Elhunyt Deák Ferenc jezsuita

2019. március 20-án délután, 93 éves korában, szentségekkel megerősítve elhunyt Deák Ferenc jezsuita. Miután 74 esztendeje belépett a Jézus Társaságába, élete valóban termést hozott. Figyelmes és hűséges szeretetét egyaránt megtapasztalták tanítványai, a templomi hívek és rendtársai. Időskori gyengeségét, majd a halálos betegséget nagy alázattal és példaadó hittel élte meg. Valóban felkészült arra, hogy az Atyához költözzön. Szentáldozás után elaludt az Úrban.

Deák Ferenc Sokorópátkán született 1925. szeptember 18-án. A noviciátust 1944 és 1946 között a zugligeti Manrézában végezte, majd 1946-tól 1949-ig Szegeden filozófiát hallgatott. Elöljárói javaslatára 1949-ben külföldre ment és Innsbruckban fejezte be filozófiai tanulmányait. 1949–52 között Feldkirchben töltötte magiszteri éveit, 1952 és 1956 között pedig a belgiumi Enghienben tanulta a teológiát.

Ezután Chilébe ment missziós küldetésbe, és közel két évtizedet töltött a dél-amerikai országban. Kezdetben a Padre Hurtado helységben levő juniorátusban tanult spanyol nyelvet, majd 1957-58-ban Chillánban a kollégiumi diákok lelkiatyja és franciatanár volt. A terciát 1958 és 1959 között végezte a kolumbiai La Cejában. 1960-ban Chillánban a jezsuita kollégium rektoraként tevékenykedett és francia nyelvet oktatott. 1961-ben a noviciátusban és a juniorátusban (Padre Hurtado) adminisztrátor és miniszter. 1962 és 1967 között Valparaisóban tanult az egyetemen francia nyelvet és pedagógiát, majd az egyetemen és a Ruben Castro kollégiumban tanított. 1968 és 1975 között Antofagastában tanított francia nyelvet, valláskultúrát, és egyetemi lelkészként is működött. Az 1969-70-es tanévben Párizsban töltötte a szabbatikus évét.

Molnár Gábor Latin-Amerika-kutató 2010-ben kérte fel Deák Ferenc atyát, hogy egy hosszabb beszélgetés keretében rögzítsék missziós emlékeit. Az elhatározást kétéves munka követte, melynek eredménye a 2013-ban megjelent Chilei küldetésben című könyv lett.

Dél-Amerika után Észak-Amerika következett: 1975-től Montrealban a magyar plébánián volt lelkész egészen 2007-ig, amikor is hazatért. Kanadai hívei bensőséges ünnepséggel köszönték meg több mint harmincéves szolgálatát. „Bárhonnan is tekintünk az elmúlt 32 évre, talán sok mindent lehetne mondani Deák atya tevékenységére, de egyet nem, hogy nem volt hű. Deák atya hűséges pap és plébános volt. Szívén viselte az egyházközösség sorsát, és mindig szem előtt tartotta a hívek javát. Sokszor lemondván saját kényelméről és pihenéséről, saját magát nem kímélve, az egyházközséget szolgálta. Önzetlenül szolgált, feláldozta önmagát, Krisztust követte Isten legnagyobb dicsőségére és a hívek üdvösségére” – fogalmaztak a hívek. 2007 után kisegítő lelkipásztorként szolgált a szegedi Szent József Templomban, egészen haláláig.

Ferenc atya papi jelmondata: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok: Krisztus szolgája és Isten titkainak gondnoka.” (1Kor 4,1)

Kedvenc szentírási igehelye: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!” (Jn 15,16-17) Valamint: „Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála.” (Jn 14,23)

Ezek a szentírási részletek jól tükrözik Ferenc atya életét. Isten odaadó szolgája volt, aki lelkiismeretesen és teljes szívvel élte meg jezsuita papi küldetését. Miután 74 esztendeje belépett a Jézus Társaságába, élete valóban termést hozott. Figyelmes és hűséges szeretetét egyaránt megtapasztalták tanítványai, a templomi hívek és rendtársai. Időskori gyengeségét, majd a halálos betegséget nagy alázattal és példaadó hittel élte meg. Valóban felkészült arra, hogy az Atyához költözzön. Szentáldozás után elaludt az Úrban.

Ferenc atya lelki üdvéért március 29-én 13.30-kor szentmisét mondunk a szegedi Szent József templomban, majd rendtársunkat 15 órakor a belvárosi temetőben helyezzük örök nyugalomra.

Búcsúzás Chilétől

Az alábbiakban a Magyar jezsuiták vallomásai című kötetből idézünk fel egy jellemző epizódot Ferenc atya dél-amerikai népmissziós tevékenységéből.

A harmadik év vizsgaidőszakában elöljáróm sajátos kérdéssel állt elő: milyenek az évközi dolgozataim eredményei? Azért kérdezte ezt, mert szükség volna egy jezsuitára a püspökség által szervezett népmisszióba, egy távoli vidékre. És ha az évi dolgozataim jók, az utolsó pedig rossz, az átlageredmény mégis megengedné, hogy ne veszítsek évet… Így vettem részt abban a szépen megtervezett nagy misszióban, amely nagyobb örömet jelentett, mint a tanulás és a vizsgázás.

Három hétig tartott a misszió: egy tanyavilágban, ahol a földbirtokos másnaponként rendelkezésre bocsátott egy tehergépkocsit összeszedni azokat a tanyasiakat, akik el akartak jönni a központba szentbeszédre az esti órában. Napközben családokat látogattam, a nagy távolság miatt lovagolva. Mivel nagyon jámbor lovat kaptam, sok időt vesztegettem; kértem tehát egy tüzetesebbet. Ezzel feleannyi időbe került megtenni ugyanazt a távolságot.

A nagy földbirtok összes tanyáit bejártam. Nagyon kedves embereket és szívélyes fogadtatást találtam mindenütt. A földbirtokos is kedves volt, de kicsit ferde szemmel nézte a püspökség által előre megszervezett missziós módszert, különösen azt, hogy a missziós atya nem az ő kastélyéban, hanem különböző zselléreknél lakott, váltakozva. Nyilván sajnálta a misszionáriust a kényelmetlenségek miatt, nem utolsósorban a bolhák miatt, amiből bőven akadt az egyszerű szobácskákban.

Mint volt jezsuita diák bizalommal beszélt hozzám, sőt jó tanácsokat is adott arra vonatkozóan, hogy mit prédikáljak. »Hogy az emberek dolgozzanak, s ne lopjanak és hogy ne paráználkodjanak.« Azt mondtam neki, jöjjön el ő is a szentbeszédekre, mert ott szó lesz mindezekről is, talán még neki is hasznos lehet, mert Isten parancsai mindenkire vonatkoznak. És megkérdeztem: azt értem, hogy önnek hasznos, ha az emberek dolgoznak, hisz több lesz a nyereség, azt is, hogy jobb, ha nem lopnak, hiszen ki máséból lopnának, mint a tulajdonoséból, de mi haszna származik abból, ha nem paráználkodnak? A válasz az ő szempontjából logikus volt: neki kell a fennálló törvények alapján az alkalmazottak számára családi pótlékot fizetni, s ezt az adóban számolja el az év végén. De ha túl sok a kifizetett gyermektartási illeték, akkor nehezebben tudja elszámolni az árvízkárosulást, a szárazsági károkat vagy mindkettőt.

Becsületére legyen mondva, rendesen eljött a szentbeszédekre. És végül azt mondta, hogy ez a misszió többe került neki, mint a többi. Miért? – kérdeztem, hiszen egy fillért se kellett nekem fizetnie. Hát azért, mert ezután meg fogja adni az alkalmazott számára a törvény által előírt minimális bért. És templomot akar építeni. Mivel ismertem a terepet, megkérdezte: hol lenne jó templomot építeni? Mutatott egy területet. Nem adtam választ. Amikor tovább unszolt, csak azt mondtam: gondolkodjon, tetszenék-e Istennek, hogy neki házat épít, ráadásul szépet, miközben az öntözőcsatorna mellett putriban laknak az ő gyermekei. Vakarta a füle tövét, amíg azt mondta: így még többe kerül ez a misszió, mert akkor előbb házakat fog építeni a putrik helyébe. Eljönnék-e jövőre házszentelésre? Örömmel – válaszoltam.

Még megkérdezte, hogy a zsellérek sokat panaszodnak-e rá. E kényes kérdés elől nehéz volt kitérni. De őszintén fogadta a véleményeket, s azok, gondolom, üdvösségére szolgálhatnak. Megkérdeztem hát, mennyit költött az utolsó öt évben a mezőgazdasági gépekre. Ennek utánanézhetne. És az is hasznos lenne talán, ha a munkások érdekelve volnának abban, hogy jobban vigyázzanak a gépekre. Megoszthatná velük az így megtakarított összeget. A kisbárány-veszteség hány százalékos is volt? Ha a pásztorok jobban óvnák őket a vadállatoktól, nem lehetne azt a hasznot is megosztani velük vajon?

A gondolat tetszett neki. A misszió után meghívott a házába: találok még ott másik öt földesurat, az ő barátait. Kérte, adjam elő nekik is ezeket az ajánlataimat, mert ezt ő már megbeszélte munkásaival. Így kezdődött el ezekkel az urakkal az a két éven át tartó havi összejövetel, ahol a misszió jó feltételei megvalósításáról esett szó. A zsellérek házain egyre több rókabőr jelent meg, mert a zsellérek vadászták a rókát: így kevesebb lett a kisbárány-veszteség. Hasonló eredményt értek el a gépek ügyében is. Amikor a mérleget megcsinálták, mindenki örült. És ekkor jött a meglepetés: a munkások nem vették fel a nekik járó részt, hanem öltözőket építettek a fiataloknak, akik vasárnap a labdát rúgták… Erre azután a földesurak se vették föl a nekik járó hasznot, hanem abból fizették a tanítót, aki vasárnap délutánonként a felnőtteket írni-olvasni tanította.”

Frissítve: 2019. március 21.