„Egyik álomprojektem a digitális misekönyv” – Elek László jezsuita a kütyüvilág megszenteléséről

Saját készítésű robottal tart hittanórát, akciókamerával rögzít keresztutat, a járványhelyzet idején pedig a jezsuita online munkacsoport vezetője. Pásztor Péter interjúja Elek László SJ-vel, a miskolci Fényi Gyula jezsuita gimnázium iskolalelkészével.

Fotó: Majó Márk

– Lehet mondani, hogy kocka vagy?
– Nem szeretek éles különbséget tenni a digitális és a nem digitális világ között, a kettő ugyanis együtt alkot egészet. Az, hogy az élet melyik szegmenséhez ki hogyan viszonyul, természetesen személyfüggő. De az élet előbb-utóbb mindenképp valóságos lesz. Ha az ember pszichéje nincs rendben, akkor könnyen „ráfügg” dolgokra a neten, egyébként viszont eszközként fog tekinteni rá. A kocka kifejezést nem szeretem, manapság arra mondják, aki mindenféle játékot nyomkod éjjel-nappal. Nem mondom, félévente találok egy-egy játékot, amiben el tudok merülni, de ez csak egy-két napig tud foglalkoztatni. Geeknek sem nevezném magam, hiszen egy rendes geek idejének nagy részét programozással tölti, én meg csak a php-hez konyítok, ami még csak nem is igazi programozási nyelv.

Inkább problémamegoldónak mondanám magam.

Manapság pedig sok mindenhez érdemes az informatikát segítségül hívni. Persze vannak internetspecifikus személyiségzavarok, és a világhálónak léteznek veszélyei, de a megoldás nem az, hogy leállítjuk a netet, hanem hogy megtanuljuk jól használni. Például hogyan tartsam bostoni barátaimmal a kapcsolatot, ha nem interneten? Ha az emberi viszonyok megélésével problémám van, akkor azt nem tudom megoldani a világhálón, de ha nincs problémám, akkor segíthet a kapcsolattartásban. Egy életünk van, nem egy digitális és egy offline. Ha az „egész-séges”, akkor minden része működik; ha az egyik bezuhan, akkor az egész borul.

– A járvány miatt most hónapokra bezuhant az offline élet…
– Mennyiségileg kevesebb lett. De nem az a fő nehézség, hogy nem találkozunk. Egyszerűen össze vannak zárva emberek, akik nem szoktak összezárva lenni. Akármilyen minimális pszichés erőszak van otthon, az most kijön. Az olyan család, amelyik eddig is biztos alapokon állt, kihívásokkal küzd ugyan, de nem dől be. Ott viszont, ahol a problémák a felszín alatt futottak, most a felszínre buknak. Az internet mindkét irányba rásegíthet.

Fotó: Orbán Gellért

– Miért kezdtél programozással foglalkozni?
– Inkább botcsinálta programozónak mondanám magam. Értem a programozókat, s ez hatalmas lehetőség, hiszen nemcsak a saját ötleteimet tudom elmondani nekik, de híd tudok lenni egy álmodozó és egy programozó közt. Az egész otthon, Máriaremetén kezdődött. Családom központi szerepet vállalt a helyi közösségi – leginkább regnumi – életben. Ezért volt nálunk ping-pong- és csocsóasztal, de még nyomtató és két számítógép is, ami akkoriban soknak számított. Hatan vagyunk testvérek, úgyhogy ez sem volt mindig elég. Az elején a bátyámék akkor játszhattak, ha megtanulták a Windows- és az Office-könyveket. A gépekért sorban állva, sok mindent tanultam tőlük.

Aztán az lett a szabály, hogy aki dolgozik, „elüldözheti” azt, aki csak játszik.

Ezért játék előtt ki kellett találnom valami munkát nekem is – bátyáimnak volt elég. Ekkor közösségünknek, a remetei Regnum Marianumnak szerkesztettünk táborhelygyűjtő űrlapokat, tábori felszerelések adminisztrációját csináltuk, saját vezetett népeinknek elegánsan játékos leveleket írtunk, s megtanultam figyelni ezek igényességére. Az első web-lapocskámat gimiben készítettem. A saját oldalamon kívül a tábori felszereléseknek is készült külön oldal. Soha senki nem használta végül, de jó tanulópálya volt. Később, a szemináriumban kellett egy neptunszerű dolgot készíteni, amihez nem voltam annyira jó, hogy nulláról felépítsem, de kiegészíteni, igényre igazítani már tudtam. Szóval régóta ücsörgök a gép előtt.

– Manapság az IT-guruk is egyre inkább szakosodnak. Mi a te specialitásod?
– Problémamegoldó mivoltom-ból adódik, hogy „rabszolgaprogramozást” nem tudnék csinálni. Kreatívan megoldani feladatot, na, az az én asztalom. Így viszonyulok az offline térhez is, például nagyböjtben olyan lelkinapot terveztünk, ahol az erdőben nyolc különböző útvonalon keresztutat járnak a diákok, aminek a vége közös megérkezés és mise. Nyolcszáznál több diákkal végül ezt nem lehetett megoldani, de az első ötven problémára még találtunk megoldást. Legközelebb, átalakítva, meglesz ez is. A programozás a családi előképzettségem után azért került előtérbe, mert a szemináriumba úgymond be voltam zárva, és így hatékonnyá tudtam válni. A hardverezés viszont otthon elmaradt. Hiába volt édesapámnál is, bátyáméknál is rendszeres vendég a forrasztópáka, ismertem is, de nem sokat használtam. Robotikai érdeklődésem így jóval később alakult ki, amikor Bostonban egy makerspace tagja lehettem.

– Csak nem robotokat építettél?
– De, például hittanórákra készült el gyermekkorom bábja, Balambér, aki tud bólogatni, tapsolni a megfelelő helyzetekben. Most a Facebook live-okhoz próbálom alkalmazni, hogy a nézői aktivitásokra reagáljon.

Fotó: Orbán Gellért

– Hiába régi kötődésed a számítástechnikához, mégsem ebben az irányban tanultál tovább. Hogyan jött a papság gondolata?
– Regnumi családban nőttem fel, gyermekkoromban természetes közösségi hitet éltem meg. A papságra azonban nem gondoltam. Gimnáziumban még matekfakultációra jártam, aztán a piaristáknál már talán az első évben azt mondta az osztályfőnököm néhányunknak, belőlünk pap lesz. Persze jó kamaszként kinevettük magunk között. Arra viszont gondoltam, hogy a Regnumban szolgáljak: ekkor már segédvezető is voltam. Tizenegyedik után aztán egy biciklitúrán mondta tésztafőzés közben az osztályfőnököm, hogy belőlem jó piarista lenne, nem gondolkodom-e rajta. Aznap este eltűnődtem, egyszer élünk, átgondolni mindenképp érdemes. Mit csinál egy pap? Misézik, temet, misézik, esket, misézik és misézik. Kicsit taposómalomnak tűnt, azt gondoltam, nem az én világom. Aznap éjjel kipipáltam ezt a gondolatot, s két napra rá elmentem egy regnumi rétegtáborba, ahol elkezdtem ismerkedni egy lánnyal. Hazafelé a hajón a vállamon aludt el… Abban az évben el kellett döntenem, hova tovább. Azt a taktikát választottam, hogy minél több ismerős papot megkerestem, és beszélgettem velük a hivatásukról.

Volt piarista tanárom, aki nem kertelt, elmondta, hogy a papság nem sétagalopp, mesélt a nehézségekről is. Akkor kezdett mocorogni bennem a gondolat, hogy mi van, ha mégis ez az én utam.

Aztán karácsony előtt az osztályban elindult egy kör, hogy ki hova menne tovább, akkor mondtam ki, hogy szemináriumba. Erre megállt a levegő. Azáltal, hogy kimondtam hangosan, valóságossá is vált minden. Addig talán én sem voltam teljesen biztos benne, de a kimondott szó ereje magamnak is bizonyosságot hozott. Akkor még nem a szentségek átadásában láttam a papságom lényegét, hanem azt szerettem volna továbbadni a Jóistenből, amit kaptam a Regnumban, illetve ennek még mélyebb szintjére eljutni. De mi ez, ha nem a szentségek, az Isten igazi kiszolgáltatása? Liturgiákon kívül, és azóta belül is.

Fotó: Majó Márk

– Szemináriumban kezdted, mégis szerzetes lettél. Mi történt?
– Amikor a szemináriumba jelentkeztem, eszembe sem jutott a szerzetesség. Két évet voltam Esztergomban, majd a bíboros úr kiküldött a római nagyszemináriumba. Nagyon jót tett nekem, voltak kórházi és plébániai gyakorlatok, missziók, közösségi élet a szemináriumban, újoncként nekem kellett minden héten a mellékhelyiséget takarítani – érdekes, hogy a legidősebb diakónussal együtt –, és minden nap egy óra szentségimádás. Mondhatnám, ez túl sok szentségimádás volt ahhoz, hogy ne váljon belőlem jezsuita. Ezeken a csendes órákon volt időm magamra, egyszer csak elfogytak a témák, és felvetődött a szerzetesség gondolata. Bár először elsüllyedt, de újra és újra előjött az újabb szentségimádásokon. Az rögtön egyértelmű volt, hogy ha szerzetes leszek, akkor jezsuita.

– Miért, mit tudtál a jezsuitákról?
– Nemeshegyi Pepi bácsi volt az első jezsuita, akivel találkoztam egy regnumi tábor lelki napján hatévesen. Máig előttem van, ahogy áll a domboldalon, és a japán naplementékről mesél. Hatással volt rám Voltaire Candide-jából a jelenet, amikor a misszióba érkező jezsuitára a bennszülöttek rámozdulnak: jezsovita, finom jezsovita! A misszió című film is megmozgatott – akkor már évek óta oboáztam. Volt Esztergomban Szent Ignác-i lelki-gyakorlat is, még ha nem nem jezsuiták tartották is. Jártunk „ödönológiára” is, Nemes Ödön SJ kispapoknak és szerzetes növendékeknek szóló kurzusára. Rómában pedig jártam egy plébániára segíteni. Gyakori, hogy a fiatal papok Rómában tanulmányaik idejére bekéredzkednek egy egyházközségbe, és ott szolgálnak lakhatásért cserébe. Így volt ezen a helyen is, ahol minden vasárnap összegyűltünk, és közös ebéden vettünk részt. Vagy tízen voltak papok, és én, a növendék.

Azt vettem észre, hogy ha egy bizonyos ember ott van, akkor mindig elmélyül a beszélgetés. Fél évvel később az illető bejelentette, hogy ő jezsuita, és képzésének ez a szakasza lezárult, megy haza Kubába.

Akkoriban naplót írtam, és abból derült ki számomra, hogy már az első római évemben felmerült a jezsuitaság gondolata, csak nem tudatosult igazán. E sok kis tapasztalat miatt megkerestem az ott élő jezsuitákat, Patsch Ferencet és Tőkés Gyurit, nagyokat beszélgettem velük. Aztán írtak itthonról, hogy éppen jön ki egy kedves fiatal jezsuita, akivel érdemes találkozni. Ő volt Lukács János akkori provinciális; bátran beszéltünk a nehézségekről is, s egyáltalán nem rózsaszín képet festettek a jezsuitaságról. Rájöttem ugyanakkor, hogy a rend szlogenjét: Mindent Isten Nagyobb Dicsőségére, már régóta művelem, volt ugyanis egy saját négysoros imám, ami pont ezt mondta, csak a saját szavaimmal. Sok ilyen apróság vezetett oda, hogy jelentkeztem a rendbe.

– Papként sem hagytad mögött az informatikát. Hogy találtad meg ebben a helyedet?
– A szemináriumban kezdődött, amikor kezembe adták a zsolozsmát, és mondták, lapozzak a 243. oldalra, aztán a 465-dikre, utána jön a repülőlap; láttam, hogy van ennek logikája, lehet gépesíteni, ami nagy könnyebbség lehetne. El is kezdtem kódolni, aztán meghallottam, hogy Harmai Gábor atya már elkezdte gyártani, és tovább jutott, mint én. Összefogtunk, és körbenéztem a világban, hol programozták már le, így találtam meg egy szlovák családapát, aki ezzel foglalkozott. Sokat köszönhetek neki, rengeteget segített, és megszületett a magyar digitális zsolozsma. Ugyanígy kezdődött a szentiras.hu is. Valamit kerestem, és láttam, hogy van rajta mit dolgozni. Írtam a készítőknek, adtak adminjogot, én meg fejlesztettem, amit tudtam. Aztán találtam nálam profibbakat, akik még tovább vitték. Így készült a miserend.hu is.

Van néhány digitális ötletem a talonban azóta is. Egyik álomprojektem a digitális misekönyv.

Nem az evangéliumos könyvet szeretném digitalizálni, ilyen szempontból konzervatív vagyok: nem egyszerű applikációt szeretnék fejleszteni, hanem egy erre dedikált eszközt, amin megtalálható minden liturgikus segédkönyv, és a könyvjelzőkkel sem kell bajlódni. Beszéltem kínai gyártóval, meg is tárgyaltuk, mire van szükség, próbaeszközt is vettem, egy szerzetesnővér varrt rá elegáns bőrkötést. Van is rá érdeklődő bőven, csak nekem nem volt rá időm. Szóval majd ha egyszer nem iskolalelkész leszek, akkor sem fogok unatkozni.

– Szerinted ha ma élne, Szent Ignác használná a digitális világot?
– 
Biztos, hogy nyakig benne lenne. Nem utazott mindenfelé, de zseniális leveleket írt, és rengeteget kapott, így tartotta össze a rendet. Minden missziónak két levelet kellett írni. Egyiket személyesen neki címezve, amiben mindenki megoszthatta nehézségeit, örömeit, és egy másikat, amit utána bárhova tovább lehetett küldeni, és a misszió munkáját mutatta be. Ezek a levelek hihetetlen értékes korrajzok a világ minden tájáról, azóta is Rómában vannak összegyűjtve, a történészek nagy örömére.

Ma Ignác ugyanúgy sokat ülne a szobájában, csak most a számítógép előtt, és nemcsak kiterjedt levelezést folytatna, hanem biztos, hogy személyesen szólítana meg egy-egy jezsuitát.

Fontos volt neki, hogy a renden belül „együtt dobbanjon a szív”. Felhívná az egyes művek vezetőit, és a Jézus Társasága nagy erőkkel dolgozna a Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvből ismert Bábel-hal kifejlesztésén. Ez a regény szerint egy tökéletes fordító, segítségével megszűnnek a nyelvi akadályok. Ignác nem hagyná, hogy a kommunikáció a nyelv miatt ne tudjon elmélyülni. Több olyan menedzsmentrendszert, alkalmazást dolgoznának ki a jezsuiták az utasítására, amit később átvesz az egész világ. Ignác a maga idejében is kiforgatta sarkaiból a Földet az újításaival. Most sem adná alább. Ezért is lettem jezsuita, hogy együtt lobbantsuk lángra a világot.

Az interjú eredetileg a magyar jezsuiták negyedéves lapja, a MIND nyári számában jelent meg. A teljes lapszám ezen a linken digitális formában elérhető.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2020. június 15.