Elhunyt F. Póta László SJ

Fájdalommal tudatjuk, hogy 2014. január 26-án hajnalban elhunyt Póta Lászó jezsuita testvérünk.

pota_laszlo_0Póta László 1931. október 31-én Mezőkövesden született. Miután a jezsuitákat gyerekkorától ismerte, 1950. február 2-án lépett be a noviciátusba. A pár hónappal később történő feloszlatás után Jászberénybe került kényszertartózkodásra. 1951-ben „bűnpártolás és feljelentés elmulasztása” miatt hat hónapot kapott munkatáborban. Kiszabadulása után, 1952. március 2-án fogadalmazott. Nemsokára behívták munkaszolgálatosnak, ahol két évig építkezéseken, kőbányában és bányában dolgoztatták: ekkor betegedett meg súlyosan a tüdeje.

1956-ban elhagyta az országot. Először Ausztriában, majd 1968-tól Kanadában szolgál. Hamiltonban sekrestyés, a ministránsok vezetője és miniszter. 1961-ben végzi el a harmadik probációt El Paso-ban, első magyar testvérként. Torontóban 1962-től szolgál, ahol nagy sikerrel erősíti meg a magyar iskolát. 1973-ban áthelyeztek Courtland-be, majd 1978-ban az új Toronto-i a Szent Imre Noviciátusba. 1989-ben tér haza és lesz Budapesten a provinciális sociusa. 2002-től a beteg rendtagok segítője Pilisvörösváron.

Az elmúlt hónapokban sok fájdalmon ment át, amikor régóta hordozott tüdő- és szívbetegségei felerősödtek. Nehéz betegségében békében hunyt el 2014. január 26-án, vasárnap hajnalban, a Korányi Kórházban.

Kérem imátokat érte! Adjunk hálát közösen egy nehéz, de rengeteg áldást, gyümölcsöt hozó jezsuita életért!

Isten nyugosztalja!

 

ÖNÉLETRAJZ

1931. október 31-én Mezőkövesden születtem. Szüleim egyszerű, szorgalmas emberek voltak. Heten voltunk testvérek: egy lány és hat fiú. Szüleink békés családi életet biztosítottak számunkra.

A jezsuitákat kicsi koromtól ismerem, az ő templomukban voltam elsőáldozó és Deák Bárdos atya ifjúsági csapatának tagja. 1947 decemberében kerültem a Manrézába mint alkalmazott: a lelkigyakorlatos házban dolgoztam. 1949. február 2-tól egy évig jelöltidős voltam, majd 1950. február 2-án öltöztem be.
A Manréza államosítása után Szegedre kerültem, majd onnan Jászberénybe (kényszertartózkodás). Kb. 2 hónapig voltunk ott a rendtársakkal, majd együtt megszöktünk. A mezőkövesdi rendőrség jóvoltából rendes bejelentőt kaptam szüleim címére.

1950 augusztusában a csepeli Rákosi Műveknél dolgoztam a nagykalapács üzemben. Onnan elöljáróim behívtak a Mária utcába sekrestyésnek. P. Luzsénszky volt a templom igazgatója. Szeptemberben kinevezték Draskovics Károly békepapot igazgatónak. Atyáink siettek még megcsinálni az S.J. Directoriumot az öreg Gestetnex gépen. Azután a Néplányok csinálták, majd elvitték magukhoz a gépet. Jött a hatóság ellenőrizni a gépet. Mivel törvényellenes volt a gép helycseréje és én tudtam róla, ezért 1951. szeptember 14-én letartóztattak. Bevittek a központi kapitányságra két hétre. Kétszer 4 órás kihallgatáson vettem részt. A második alkalommal 14 detektív faggatott. Istennek hála, hagytam őket beszélni. A második pincében volt egy fapriccs és semmi más, ez lett az enyém. Reggelente 10 órakor kaptunk feketekávét fél szelet kenyérrel, valamint ebédre 3 dl. levest, fél szelet kenyérrel. Két hét után átvittek a Markóba. Itt néhány kihallgatás után meghozták az ítéletet: bűnpártolás és feljelentés elmulasztása, a bűntény nem bizonyítható, de feltételezhető. Hat hónapot kaptam.

A Markóból 1951 decemberében a móri állami gazdaságba vittek. 120-an voltunk, négy láncra fűzve. Többnyire kulákok és köztörvényesek. Krumplit ástunk fagyban-hóban. Január második felében átvittek az inotai erőműhöz. 6000 rab volt ott, az ország különböző részeiről. Az építkezésen dolgoztam. Innen 1952. február 15-én szabadultam.

Szabadulásom után Pálos atya Mezőkövesdre küldött nyolcnapos lelkigyakorlatra Keszeg atyához. 1952. március 2-án fogadalmaztam Pálos atya kezébe az Egyetemi templom Remete Szt. Pál mellékoltáránál.

Négy hónapja dolgoztam a kávégyárban, amikor behívtak munkaszolgálatosnak. l952. június 26-án vittek Miskolcra, ahol egy építkezéseken dolgoztam. Onnan a badacsonytomaji kőbányába kerültem három hónapra. Innen Szentkirályszabadjára vittek, majd kb. négy hét után Tatabányára, ahol kb. nyolc hónapig dolgoztam a hatos aknában. Ezután a komlói bányába kerültem, ahol a tízedik szinten dolgoztam, kb. 500 méter mélyen. 1954 októberében szabadultam.

Szabadulásom után a kispesti Károly kórházba jelentkeztem. Itt húsfeldolgozóként dolgoztam. Közben levizsgáztam, mint szakács. 1956. december 1-én hagytam el az országot: sikerült Bécsbe eljutnom. A Canisius Gasse l6. alatt voltam két hétig, majd áthelyeztek Leinzbe a lelkigyakorlatos házba. Itt három hónapot töltöttem. Innen P. Cserpalkovits vezetésével – harminckét magyar noviciussal együtt – Sankt Andräba mentünk, ahol harmincnapos lelkigyakorlatot végeztem. 1968. október 1-ig itt dolgoztam mint szakács; 80-90 emberre főztem.

1968. október 2-án indultam el Kanada felé. Bécsből Amszterdamba huszonnégy órát vonatoztam, ahol P. Radányi várt. Két nap után átmentem Rotterdamba. A Zuiderkrac nevű hajón utaztam tovább. A hajó nem volt nagy, így az őszi hajózás nem volt viharmentes. 10-12-en összeverődtünk magyarok. Volt olyan, hogy a vihar miatt hajónk lehorgonyzott a nyílt tengeren. Így nyolc helyett tíz napig tartott az út. Elôször Quebecknél kötöttünk ki, majd másnap reggel megérkeztünk Montrealba. Mivel Fodor atya már korházban volt, egy magyar diák várt a kikötőben. Még aznap délután vonattal Torontóba utaztam, ahol Bóday és Kiss atya vártak rám. Torontóban két napot időztem, majd Bóday atya átvitt Hamiltonba. Ekkor Békési és Bieleck atya voltak ott. Beosztásom sekrestyés és bevásárló lett. Én voltam a ministránsok vezetője is. Mindeközben igyekeztem elsajátítani az angol nyelvet.
1961. október 3-án probáció El Pasoban (első magyar testvér probáció). Ez négy hónapig tartott. Huszonkilencen végeztünk amerikai rendtársakkal, egyedül voltam magyar. Ez óriási előrehaladási lehetőséget nyújtott az angol nyelv elsajátításában.

1962. február 15-én New Yorkba repültem három napra. Az ottani magyar atyákkal és a szigetváros nevezetességeivel ismerkedtem. New Yorkból visszatérve Torontóba helyeztek 1962 nyarán. Beosztásom sekrestyés, bevásárló és a ministránsok vezetője lett. Rövidesen Bieleck atya követett Torontóba és rám bízta a magyar iskolát. Akkoriban 65-70 gyerek tanult önkéntes tanítókkal. Két évig dolgoztam a cserkészekkel, de az iskola létszáma egyre nagyobb lett és így a munkám megszaporodása miatt több időt kellett szentelnem az iskolának. (Az iskola pl. szombaton 9-12-ig tartott; azok a gyerekek, akik katolikus iskolába jártak, ott tanultak hittant is, akik pedig állami iskolába, azok nálunk maradtak délutánra hittanra. Az évek folyamán a létszám elérte a 360 főt.) Az egyházi élet nem csupán vallási, hanem intenzív, nemzetiségi összefogó erőt is biztosított. A szombati iskola tantárgya kizárólag a magyarság ismerete, magyar írás–olvasás, történelem, földrajz, néprajz, népviselet, népi szokások, irodalom, versek, népdalok és énekek.

Évente két programot (színdarabot) rendeztünk: karácsonykor és anyáknapján.

1973-ban áthelyeztek Courtlandbe a Szent László Plébániára (dohányvidék; Dél-Ontario). A plébános P. Chilla és P. Beőthy volt. Beosztásom ismét sekrestyés és bevásárló lett. Ugyancsak iparkodtam magyar iskolát toborozni, bár a fiatalok a városba mentek, így csak csekély létszámot tudtam összehozni. Kitágult feladatom a kórházak, otthonok látogatásával, és az első pénteki áldoztatással. A Courtland-i búcsú mindig nagy összejövetel volt a dél-ontárioi magyarság részére, több ezer vendég részvételével.

Újabb állomáshelyem Torontóban a Szent Imre Noviciátus lett (1978). Miután megkaptuk az engedélyt Rómából, beindult a noviciátus P. Nemesszeghy vezetésével. Én a ház minisztere lettem. Megbízást kaptam az akkor vásárolt öregház berendezésére, amely teljesen lerobbant állapotban volt: üresen állt, a falakon hatalmas lyukak díszelegtek. Amikor közöltem a courtandi hívekkel, hogy szívesen fogadok mindent – bútort, ágyneműt és minden egyebet, ami egy ház fölszereléséhez szükséges –, örömmel tapasztaltam nagylelkűségüket. Öt hálószobát, kápolnát, nappalit, ebédlőt, konyhát szereltem fel. Csak öt ágyat kellett vettem, a többi felszerelés mind adományból származik. Hányszor fordultam autóval Courtland és Torontó között, azt nem tudom. A noviciátus üzemeltetése az első három évben a rend kiadása volt. Soha nem kértünk semmit, csak tájékoztattuk a híveket helyzetünkről. Jótevőink szívügyüknek tekintették az utánpótlást, olyannyira, hogy nemcsak elláttam a ház teljes kiadását, de még a rendi számlára is át tudtam utalni.
1978-tól – miközben elláttam a noviciátust – nyolc évig dolgoztam idegbetegekkel és új bevándorlókkal.

Két illetve három élményem: 1974-ben szabbatikum, négy hét magyarországi látogatás, majd két hét Rómában. Onnan vissza Torontóba két napra, azután Los Angelesbe. Itt finomítottam az angol tudásomat és gépírást is tanultam. Egyik cserkészem jóvoltából a karácsonyi szünetben elmentünk San Franciscóba három napra, majd Sacramentoba és a Nemzeti Parkba. A tengerben fürdenek, sportolnak, majd a hegytetőn síelnek és az autó kerekein hóláncot kell, hogy használjanak. Az óriás mamutfenyők ágait vastagon borította a hó. Az út kb. 600 km volt. A tenger mellett húzódó hegy másik oldalán óriás területen narancsligetek voltak. December 31-én tértünk vissza Los Angelesbe, ahol egy jó pihentünk. Reggeli után átmentünk Pasadenaba, ahol a csodálatos rózsa parádét láttuk. Ez volt egyik legkedvesebb emlékem és karácsonyi élményem.

A 2. Sabbaticum alatt eljutottam Jeruzsálembe (1988-ban). Itt a világ legkülönbözőbb részéről jöttünk össze atyák, nővérek és öt testvér. Tizenhárom tantárggyal foglalkoztunk és minden szerdán helyszíni látogatáson vettünk részt. Így sikerült megismerni Izraelt, valamint osztálytársaim missziós munkáját és egyéb munkaterületeit is. Örömmel gyarapítottam ismereteim mások áldozatának vállalásán.

1997.09.15.
F. Póta László SJ

 

Frissítve: 2016. augusztus 15.