Egykori ministránsának felemelő emlékírása a néhai Kelényi Tibor jezsuitáról

Szívhez szóló megemlékezést írt Kelényi Tibor SJ-ről egykori ministránsa a budapest-újlaki Sarlós Boldogasszony plébánia újságjába. A nemrég elhunyt, és október 31-én 11 órakor a Jézus Szíve-templomban örök nyugalomra helyezendő  jezsuita ugyanis a nyolcvanas években három esztendeig az ottani templom káplánjaként tevékenykedett. Az alábbiakban Kemény Gábor írását a szerző engedélyével teljes terjedelmében közöljük az Újlaki Hangok című lapból.

Kelényi Tibor atya 1973-ban érkezett Újlakra káplánnak, Bíró Imre atyát váltva ebben a munkakörben. (Imre atya akkor Farkasrétre került plébánosnak, ahol hamarosan belekezdett az első olyan fővárosi templom felépítésébe, amely 1949, vagyis az akkor már több mint 25 éve regnáló kommunizmus hatalomra jutása óta épült.) Tibor atya személyében egy jezsuita szerzetessel lettünk gazdagabbak. (Érdemes volna összegyűjteni a sok különféle szerzetest, aki kapcsolatban állt templomunkkal – akár úgy, hogy újlakiból lett szerzetes, akár úgy, hogy szerzetesként lett „újlaki”… ).

Persze Tibor atya jezsuitaságáról akkor csak nagyon kevesen tudhattak – ha egyáltalán voltak ilyenek, hiszen a betiltott rendben csak titokban járhatott képzésre és tehette le fogadalmait. Erre egy ’89 után készült, a szétszóratásra visszaemlékező filmben sajátos humorral valahogy így emlékezett: „– Maga csak egy mezei teológus… – minősítette valami rendőrféle az egyik internáltat. És nem is tudta, mennyire rátapintott a valóságra. Minket ugyanis mezőgazdasági, kertészeti és egyéb munka közben tanítottak és vizsgáztattak hasonló körülmények közt élő, velünk együtt dolgozó tanáraink. Vagyis tényleg a »mezőn« lettünk teológussá.”

Ugyanígy papságára is „az intézményes kereteken kívül” készült, szentelése is titokban történt (annak a Tabódy Istvánnak a lakásán, akit nem sokkal később 12 év börtönre ítéltek titkos szeminárium szervezéséért).

Tibor atya ide helyezését talán Bády Ferenc akkori plébánosnak, az „Apát úr”-nak (címzetes apát lévén ez volt ugyanis közkeletű megszólítása) köszönhetjük – abban az értelemben, hogy így egy megbízhatónak tartott személy hatása és/vagy felügyelete alá került. Ismétlem: talán… Mi, akkori kisebb és nagyobb kamaszok, ministránsok egy tetterős, komoly, de mosolyogni is tudó fiatal papot láttunk benne, aki hamarosan aktív szervezője lett többféle plébániai tevékenységnek.

Tibor atya működésének a liturgikus szolgálat mellett talán legfontosabb része volt a fiatalok összegyűjtése, a velük való törődés. Erre jó alkalmat látott a ministránsokkal való foglalkozásban. Mindjárt az első vasárnap – talán épp gyóntatásból – bejött a sekrestyébe, ahol mi, ministránsok szokásunk szerint a prédikáció idejét töltöttük, egy fémfeszület és néhány gyertyaviasz-korong segítségével góllövő bajnokságot tartva. Rövid úton visszaterelt minket a szentélybe, és attól fogva nem volt mise alatti kivonulás.

Akkor még (horribile dictu) hat mise volt vasárnaponként: ½ 7, 8, 9, 10, ½ 12 és este 6 órakor. Voltak közöttük preferáltak, hiszen ki szeret vasárnap korán kelni? (és ne felejtsük, akkoriban a szombat, még ha csak délig is, de munkanap volt!) – vagy ki akar későn ebédelni, mert egy „átfogóbb tartalmú” prédikáció miatt a záróáldásra csak fél egy után kerül sor? Emiatt néhány misén nem fértünk egymástól mi, ministránsok, másokon csupán egy-ketten vagy annyian se szolgáltak. Tibor atya gyorsan kézbe vette a dolgot, és igazságos beosztást készített forgórendszerben. Ha jól emlékszem, még csoportokba is rendezett minket, mindegyikben volt kisebb és nagyobb fiú, és a csoportok vándoroltak hétről hétre a fél hetestől az este hatosig, majd kezdődött elölről a kör. Így minden atyának, minden misének volt legalább 3-5 ministránsa.

A fent leírtakból az akkori létszámokra is következtetni lehet mind az atyák, mind a hívek, mind a ministránsok vonatkozásában. (Ehhez csak egy adalék: előfordult, hogy húsvéti nagymisén a hívek létszáma miatt a négy(!) perselyező ministráns csak áldoztatás idejére tudta magát átverekedni az álló hívek tömegén, és körben, az utcán át vittük az adományokat a sekrestyébe és tértünk vissza a szentélybe.) De ilyen ünnepi nagymiséken az sem volt ritka, hogy három atya koncelebrált – vendégpap nélkül!

Persze nemcsak a misék, de a ministránsi teendők közt is voltak kedveltek, sőt már maga az a tény rangot jelentett, hogy valakinek feladata van, nem „csak áll” az oltárnál. Így az idősebbek, a barátaik és kisebb testvéreik lecsaptak a feladatokra, néhány fiúnak pedig nem maradt aktív tennivaló. Tibor atya ezt is hamar átlátta, és elkezdte részrehajlás nélkül kiosztani a feladatokat. Hogy ne felejtsük el, kinek mi a teendője, kartonlapokra írta fel azokat: csengetés, perselyezés, olvasás…, és a kezünkbe adta. Persze a kartonlapok élete a gyerekkézben nem tartott sokáig: volt, amelyik beszakadt, más eltört, néhány elveszett. A többedik ilyen kartonsorozat elhasználódása már felkészülten érte az atyát: egy templomjáró szakemberrel alumíniumlapocskákból készíttetett sorozatot, beléjük ütve a feladatokat. Ezek a lapok talán még ma is meglehetnek valahol, annyira terhelésállóak voltak. Persze minden jóban van rossz is: a fémlapok a prédikáció alatt néha elbóbiskoló kisministráns kezéből a szentély márvány pádimentomára hullva hatásosan mutatták be templomunk kiváló akusztikai adottságait.

Hogy még jobban az oltár köré vonzza a fiúkat, Tibor atya ministránsversenyeket is indított, jellemzően nagyböjt és advent idején. Emiatt (is) a rorátékon néha több ministráns jelent meg, mint egy vasárnapi misén. A versenyek eredményhirdetése jutalmazással, kisebb ajándékokkal is párosult. Persze ez sosem vált fő motivációvá.

Ugyanígy az ajándékozás ideje volt Szent Miklós érkezése, aki Tibor atya által írt személyre szóló versekkel buzdította a fiúkat. Minden évben minden ministránsnak új és új szöveggel. Ilyen apró mozzanatokkal kovácsolt lassan közösséggé minket. A ministránsoknak persze külön hittanórájuk volt, melyet Tibor atya tartott számukra. Valódi tanulás folyt itt: egyháztörténet, liturgia – persze a korosztály szintjének megfelelően. A megszerzett tudásról heti fordulókból álló feladatmegoldó versenyen lehetett számot adni. A hittanórák utolsó részében az ő gyermekkorában népszerű ifjúsági író, Koszter atya egyik könyvéből olvasott fel fejezeteket: kamaszoknak – kamaszokról. A könyvet Márton Lajos illusztrációi gazdagították.

Alakjainak arcvonásai Tibor atyára emlékeztettek: a háború előtt született generáció jellegzetes hátrafésült frizurája alatt magas homloka, egyenes tekintete nyíltságot, érdeklődést és lelki nyugalmat tükrözött.

Jó volt a szemébe nézni. (Ez a világító tekintet évtizedek múltával is arcának mindenkori vonása maradt.)

De újításai nem merültek ki a ministránsokkal kapcsolatos tevékenységben. Akkoriban még sokan énekelték a népénekeket a kántorral együtt, de a szövegtudással akkor is voltak problémák. Ne felejtsük, ez nem az ingyenes egyházi kiadványok kora, nem mindenkinek volt énekeskönyve. Ezt észlelve kitalálta, hogy „kiírja” az énekszövegeket a templomban.

A kor technikai színvonala szerint ezt úgy tudták Virányi Ottó atyával, az idősebb káplánnal közösen megvalósítani, hogy kb. egy négyzetméter nagyságú, papírsínekkel ellátott, léckeretes fehér karton íveket készítettek, és ezekbe egyenként beleszedték tenyérnyi méretű fekete betűkkel a megfelelő szövegeket. Egy versszak általában két oldalra fért rá (gondoljunk a 3-4 versszakos énekekre!). Ezeket az íveket összeállították, a szószék elején kialakított tengelyre helyezték – és az ezzel megbízott ministráns vagy más személy mint egy nagy könyvet lapozta a szószéken ülve. Később, anyagi lehetőség adódván, a plébánia vett egy diavetítőt, az atyák pauszpapírból vetítőfelületet készítettek, így már – szintén a szószékről – vetíteni lehetett az általuk diára fotózott énekszövegeket. Így már elég volt csak egyszer, a fotózáshoz kiszedni egy-egy ének szövegét. Gondoljuk át ezek után mai technikai lehetőségeinket!

Aztán számunkra, ministránsok számára váratlanul, ’76-ban elhelyezték szeretett Tibor atyánkat. De ahogy mondani szokták, ahol a Jóisten bezár egy kaput, kinyit egy másikat: helyére a szintén hamarosan közszeretetnek örvendő Gyuri atya érkezett, aki aztán évtizedekig volt „az” újlaki pap.

Tibor atyát néhány évig még látogattam új szolgálati helyén: beszélgetni, gyónni jártam hozzá, és mindig lelkileg feltöltődve jöttem el tőle.

Emlékszem, hogy a szobájában beszélgetve, ha a gyónási szertartásba kezdtünk, várakozást intett kezével, és bekapcsolta a rádióját. Ennek okát az akkori kamasz csak sok év után, felnőtt fejjel értette meg.

Valamikor a kétezres évek elején egyszer meg-, illetve visszahívtuk régi atyánkat egy amolyan „ministráns-osztálytalálkozóra” templomunkba. Nagy örömmel jött, és szeretettel idézte föl a régi emlékeket, miközben vagy húszan álltuk körül az oltárt nagyra nőtt ministránsként a szentmise alatt.

Kérjük a Jó Pásztort, vegye vállaira Kelényi Tibor atya megfáradt testét!

Kemény Gábor

Frissítve: 2020. október 25.