöljárójának a vendége volt.

[vissza a tartalomhoz]

PEDRO ARRUPE MAGYARORSZÁGON (1978)

Kollár Ferenc római látogatásán szóba került Pedro Arrupe általános rendfőnök magyarországi látogatása. A generális ezt a szándékát egy 1978. február 9-én kelt levelében is megerősítette. A magyarországi jezsuiták örömmel fogadták a kezdeményezést, azonban a látogatást megfelelő körültekintéssel kellett előkészíteni. 1978. május 12-én Kollár értesítette a német asszisztenst, Johannes Schaschingot, hogy a generálist hivatalosan Lékai László bíboros, prímás fogja meghívni és vendégül látni. Sajnos közben Kollár páter állapota rohamosan romlott, így Makkosmáriára vonult vissza, ahol a kis kegytemplom lelkésze Tamás János volt. A következő hetekben Tamás segített a látogatás előkészítésében.

Eleinte kétséges volt, hogy a bíboros is részt vesz-e Arrupe és a magyarországi jezsuiták találkozóján, Lékai ugyanis nem akarta jelenlétével ezt befolyásolni, azonban Kollárék örömmel fogadták az esztergomi érsek megjelenését. Június 27-én ismertették Lékai bíborossal a részletes programot, és kérték a prímás válaszát, hogy kell-e az állami hatóságok felé tájékozódniuk. Meglepetésükre maga Aczél György, miniszterelnök-helyettes kívánta fogadni Arrupét állami részről. Kollár azon hezitált csupán, hogy Aczél őt is fogadni kívánja-e Arrupe kíséretében, mert ahogy a bíborosnak írta „ha fogad, ez a tény igen nagy jelentőségű.” A bíborosnak írt levél másolatára Kollár külön feljegyezte, hogy Aczél negyed négyre várta Arrupét, míg azt követően háromnegyed 5-re az Állami Egyházügyi Hivatalban kívánták a generálist fogadni. A látogatásról ezenkívül tájékoztatták még Kisberk Imre székesfehérvári püspököt, mint Makkosmária területileg illetékes ordináriusát és Szennay András pannonhalmi főapátot is.

Pedro Arrupe 1978. július 12-én érkezett meg a budapest-ferihegyi repülőtérre, ezzel ő lett az első jezsuita generális, aki magyar földre lépett. Schasching és Hegyi János kíséretében utazott. Fogadásukra Kollár Ferenc provinciális, Tamás János páter, Zentai Sándor és Lukács László testvérek mentek jezsuita részről, míg Lékai bíborost Kacziba József püspök képviselte, az állam részéről pedig az Állami Egyházügyi Hivatal egyik tisztségviselője jelent meg. Innen a vendégeket egyből Esztergomba vitték, ahol Lékai László bíboros fogadta Arrupe generálist, majd az érseki palotát és a bazilikát tekintették meg a vendégek.

Másnap került sor a látogatás csúcspontjára, a generális és a rendtagok találkozására. A makkosmáriai kegytemplomban tartott szentmisére a 101 Magyarországon élő rendtag közül valamivel több mint hatvan érkezett, hogy találkozhassanak legfőbb elöljárójukkal. A bevonulást követően Kollár Ferenc köszöntötte latin nyelvű beszédben a generálist. A magyar tartományfőnök hangsúlyozta, hogy a magyar provincia nem tud felmutatni egyetemeket, tanulmányi házakat és hatalmas apostoli munkákat, „csupán hűségünket hozzuk ide és Krisztusért elszenvedett sebeinket.” Kérte Arrupét, hogy emlékezzen meg a szétszóratásban meghalt 110 rendtársukról, hogy az idősödő rendtagokban a hivatásukhoz való ragaszkodás növekedjék, és hogy a megtépázott rendtartomány valamilyen formában újjáéledjen.

Az igeliturgiát Lékai bíboros tartotta, majd az evangélium után P. Arrupe tartotta meg németnyelvű homíliáját. Szentbeszédében utalt a Rómában élő Lukács László páter forráskiadványára, amelyből megdöbbentette, hogy a jezsuiták épp a török hódoltság nehéz idejében telepedtek meg először Magyarországon. Arrupe kiemelte, hogy ez a példa is erősen mutatja:

„a Társaság magyarországi története, a Monumenta Historiae S. J. Hungariae még nincs lezárva. Maguk írják azt tovább, Testvéreim, nem holt betűkkel, hanem életükkel.”

A generális a jezsuitáknak egy kelyhet hozott ajándékba, ezzel jelezve, hogy a szétszóratásban is az Eucharisztiából vegyenek erőt, hogy „az Úrnak ebben a meghitt közelségében halljuk mi is, mint egykor Szent Ignác a la Storta-i látomásban, biztató szavát: Propitius vobis ero! – Irgalmas leszek hozzátok!”

A Pedro Arrupe által ajándékba hozott kehely
(Jezsuita Gyűjtemény)

A szentmise után a Szabadság-hegyen a Vörös Csillag étteremben következett az ebéd, ahol a generálison, a bíboroson és Kollár Ferencen kívül jelen volt Hegyi János, a külföldi magyar jezsuiták elöljárója, a korábbi provinciálisok közül Tüll Alajos, Pálos Antal és Tamás János, valamint Süle Géza és a segítőtestvérek képviseletében Horváth Mihály, Zentai Sándor és Lukács László. Ezt követően a bíboros kísérte a generálist az állami fogadásra, ahol Aczél György és Miklós Imre várta őt. Az Új Ember szűkszavú, július 23-án megjelent híre szerint a generális nemzetközi és egyházpolitikai kérdésekről is beszélt az állami vezetőkkel, kitérve a különböző világnézetű emberek alkotó együttműködésének lehetőségére, valamint különösen a béke, az enyhülés és leszerelés kérdésére. A L’Osservatore Romano július 22-i híradásából azonban tudjuk, hogy a generális kifejezte azt a kívánságát Aczélnak, hogy „a jövőben a Magyarországon élő jezsuiták adottságaiknak és képzettségüknek megfelelő módon tudnak majd részt venni a feladatokban és intézményekben a magyar főpásztorok vezetésével az egész magyar nép javára.” Arrupe generális ezután röviden ellátogatott az Állami Egyházügyi Hivatalba is, ahol Miklós Imre és Bai László főosztályvezető fogadta.

Arrupe generális felkereste a pannonhalmi Szociális Otthonban élő idős rendtagokat is. A pannonhalmi jezsuiták csoportképe 1979-ben
(JTMRL V. 3., Fényképgyűjtemény)

A generális látogatásának utolsó napján, július 14-én a budavári prímási palotában találkozott a Magyar Püspöki Kar állandó bizottságával, majd ezt követően Pannonhalmára utazott. Arrupe ellátogatott a temetőbe, ahová a pannonhalmi Szociális Otthonban meghalt jezsuitákat temették, majd együtt ebédelt a rendtársakkal. Másnap, július 15-én utazott el Magyarországról. Hazatérése után Arrupe július 20-i levelében köszönte meg Kollár Ferencnek és a magyar jezsuitáknak a szívélyes vendéglátást. Kiemelte, hogy bár csak rövid időt töltött Magyarországon, mély benyomást tett rá látogatása, és hogy ezek az imádsággal és közös beszélgetéssel töltött órák is hozzájárultak Isten országának építéséhez.

[vissza a tartalomhoz]

KOLLÁR FERENC HALÁLA

P. Arrupe távozása előtt egyetlen, utolsó utasítást adott a magyar provinciálisnak: tegyen meg mindent egészsége helyreállításáért. A szívbeteg tartományfőnököt valóban megviselték a látogatás előkészületei és izgalmai, így alig három nappal később, július 18-án bevonult a Széher úti kórházba kivizsgálásra. Nem gondolt a halálra, július 23-án látogatóinak és rendtársainak még terveiről beszélt, igaz azt már számításba vette, hogy visszavonul Pannonhalmára az idős rendtagok közé. Az utolsó nap még örömmel nézte a makkosmáriai szentmiséről készült fotókat. Egy visszaemlékezés szerint felolvasták neki az Új Ember interjúját Arrupe generálissal (bár nyomtatásban csak július 30-án jelent meg). Július 28-án hajnalban már nem volt teljesen öntudatánál, de rendtársai még megáldoztatták, amit megköszönt. Hamarosan elvesztette öntudatát, és két nehéz sóhajtás után meghalt.

Kérésére Pannonhalmán temették el rendtársai mellé. 1978. augusztus 7-én délután tartottak egy budapesti gyászszertartást is a Farkasréti temetőben, ahol fővárosi hívei, ismerősei és rendtársai búcsúztak tőle. Ugyanaznap délután a Jézus Szíve templomban mutattak be szentmisét lelki üdvéért. Augusztus 10-én temették Pannonhalmán, a szertartást Tamás János végezte. Tüll Alajos korábbi provinciális búcsúzott tőle imádsággal rendtársai nevében, amelyben így fogalmazott:

„Tudjuk, hogy a kegyelmek kegyelmét, holtig való állhatatosságunkat Istenhez való hűségünkben semmivel sem érdemelhetjük ki; ez mennyei Atyánk ingyen juttatott kegyelme.

Ezt a kegyelmet kértük vallásunk ünnepélyes perceiben Makkos Márián, ezt a kérésünket újítjuk meg a búcsúzás jelen pillanatában, és kérjük Ferenc atyánkat, vigye magával az égbe, és terjessze elő mennyei Atyánknál.”

[vissza a tartalomhoz]

ARRUPE LÁTOGATÁSÁNAK SAJTÓVISSZHANGJA

A generális látogatásáról a Magyar Kurír nyomán a hazai sajtó szűkszavúan számolt be, főként az Aczél Györggyel való találkozását emelték ki, az erről szóló hír az Új Ember mellett a Népszabadságban és a Magyar Nemzetben jelent meg. Aligha csodálható, hogy a magyar jezsuiták helyzetéről nem lehetett ezekben szót ejteni, mint ahogy a kérdés abban a hosszabb interjúban sem merült fel hangsúlyosan, amelyet július 30-i számában az Új Ember közölt. Részben a marxizmus, a szocialista berendezkedés és a katolikus vallás összeegyeztethetőségéről kérdezték. A generális válaszában hangsúlyozta, hogy az Evangéliumból kiindulva, az Egyház útmutatásait követve a hívők is bátran cselekedhetnek a közjó érdekében. Kiemelte, hogy az egymás iránti nyitottság még jobban összekötheti a világ népeit. Ez a nyitottság és a szociális kérdések iránti érzékenység pedig újabb hivatásokat hozhat az Egyháznak. Az interjúban rákérdeztek a rend dél-amerikai szerepére is, amellyel kapcsolatban Arrupe nyomatékosította, hogy a jezsuiták nem kívánnak politizálni, a politikai ideológiákat korlátozott érvényűnek tartják, míg az Evangélium mindenkihez szól. Épp ezért – utalt rá fájdalommal – minden oldalról érik őket támadások, amelyek miatt sok helyen szenvednek vértanúságot rendtagjaik. Magyarországi tapasztalatairól kiemelte, hogy „a páterek itt is sokat átéltek, sokat is tettek és nagy öröm számomra, hogy együtt misézhetek velük.”

A generális hazatérése után a jezsuiták által kiadott sajtóközlemény alapján a L’Osservatore Romano július 22-i számában számolt be a generális magyarországi útjáról. Ez természetesen már kiemelte, hogy a generális látogatásának fő célja a Magyarországon élő jezsuitákkal való találkozás volt, és részletesebben, az egyházi szempontokat figyelembe véve számolt be az Aczél Györggyel folytatott tárgyalásokról is. A sajtóközleményben egyébként kiemelték a kormányzat meglepő udvariasságát és nyitottságát is, valamint hogy a budapesti napilapok mellett a Magyar Televízió is beszámolt a generális látogatásáról.

Érdekességként említhető, hogy az emigráció egyik újságjában a Californiai Magyarságban is megemlékeztek Arrupe látogatásáról, ám a rövid híradás egészen mást emelt ki ebből. A kis közlemény arra hivatkozott római értesülések és az amerikai katolikusok lapjának július 21-i száma alapján, hogy a generális látogatásának fő célja az volt, hogy tárgyalásokat folytasson a rend működésének engedélyezése érdekében. A hírközlés azonban jelezte, hogy a kérdésben a magyar kormány nem nyilatkozott.

 

[vissza a tartalomhoz]

A LÁTOGATÁS HATÁSA

Kollár Ferenc halálát követően Pedro Arrupe 1978. október 10-én Tamás Jánost nevezte a magyarországi Sectio I. elöljárójává. Tamás egészen 1984-ig állt a provincia élén, immár másodszor. A magyar katolikus hierarchiával ápolt jó viszonyára jellemző, hogy a következő évben, 1979 őszén elkísérhette Lékai László bíborost moszkvai útjára, Pimen pátriárkával való találkozására.

Jóllehet a jezsuita rend működésének engedélyezésére nem sok esély volt a kommunista rendszerben, Lékai László érsek „kis lépések” politikájának köszönhetően megtalálták a módját annak, hogy beteljesítsék Arrupe óhaját. A generális magyarországi látogatása során egyértelműen kifejezte reményét, hogy a magyar jezsuiták tudásuknak és tehetségüknek megfelelően segíthessék a magyar katolikus egyházat. 1979. június 11-én ebben az ügyben tárgyalt Esztergomban Tamás János a bíborossal. Lékai azt kérte tőle, hogy jelöljön ki néhámy jezsuitát, akik római továbbképzést követően alkalmasak lennének egy lelkigyakorlatos ház működtetésére. A következő években Bálint József, Bogyó György és Morlin Imre valóban Rómában tanulhattak, majd őket újabb hazai jezsuiták követték. A magyar jezsuiták római tartózkodásának feltételeit, anyagi hátterét Arrupe generális biztosította, míg Lékai bíboros a hatóságoknál, mindenekelőtt az Állami Egyházügyi Hivatalnál járta ki az engedélyt.

Ezzel párhuzamosan megkezdődött egy lelkigyakorlatos ház fölépítése Leányfalun. A telket a székesfehérvári egyházmegye örökölte a Köhler-családtól. Az eredeti villát átalakították, és felépítették a harminc különszobás lelkigyakorlatos-házat, előadótermeket és a kápolnát. A költségeket a magyar egyház és püspöki kar mellett jelentős mértékben támogatta Joseph Höffner bíboros, a német püspöki kar elnöke is. Arrupe generális mintegy ötmillió forinttal segítette az építkezést. A lelkigyakorlatos ház végül 1983-ban nyílt meg, Höffner bíboros július 31-én, Loyolai Szent Ignác ünnepén szentelte fel.

Lékai László prímás és Tamás János provinciális egyeztetése egy lelkigyakorlatos ház előkészítéséről
(JTMRL II.5.a., A II. Sectio Tartományfőnökségi Levéltára, Konzultusok, 1979.06.11.)

A magyar jezsuiták üldöztetés során tanúsított kiállása, Kollár páter tevékenysége, Arrupe generális látogatása és a leányfalui ház jelezte azt a hosszú, nehéz utat, amelyet a Magyarországon maradt provincia bejárt a kommunista diktatúra évtizedeiben. Az Elnöki Tanács 17/1989. sz. rendelete hatályon kívül helyezte a szerzetesrendek működését betiltó korábbi utasítást. A rendszerváltást követően a magyar provincia két része újraegyesült, és megkezdődhetett a magyar jezsuita rendtartomány újjászervezése.

[vissza a tartalomhoz]

Kollár Ferenc írásos beadványa VI. Pál pápához

(1977. november 9., Róma)

Szentséges Atya!

alulírott, a Jézus Társaság Magyarországon élő tagjainak tartományfőnöke kérem atyai áldását nemcsak az én munkámra, hanem a szétszórt provinciánkhoz tartózó testvéreimre is, és szeretnék hálát adni mindazokért a lépésekért, amelyet az Egyház Legfőbb Atyja a magyar szerzetesek érdekében tett. Ugyanakkor kérem imáját és atyai fáradozását hogy a szeretett Jézus Társasága Magyarországon ismét helyreállhasson és virágozzék.

[A következő sorokban kértem a Szentatya áldását a budapesti Szent Kereszt plébánia híveire is, ahol kisegítőként működöm.]

Róma, 1977. november 9.

Krisztusban fia és szolgája

P. Kollár Ferenc SJ

[vissza a tartalomhoz]

Kollár Ferenc köszöntő beszéde Pedro Arrupe generálishoz

(1978. július 13., Makkosmária)

Főmagasságú Bíboros Úr! Magyarország Prímása!

Szeretett Atyánk, P. Generális!

Köszöntöm Önöket a szétszóratásban élő magyar jezsuiták nevében. Mélységes hálámat fejezem ki a magyar katolikusok vezetőjének, hogy oly nagy szeretettel hívta meg és látta vendégül szeretett Atyánkat és megjelenésével még minket is ennyire megtisztelt. A szétszóratás szomorúságában nagy és drága ajándék ez az együttérzés. Ez az a nap, melyet az Úr készített nekünk! – hogy annyi börtön és zaklatás után ilyen kegyelemben részesülhettünk, hogy szeretett Atyánk még a magyar kormány részéről is ilyen tiszteletteljes fogadtatásban részesült. A Boldogságos Szűz e szentélyében fogadjuk Atyánkat, melyet a trinitárius szerzetesek építettek, és a szervita atyák romjaiból újjá emeltek, hogy mintegy első jele legyen meggyőződésünknek, mintegy nyilvános megjelenítése, sőt kifejezése legbelsőbb tudatunknak: Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Anyja! – mert hisz mi minden természetes eszköztől megfosztattunk, egyetlen reményünk és erősségünk Krisztus szeretete a Gondviselés által, és a Boldogságos Szűznek, Édesanyánknak oltalma.

Mi nem tudunk fölmutatni Főtisztelendő Atyánknak nagyszerű egyetemeket, kiadott könyvek sokaságát, hatalmas tanulmányi házakat vagy nagyszerű apostoli munkákat, mi csupán hűségünket hozzuk el ide és Krisztusért elszenvedett sebeinket. Régi munkálkodásunk akadályozva volt, most ugyan már egyénenként végezhetjük azokat, de rendtartományunk főfeladata mégis inkább az, hogy alázattal és engedelmességgel, fegyelmezett szeretettel és áldozatos lélekkel Krisztust szolgáljuk. A nagy vizek nem oltották ki a szeretetet! Közel harminc éve Krisztus tanúi vagyunk – ahogy Szent Pál írja a rómaiakhoz: „Ki ragadhat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség, üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? De mindezen diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket.” (8, 35. 37)

Azt kérem nagyontisztelendő Atyánktól a szétszóratásban élő testvéreim nevében három dolgot kérjen most itt az önmagát újra fölajánló Krisztustól:

– emlékezzék meg arról a 110 testvérünkről, akik a szétszóratás óta az Úrhoz költöztek;

– kérje számunkra, hogy hivatásunkhoz való ragaszkodásunk korunk előre haladtával ne csökkenjen, hanem inkább növekedjék;

– kérje azt is, hogy rendtartományunk most megtépázott fája valamilyen módon újjáéledjen.

És amint Krisztus áldozatában fölajánljuk Krisztus szenvedését és halálát, úgy helyezze Atyánk ennek a kicsinyke provinciának és e kicsiny népnek a hűségét a paténára és az áldás kelyhébe, hogy – ha már a mi földi Atyánk olyan jóságos, hogy minket öregedőket és megfáradtakat ilyen nagy szeretettel meglátogatott, annál szívesebben fogadja el a mennyei Atya a mi méltatlan áldozatunkat az Ő dicsőségére, nemcsak a magyar egyház, hanem az egész Anyaszentegyház javára, különösen az egész világon dolgozó Szent Ignác fiainak javára. Most pedig arra kérem a Főmagasságú Bíboros Urat, hogy velünk egyesülve kezdje meg az Ige liturgiáját, melyet a Boldogságos Szűz Máriának, a Jézus Társasága Édesanyjának tiszteletére mondunk – Az Úr nevében!

[vissza a tartalomhoz]

Pedro Arrupe generális homiliája

(Makkosmária, 1978. július 13.)

Kedves Testvérek!

Beszédemet a zsoltáros szavaival szeretném kezdeni: „Gaudens gaudebo in Domino, et exultabit spiritus meus in Deo salutari meo!” Szívem teli örömmel és hálával ezért az óráért, amelyet az Úr nekünk ajándékozott.

Rómából csak két ajándékot hoztam magammal Magyarországra. Az első a több mint száz kötetes Monumenta Historica S.J. két kötete: Monumenta Antiquae Hungariae. Ezt a jelentős kötetet testvérünk, P. Lukács László írta. Ez lenne az én személyes ajándékom Lékai bíboros úr számára. Az elmúlt hetek folyamán magam is bele-beleolvastam ebbe a könyvbe. Különösen nagy benyomást tett rám, hogyan telepedett le a Társaság Magyarországon. Amikor hazájuk nagy részét a török elfoglalta, sőt az a veszély is fennállt, hogy az egész országot megszállja, pontosan abban az időben kezdte el a Társaság apostoli munkáját egyedül Istenre hagyatkozva. Éppen úgy, mint az ősegyház élete, ez az apostoli tevékenység is a kereszt és a vértanúság jegyét viselte. Alig van még egy ország, ahol a Társaság megtelepedése annyi önfeláldozással és hősies áldozattal lenne egybekötve, mint ezen a földön. Gondolok például az első magyar jezsuita, P. Hernáth Péter esetére, aki Pécs környékéről származott, 1558-ban belépett a Társaságba, és kiváló eredménnyel végzett római tanulmányai után 1564-ben Dillingenben teológiát tanított, sőt rektor is lett. Ott érte a hazulról jött segélykiáltás: az alig megalakult nagyszombati kollégiumot összeomlás fenyegeti. P. Hernáth otthagyta Dillingent, és sietett haza, hogy megmentse a nagyszombati kollégiumot. Miközben minden erejével ezen fáradozott, a törökök egész családját kiirtották. Egyedül legkisebb öccse menekült meg. Ő maga egy éves nagyon kemény munka után huszonnyolc éves korában a pestis áldozata lett.

De tulajdonképpen mit is akarok én mindezzel mondani? Miért beszélek arról a keresztről, mely a Jézus Társaság első lépéseit kísérte Magyarországon? Miért beszélek az első társak önzetlen önfeláldozásáról az Egyház szolgálatában, a Társaság iránt tanúsított hűségükről? Szent Pál mély meghatódottsággal írt híveinek, mikor a távolból hallotta, hogy milyen bátran állták a próbát, és milyen hűséggel tartottak ki hivatásukban minden nehézség ellenére. Szent Pállal én is köszönetet mondok Urunknak mindenért, amit maguk, kedves testvéreim, az Ő nagyobb dicsőségéért dolgoznak, imádkoznak és szenvednek. A Társaság magyarországi története, a Monumenta Historiae S.J. Hungariae még nincs lezárva. Maguk írják azt tovább, Testvéreim, nem holt betűkkel, hanem életükkel.

Egy másik ajándékot is hoztam magammal: ezt a kelyhet, amellyel mai közös áldozatunkat bemutatjuk. Jól tudjuk, hogy a Társaság sorsdöntő óráiban Szent Ignác és első társai mindig az Eukarisztiából merítettek erőt és kegyelmet: a Montmartre-on, a Szent Pál bazilikában, valamint azokban a döntő napokban is, amikor az első atyák hosszú vívódásban a Társaság létrejöttéről tanácskoztak és döntöttek (deliberatio primorum patrum). Szent Ignác atyánk valahányszor döntő lépés előtt állt, az egész Társaság szentmiséket mondatott. Szent Ignác sajátos kifejezésmódja mögött – az Úrban, az Úr közelében, „in Domino” – mindig a szentmise áldozat állt. Az Úrnak ezt a közelségét éljük ma is ebben a szentmisében és ebben a testvéri közösségben. Maga az Úr az, aki ebben az eucharisztikus lakomában már most részesít bennünket az örök élet boldogságában. Az Úrnak ebben a meghitt közelségében halljuk mi is, mint egykor Szent Ignác a la Stortai látomásban biztató szavát: „Propitius vobis ero!”, „Irgalmas leszek hozzátok!”

Kedves Testvéreim! Maradjunk az Úr meghitt közelében, így leszünk igazán Jézus Társasága, bárhol vagyunk is, bárhol élünk is, bármit rejt számunkra a jövő. Minden az Úrban történik, „in Domino”.

Benső együvé tartozásunk tudatában és a jelen óra emlékére, amikor is a Jézus Társaság generálisa a történelem folyamán először látogatja meg hazájukat, szeretném ezt a kelyhet itt hagyni Makkosmárián. A Boldogságos Szűz, az Úti Boldogasszony kísérje magukat életútjukon úgy, amint Szent Fiát, Krisztust is elkísérte: Názáretbe, a Golgotára, a húsvéti küldetésbe. Csak egy a fontos: legyünk meggyőződve arról, hogy minden Isten nagyobb dicsőségére, Ad maiorem Dei gloriam, történik!

[vissza a tartalomhoz]

Illusztrációk

A képek kattintásra nagy méretben nyílnak meg!

Felhasznált irodalom

Bánkuti Gábor: Jezsuiták a diktatúrában. A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya története 1945–1965. Budapest, 2011.

Fejérdy András: L’intesa semplice del 1964 tra la Santa Sede e l’Ungheria, in Rivista di Studi Ungheresi XI. (2012)

Gergely Jenő: Az 1950-es egyezmény és a szerzetesrendek felszámolása Magyarországon. Budapest, 1990.

Gergely Jenő: Magyar-szentszéki diplomáciai kapcsolatok (1920–1990). In: Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolata 1920–2000. Szerk.: Zombori István. Budapest, 2001.

Pálos Antal: „Viharon vészen át”. Jezsuiták a szétszóratásban. [Kecskemét], 1992. (Anima Una könyvek, 1.)

[vissza a tartalomhoz]

A szerzőről

Mihalik Béla Vilmos 1984-ben született, diplomáit az ELTE BTK történelem-levéltár szakjain szerezte meg, PhD doktori fokozatát 2014-ben szerezte meg. 2011 óta a Pray György Jezsuita Levéltár és Rendtörténeti könyvtár igazgatója, emellett az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének kutatója.

 

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2018. július 15.