100 éve indult a magyar jezsuiták kínai misszója

Nyelvi ösztöndíjasként ismerkedett meg a Kínában és Tajvanon szolgáló magyar jezsuitákkal, szalagos magnóval rögzítette életútjukat, és az egykori misszió helyszínén egy napig „élvezte” a hatóságok vendégszeretetét. Ismerjék meg Vámos Péter történészt, Kína-kutatót, és a negyven támingi magyar szerzetes történetét! Feke György interjúja a M.I.N.D. 2022. őszi, a kínai magyar jezsuita misszióról szóló számából.

– Miért lett önből pont sinológus?

– Eredetileg koreaiul tanultam, ahhoz viszont egy idő után – a sok jövevényszó és írásjegy miatt – érdemes a kínait is elsajátítani. Orosz–kínai szakon kezdtem az ELTE-n a ’80-as évek végén, a kínai részképzésről hazatérve az orosz helyett történelem szakon folytattam a tanulmányaimat. Elsősorban Kína és Magyarország történetének közös pontjai érdekeltek.

– Például a XX. századi kínai magyar jezsuita misszió?

– Akkoriban még nem létezett kínai–magyar szótár, kínai szakos bölcsészek számára ez volt az egyik legégetőbb probléma. Hallottuk, hogy valakik – később megtudtam, hogy jezsuita misszionáriusok – hozzáláttak a ’40-es években, de munkájuk félbeszakadt és kéziratban maradt. Amikor 1993-ban nyelvi ösztöndíjjal kijutottam Tajvanra, megismerkedtem a szótárprojekten is dolgozó Vajda Tibor atyával és az akkor még ott élő többi magyar jezsuitával.

– Harminc évvel ezelőtt ennyire nem volt közismert itthon az ő történetük?

– A hidegháború idején Magyarországon nem volt népszerű a Kína-kutatás. A hatalmas kelet-ázsiai ország még nem játszott központi szerepet a világgazdaságban és a világpolitikában, fagyos volt a kapcsolata a Szovjetunióval is. Kerestem a magyar–kínai kapcsolatok még feltáratlan területeit, és rögtön láttam, hogy ez fantasztikusan érdekes történet, ugyanakkor „fehér folt”, amiről akkoriban még kevesen tudtak.

– Kandidátusi disszertációjának is ez lett a témája. Miért tartotta érdemesnek beemelni a történetírásba?

– 1949-ig nem volt diplomáciai kapcsolat a két ország között. Pedig a ’30-as évek végén több mint száz magyar misszionárius élt Kínában, ahol két önálló magyar misszió működött, a támingi jezsuita és a paokingi ferences – velük szintén foglalkoztam. A két világháború között az országaink közötti kapcsolatok legnagyobb részét az ő jelenlétük és tevékenységük adta.

Vámos Péter sinológus, történész, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a Károli Gáspár Református Egyetem Keleti Nyelvek és Kultúrák Intézetének docense. A Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja, Magyar jezsuiták Kínában című disszertációját megvédve lett a nyelvtudomány (orientalisztika) kandidátusa. Kutatási területei: Kína modern története és külkapcsolatai, a szovjet tömb és Kína, valamint a magyar–kínai kapcsolatok, illetve a kereszténység története Kínában.

– Kína több évezredes történelme szempontjából mennyire jelentős a tevékenységük?

– A XIX. századi ópiumháborúk után a „nyugati” nagyhatalmak kikényszerítették Kína kapuinak megnyitását, hogy kiaknázhassák a gazdaságát. Ekkor megnyílt az út a misszionáriusok előtt is – csak jezsuita misszióból tizenegy jött létre az országban –, akik alapvető társadalmi és mentalitásbeli változások katalizátorai lettek. A császárság hivatalnokrétegének konfuciánus műveltségét a köztársaság 1912-es kikiáltása után felváltotta a modern iskolarendszer, melynek meghonosításáért a misszionáriusok sokat tettek, ahogy a lányok taníttatásáért is. Óriási szerepük volt a lábelkötés hagyományának elhagyásában, a fiatalok sportra nevelésében és a modern orvostudomány terjesztésében. Mindebben a magyarok is jelentős részt vállaltak.

– A korabeli Kína is így tekintett rájuk?

– Matteo Ricci – első jezsuitaként – még a császár kegyéből telepedhetett le Kínában. A XX. századra viszont a kínaiak legyőzött pozícióba kerültek saját hazájukban a külföldiekkel szemben. Ezért a hittérítőket is vegyes érzelmekkel fogadták. Tevékenységük közvetlen haszonnal járt számukra, ugyanakkor voltak, akik az imperializmus ügynökeinek tekintették őket. A magyarokkal szemben is vádként fogalmazódott meg a II. világháborút követő kiutasításukkor, hogy hírszerző tevékenységet végeznek. Pedig csak azért volt rádióállomásuk, hogy egymással kommunikáljanak, valamint a napi időjárási adatokat külsanghaji obszervatóriumba, ahol tájfun-előrejelzéseket készítettek.

– Valóban tett fogadalmat a magyar tartományfőnök a Tanácsköztársaság alatt, hogy ha a jezsuiták megmenekülnek a vörös terrortól, misszót vállalnak valahol? Vagy ez csak legenda?

– Pálos Antal könyvében olvastam erről először, majd a tajvani jezsuitáktól hallottam. Tény, hogy az erről szóló levelezés a provincia és a rend római központja között a Tanácsköztársaság bukása után kezdődött el, amit minden rendtárs sértetlenül túlélt. Az oral history kiegészítheti az írott forrásokat. A rendtartomány történetébe ez jól illeszkedik, és nincs okunk feltételezni, hogy az akkor Magyarországon élő jezsuiták rosszul emlékeztek volna.

Magyar és francia jezsuiták Támingban, köztük Szarvas Miklós (1), Lischerong Gáspár (4) és Szajkó József (5) (Forrás: Jezsuita levéltár)

– Idén száz éve, hogy az első magyar jezsuita, Szarvas Miklós kínai földre lépett. Szolgálatát mégis csak 1924-től számítjuk. Mi történt közben?

– Először is nyelvet tanult, majd egy francia jezsuita mellett volt segédmisszionárius, hogy megtapasztalja ezt az életformát, s csak utána küldték tulajdonképpeni szolgálati helyére. Ráadásul Kínában nagyon sok a dialektus, Támingban máshogy beszélnek, mint Pekingben vagy Sanghajban. Fontos volt, hogy a misszionáriusok helyben is eltöltsenek valamennyi időt felkészüléssel.

– Mennyire nehéz megtanulni kínaiul?

– Konyhanyelven beszélni viszonylag könnyű. Néhány hónap alatt el lehet sajátítani az alapszókincset, mondatkészletet, ami ahhoz szükséges, hogy a hétköznapi életben boldoguljon az ember. Az írás viszont borzasztó nehéz. A misszionáriusoknak szép kiírt írásuk volt, sokat gyakorolhatták a kínai írásjegyeket. Emellett speciális nyelvtudásra volt szükségük: a kínai nyelvből hiányoztak a keresztény teológia legfontosabb kifejezései, meg kellett találniuk a szavakat, amelyek leginkább visszaadják az értelmüket. Ezért is fogtak szótárkészítésbe.

– Elég erős lábakon állt a magyar misszió az 1936-os önállósodáshoz? Róma szorgalmazta inkább, vagy Budapest?

– Szarvas Miklóst azzal küldték ki a francia jezsuiták területére, hogy hamarosan átveszik a támingi körzet működtetését. Leveleiben folyamatosan sürgette is a provincia elöljáróit, küldjenek embereket, hogy önállósodhassanak. A franciák óhaja is ez volt. Az már a nehéz magyar belpolitikai helyzeten, a provincia anyagi korlátain és személyi állományán múlt, hogy ez több mint egy évtizeden keresztül, szinte a világháború előestéjéig elhúzódott. Budapesten joggal úgy érezték, hogy kevés az ember és a pénz az óriási felelősséggel járó feladatra.

– Míg Támingban a magyarok átvettek egy működő missziót, Tajvanra menekülve a semmiből építkeztek?

– Sőt, a többi jezsuitától elkülönülve. A kommunisták által elüldözött különböző nemzetiségű misszionáriusokat abban a tudatban költöztették egymás mellé Tajvan szigetén, hogy ha az odamenekült kormány visszafoglalja a szárazföldet, ők is visszatérnek. Lischerong Gáspár viszont, aki akkor a támingi apostoli prefektúra – tehát nem csak a jezsuiták – elöljárója volt, ragaszkodott hozzá, hogy a magyarok és a velük menekülő kínai világi papjai együtt maradjanak. Amikor nyilvánvaló lett, hogy hosszú távra kell berendezkedniük, megtanulták a helyi dialektust, kimentek a falvakba, templomokat, rendelőintézeteket és kórházakat építettek. Akkoriban még nagy volt arrafelé a szegénység, egész más volt a sziget, mint ma, vagy amikor én ott jártam.

Modern kínai lányok – már elhagyták a tradicionális lábelkötést, és európai cipőkben jártak (Forrás: Jezsuita levéltár)

– Véletlenül botlott az ott élő magyarokba?

– Első tajvani utamon felvettem a kapcsolatot Zsoldos Imre verbita szerzetessel, a tajpeji Fuzsen Katolikus Egyetem professzorával. Ő mutatott be az ott élő Bencze Istvánnak és Vajda Tibornak. Segítségükkel fokozatosan a többiekhez is eljutottam.

– Milyen emlékeket őriz ezekről a találkozókról?

– Bencze testvér furgonjával például leutaztunk a magyar misszió egykori központjába, Putzéba, de meglátogattuk Rab Pált Kaohsziungban, Jaschkó Istvánt Hszincsu mellett, Maron Józsefet Csiajiban. Akkor már idősek voltak, de még aktív életet éltek. Van egy fotóm, amin közülük négyen ülnek egymás mellett, összesen 337 év az életkoruk. Fantasztikus élmény volt megismerkedni velük! Majdnem hatvan éve éltek kínai környezetben, mégis tökéletesen beszéltek magyarul, igaz, fiatalkoruk, a ’30-as évek magyar nyelvén.

– Ezekből a beszélgetésekből született a Két kultúra ölelésében című interjúkötete?

– Édesapám a Magyar Rádiónál dolgozott, így néha én is küldtem tudósításokat Tajvanból. Kaptam is egy ajánlólevelet, hogy a rádió számára tevékenykedem. Ezzel elmentem az egyik helyi adóhoz, hogy hangrögzítő eszközt kérjek a szerkesztőktől, ott pedig a kezembe nyomtak egy drága mágnesszalagos riportermagnót. Először a Fuzsen Egyetemen élő jezsuitákkal készítettem interjút, aztán ahogy Bencze testvérrel meglátogattuk a többieket, velük is. Egy részük akkoriban el is hangzott a Magyar Rádióban. Kedvesek, nyíltak, segítőkészek voltak, örültek, hogy mesélhettek az életükről.

– Kutatásaival jó szolgálatot tett a magyar rendtartomány levéltárának is.

– Egy újabb tajvani ösztöndíjjal 1994–95-ben folytattam az interjúkat, valamint a jezsuiták kínai provinciájának archívumában kutattam – az ’50-es évektől a misszió hozzájuk tartozott. Jártam rendszeresen a Mária utcába, az akkoriban újraindított jezsuita levéltárba. Az ottani anyagok részben megsemmisültek, ám Lukács László levéltáros segítségével bejutottam a római központi archívumba is, ahol össze tudtam szedni a támingi misszió iratait, így ezek újra megvannak Budapesten is. Koch István naplóját is akkoriban adtuk ki, a misszionáriusok levelezését tartalmazó válogatáskötet pedig néhány éve jelent meg.

Táming városfala napjainkban (Forrás: Wikipédia)

– Járt Támingban is?

– Kétszer is. Először egyedül, akkor egy éjszakát is eltöltöttem az egykori misszió területén, de nem akadtam össze a hatóságokkal. Pedig akkor még voltak a külföldiek elől elzárt területek az országban. Másodszor egy kínai vállalatnál dolgozó magyar barátommal, akkor már a helyszínen várt minket a belbiztonság. Mivel nem vittem magammal ajánlólevelet az engem fogadó intézménytől, hosszasan kihallgattak, többször is lefordíttatták a jegyzeteimet, és csak akkor engedtek el, amikor meggyőződtek róla, hogy nem hittérítők vagyunk, ezért nem jelentünk veszélyt az ország társadalmi rendjére. Az egykori misszió egy részében szeminárium működött; találkoztam idős helyiekkel, akik még emlékeztek a magyarokra, üdvözölték is Maron atyát.

– Mennyire volt sikeres küldetés ez a misszió? Történészként lehet erről értékítéletet mondani?

– Ma több mint tízmillióra becsülik a kínai katolikusok számát, ami arányaiban nem sok egy 1,4 milliárdos országban. Összehasonlításképp: a Fülöp-szigetek vagy Dél-Amerika népességének több mint kilencven százaléka keresztény. Ilyen értelemben mondhatnánk, hogy kevésbé volt sikeres, de ne feledjük: a II. vatikáni zsinat kimondta, hogy a jezsuiták korábban sokat bírált, a helyi kultúra elfogadásán alapuló missziója – amit Matteo Ricci óta Kínában is alkalmaztak – a hittérítés helyes módszere. Nemeshegyi Péter atya több évtizedes japán szolgálata után úgy fogalmazott: számára az is isteni csoda, ha egyetlen ember kereszténnyé válik.


További cikkek a 100 éves kínai magyar jezsuita misszióról a M.I.N.D. 2022 őszi számában:

Frissítve: 2022. szeptember 08.