Elhunyt Gedeon Mihály jezsuita testvér, az emberek, a növények, fák, madarak igaz barátja

„Miska bácsi nagyon tisztelt és szeretett rendtárs volt az egész provinciában, és mindazok, akik találkoztak vele, mint Isten szeretetét és jóságát sugárzó emberként ismerték meg. Mélységes hite, egyszerűsége, derűje és a Társaság iránti szeretete mindnyájunk számára példaképpé tette. Kertművelő munkája során valahogy elénk élte a Teremtő Isten teremtményei iránti gondoskodását és szeretetét.” Január 19-én 94 évesen elhunyt Gedeon Mihály jezsuita testvér. Rá emlékezünk. Gyászmiséje és temetése február 12-én, kedden 18 órakor lesz a Mária utcai Jézus Szíve templomban.

Gedeon Mihály 1925. szeptember 20-án a szatmárnémeti közelében fekvő Túrterebesen született sokgyermekes, mélyen vallásos családban. A szerzetestestvéri hivatás vágya már 13 éves korában felébredt benne. Évekig érdeklődött a jezsuiták iránt, míg 17 évesen, 1942-ben megkezdhette a jelöltségét a zugligeti Manrézában. Három év jelöltség után vették fel a Jézus Társaságába, és két esztendő noviciátus végén 1947-ben letehette az első fogadalmait.

Ez után két évig kertészként dolgozott a Manrézában, majd 1949-től Szegeden, ahol bolgárkertészetet is tanult. 1950-ben, a szerzetesrendek feloszlatásakor Kunszentmártonba hurcolták kényszerlakhelyre. A szétszóratás során 1950 őszétől a Központi Szemináriumban lakott, ebédlősként szolgált és külső munkákat is vállalt mint kubikus. 1951-től a rákospalotai plébánián dolgozott sekrestyésként és mindenesként. Ezt követően ismét kertészként dolgozott, 1952-től a Fővárosi Kertészetnél, 1955-től Pannonhalmán, majd 1959-től Nógrádverőcén a szociális otthonban. 1970-től 1985-ig Debrecenben a Szent Anna plébánián volt sekrestyés. 1986-tól Rómában a Collegium Germanicum et Hungaricumban volt házi mindenes, majd 1988-tól Budapesten a Radvány utcai rendházban élt, és a szomszédos Muskotály utcai jezsuita tulajdonú kertben volt kertész. 2010-től a Sodrás utcai rendház lakója, de a Muskotály utcai kertet továbbra is gondozta. 2014-ben, 89 éves korában agyvérzés következtében fél oldalára lebénult, és ezt követően a pilisvörösvári Szent Erzsébet Otthon lakója volt.

Miska bácsi nagyon tisztelt és szeretett rendtárs volt az egész provinciában, és mindazok, akik találkoztak vele, mint Isten szeretetét és jóságát sugárzó emberként ismerték meg. Mélységes hite, egyszerűsége, derűje és a Társaság iránti szeretete mindnyájunk számára példaképpé tette. Kertművelő munkája során valahogy elénk élte a Teremtő Isten teremtményei iránti gondoskodását és szeretetét. Nemcsak az emberek, hanem a növények, fák, madarak igazi barátja volt.

Jezsuita létéről így vallott: „Nekem nagyon sokat jelent, hogy jezsuita lettem. Öröm és boldogság tölti el a szívemet a jó Isten nagy ajándékáért, és hogy megtartott a Társaságban.”

2017 karácsony előtt így foglalta össze életútját rendtársainak: „Jezsuitának lenni teljes odaadással a Jóistennek. Az Ő szolgálatára, szeretetből. A leggazdaságosabb lelki erőt kapunk tőle. A legbiztonságosabb az Úrral lenni egész életünkben, még a nehéz időkben is, amikor valami bánt, és akkor is egyformán az Úrhoz ragaszkodni, és benne találni minden gyönyörűségünket, kincsünket. Sok lelkierőt meríteni, és gazdagodni lelkileg, újjászületni, mert a Jóisten mindenkit nagyon szeret és a legjobbat akarja mindenkinek, még jobbat, mint amit saját magunknak elgondolunk. Benne nem csalódunk. Higgyünk és bízzunk Benne rendületlenül, s akkor boldogok leszünk, és sok minden könnyebbé válik, testileg és lelkileg is. Ha a lélek egészséges, az kihat a testre is.

Nehezen vettek fel a Társaságba, hogy még fiatal vagyok. Akkor mondta a Provinciális atya, hogy sok nehézség lesz. Fogom-e bírni, mert a szülőkhöz nem mehetek, ők sem jöhetnek, és csak halálukkor mehetek haza. És hogy vállalom-e mindezt. Mondom, mindent vállalok! Azt mondja, hát ilyen kell nekünk, aki mindent vállal. De nem maradhatok ott, mert közel van a szülőkhöz, hanem Pestre megy, de vállalom mindezt. És a Jóisten megőrzött, hogy megmaradhattam. És már gyerekkoromban hívott az Úr. Már elsőáldozáskor is. Úgyhogy világi életre nem is számítottam gyerekkorban sem. De ez is a Jóisten áldása és kegyelme volt, mert nem én találtam ki, hanem Ő hívott. Hálás vagyok. Hetvenkét éve már az Úr társaságában.”

2018. március 17-én Sodrás utcai rendházunkban látogatóban mondta az alábbi gondolatokat: „A végső győzelem a szereteté. Imádkozzunk egymásért, mert a Jóistennek szent akarata, hogy imádkozzunk egymásért, másokért, és nagy testvéri közösségben az Úré legyünk, együtt imádkozzunk minden emberért, hogy a Jóisten szeretetét befogadjuk és Vele éljünk, mert az a legnagyobb öröm és boldogság. Nincs más a világon. Az Úr áldjon meg minket az Ő nagy szeretetével, az Ő szent akaratát keressük, és az Ő szeretete bennünk éljen életünkben és halálunk óráján. Ámen”

A kertész

(A Szív jezsuita magazin, 2013)

Gedeon Mihály jezsuita testvért még nem ismertem, mikor már elbűvölt a keze munkája. A Szív szerkesztőbizottsága egyszer régen – talán 1992-ben – a Radvány utcai házban ülésezett. Gedeon testvér csodát művelt azon a Sas-hegyi telken. A csodálatra méltó teljesítményt látva, már akkor nagyon szerettem volna megismerkedni vele. A Radvány utcai ház azóta sokféle funkciót betöltött: volt tartományfőnöki kúria is, laktak benne gondozásra szoruló idős rendtagok, s amikor az a ház számukra már kevésnek bizonyult, doktoranduszok, útjukat kereső fiatalok és hasonlók vették át használatra. Gedeon Mihály azonban mindvégig maradt a négyszáznyolcvan négyszögöles kettős telek kertésze. Mihály testvér a nyolcvannyolcadik évében jár.

Nem a Radvány utcában lakik már, jó ideje egy másik ház közösségébe tartozik. Korán kel, elvégzi reggeli imáit, olykor előkészíti a szentmisét, részt vesz rajta, társaival reggelizik, de a kerti munkák idején nem üldögél sokáig az asztalnál. Kezében egy vödörrel, néhány szerszámmal jókor reggel elindul a munkahelyére. Egy délelőtt elkísértem én is. Villamosra szálltunk, majd gyalogosan értük el a budai villa hátsó bejáratát, ahol Mihály testvér „birodalma” kezdődik.

Nyár vége felé jártunk, mindent betöltött a mézédes szőlő illata. A 2012-es szuperszáraz nyárban a zöldségágyások nedvesen porhanyós földjében óriási fej kelkáposzták sorakoztak. A paradicsomágyás mellett locsolókanna állt. A paradicsomtöveket a házban most lakó fiatalok gondozzák – magyarázza Mihály testvér. A gyümölcsfák közül ott jártunkkor az őszibarack termett éppen: mézédes gyümölcsét meg is kóstoltuk. De az igazi sláger a fürtöktől roskadozó szőlőtőkéken pompázott. A kertész szakértelmét és keze munkáját dicsérték a tömött fürtök, a hamvas, ínycsiklandó, édes csemegeszőlő, a mesevilág valódi „szóló szőlője”: tényleg, szinte meg is szólalt. A ház előtti nagy cseresznyefa is meg szokta hálálni a gondoskodást.

Egyszer, júniusban is jártam a Sas-hegyi telken. A bennlakó diákok éppen a cseresznyét és a meggyet szedték. Módszeresen, alaposan tették ezt, végül minket is megkínáltak, de vendéglátónk elárulta, hogy hamarosan feldolgozzák a gyümölcsöt, nehogy valami is kárba vesszen belőle. Nem ment ez mindig így, amikor nem laktak ilyen készséges fiatalok a házban, legtöbbször maga Mihály testvér mászott a magas cseresznyefára létrával vagy anélkül, és maga is szedte le a termést. Elnézem a kertész kidolgozott két kezét, visszeres lábát a kánikulában viselt rövidnadrágban, de onnan mindjárt a ragyogó, mosolygó arcába nézek, tiszta szeme boldogságot sugároz, amelybe a jól végzett munka miatti büszkeség is vegyül. Elvégzi a napi teendőket, teliszedi a vödröt szőlővel, őszibarackkal, viszi haza rendtársainak munkája gyümölcseit.

Ezt a beszélgetést is a Sodrás utcában folytattuk már. Jezsuitáról lévén szó, Mihály testvér is jól ismeri Szent Ignác napi imaformáját, az egzáment, amelyet a szerető figyelmesség imájának is neveznek. Ennek az imának a mentén próbálunk haladni az interjúban, abban a reményben, hogy megsejtjük, megérezhetjük végül, hogyan válhat egy emberből igazi keresztény.

Hogy érzi magát?

Jól érzem magam. Boldog vagyok Jézus Társaságában. Az idetartozás érzése, az elköteleződés vágya már egészen fiatalon kialakult bennem. Túrterebesen, Romániában születtem 1925-ben, sokgyermekes, vallásos családban. Együtt mentünk a templomba vasárnaponként, de édesanyámmal szinte minden hétköznap is. Egyházi iskolába jártam, ahol szerzetesnővérek tanítottak. Az első áldozásomtól kezdve az úgy nevezett „világi” életforma már szóba sem jöhetett számomra. Hogy vannak a szerzetesrendekben segítő testvérek, tehát pappá nem szentelt fogadalmasok is, az egyik hittanórán hallottam, és mindjárt arra gondoltam, ez az életforma nagyon megfelel majd nekem. Titkoltam még sokáig, senkinek nem beszéltem róla.

Miért kellett titkolnia?

Nehogy valaki megpróbáljon lebeszélni. Közben, amíg teltek az évek, a mindennapjaimban is igyekeztem úgy élni, ahogy egy leendő szerzetestestvérnek – szerintem – élnie kell. Utcasöpréssel kerestem egypár lejt, de nem a bicskát vettem meg belőle, mint a korombeli fiúk általában tették, hanem előbb rózsafüzért és imakönyvet, és csak ezek után gondoltam a bicskára is. Előfizettem A Szív újságra, mert abban találtam megfelelő olvasnivalót, bátorítást, segítséget ehhez a nagy titokban őrzött tervemhez. Vasárnapokon lovakat őriztem, de csak szentmise után. Szívesebben őriztem egyedül a lovakat, nem akartam a többi gyerekkel együtt komolytalankodni, azt méltatlannak éreztem volna az Úr napjához. Jobban szerettem legeltetés közben A Szívet olvasni.

Még mit hozott a szülői házból?

Ott tanultam meg dolgozni is. Már négy-ötéves koromban kezdtem a munkát. Fát aprítottam a főzéshez, tűzifát. Szüleim rám bízták a kert gazolását, gyomlálását, az állatoknak ölszámra szedtem a zöldet… Ezzel kezdődött, de azóta is folyton dolgozok.

Mikor került igazán döntési helyzetbe, és akkor mi történt?

A hetedik elemi elvégzése után jelentkeztem plébánosunknál, elmondtam, hogy szerzetes testvér szeretnék lenni. Ő jezsuitákkal hozott össze, akik igen szigorúan kezdtek faggatni. Még csak tizenöt éves voltam. Túl fiatal a jelöltséghez. Várattak egy egész évet. Utána újabb faggatózás: talán bizony azért kíván a rendbe lépni, hogy könnyebb élete legyen? Mutassa a kezét! Hát a kezem már akkor is elég jó „ajánlólevélnek” bizonyult: igazolta, hogy addig sem henyéltem sokat. 1942-ben találkoztam Napholcz Pál tartományfőnökkel. Szeretettel fogadott, de felsorolta az összes nehézséget: elszakad a szüleitől, és még a temetésükre sem mehet haza. Úgy vélte, túl fiatal vagyok még mindig, és talán nem gondoltam végig minden nehézséget egy ekkora döntés előtt. De engem űzött a vágy Jézus közelébe, ide, a jezsuita rendbe. Kijelentettem, mindent vállalok, és várok, ameddig csak kell. Erre a páter azt mondta, nem maradhatok Szatmáron, hanem Budapestre küld, hogy a hároméves jelöltidőt a zugligeti Manrézában töltsem már. Ezzel nagyon boldoggá tett.

Mikor látta viszont a szüleit ez után a lépés után?

Harminc év múlva. Édesapámat szívbetegség miatt meg kellett volna operálni. Akkor üzenték, hogy ha életben akarom látni, látogassam meg. A műtétre nem került sor, mert túl sokba került volna: s ez még inkább azt jelentette a családnak, hogy hamarosan elveszítjük őt. De nem így történt. Annyira megörült nekem, bár természetesen először meg sem ismert – harminc év nagy idő, és én gyerekként költöztem Magyarországra –, hogy visszatért az életkedve, és még hosszú évekig velünk maradt. A műtéten átesett sorstársai közül többen jóval korábban hunytak el.

Mi történt a jelöltidőben és a noviciátus alatt?

Jelöltként jól éreztem magam. Általában mindig öten-hatan voltunk, de a fiúk ki is cserélődtek mellettem. Az egyik társunk szépen énekelt, tőle tanultunk mi többiek is énekelni. Ez az időszak 1942 és 1945 közé esett, a noviciátust pedig 1945. július 30-án kezdtem, tehát húszéves koromban. Jó emlékeket őrzök Kovács Jenő atyáról, aki a novíciusmesterünk volt. A nagy lelkigyakorlat alatt egészen megszilárdult az elköteleződésem, máig élek belőle, de a fogadalomtétel előtt még várt rám egy kis privát próbatétel.

Háború volt, és engem légószolgálatra osztottak be, amelyet a Sváb-hegyen kellett végeznem. Az ostrom mozgásai miatt néhány napig nem tudtam visszajutni a Manréza zugligeti épületébe. Nem találtak, emiatt arra gondoltak, bizonyára leléptem. Ez az eset néhány elöljáró bizalmát megingatta irányomban, és amikor szavazniuk kellett arról, fogadalomhoz engedjenek-e, nem mindenki volt meggyőződve arról, eléggé elkötelezett, elég hűséges vagyok-e már. Azért többségben voltak, akik igennel szavaztak, és így 1947-ben letettem a fogadalmat.

Hogy érezte magát a fogadalomtétel körüli időben?

Mindennel meg voltam elégedve. Senkit nem bántottam, senkire nem haragudtam, azokra sem, akik esetleg velem nem voltak megelégedve. A Jézussal való élő kapcsolat minden kisebb zökkenőn átsegített. Az iránta való bizalmam élő és állandó, így nem igazán érhet meglepetés. A hivatásért mindig hálás vagyok, és folyamatosan kérem az állhatatosság kegyelmét.

A szerzetesi fogadalmak közül sokan az engedelmességi fogadalmat tartjuk a legijesztőbbnek. Voltak-e ezzel kapcsolatban problémái?

Ilyesmi már a szétszóratás évei alatt történt. Szegeden is töltöttem egy évet, még 1949-ben, és ott Zentai testvér mellett tanulmányoztam a bolgárkertészetet.

Ott éltem át a szerzetesek elhurcolását, amelynek következtében mindnyájunknak bejelentett lakást és hivatalos munkát kellett szereznünk, miközben titokban természetesen továbbra is tartottuk a kapcsolatot elöljáróinkkal.

Én a Fővárosi Kertészetnél kaptam állást, ahol annyira meg voltak velem elégedve, hogy felajánlották, végezzem el a kertészeti technikumot. Erre a lépésre elöljáróim engedélye nélkül nem szánhattam rá magam. Ami engem illet, szívesen elvégeztem volna azt az iskolát. Az elöljárók azonban szigorúan megálljt parancsoltak. Egy akkor már módosított szabályra úgy hivatkoztak, mintha még mindig érvényben volna. Már nem volt érvényben, a római Kúria abban a pontban is módosította a testvérekre vonatkozó előírásokat. Ám én nem vitatkoztam egy percig sem. Ha nem, akkor nem. Akkor ez az Isten rám vonatkozó akarata. És tényleg. Fel is kellett mindjárt mondanom a munkahelyemen. Megkérdeztek: jobb helyre távozik-e? Én pedig öntudatosan válaszoltam, hogy igen, jobb helyre. Elöljáróim ugyanis azt helyezték kilátásba, hogy ha nem engedelmeskedem, távozhatok a Társaságból. Utam ezután a pannonhalmi Szociális Otthonba vezetett, ahol a bencések egy régi futballpályát engedtek át nekünk, otthonlakóknak kertészeti művelésre. Jó mélyen felástuk, alaposan megtrágyáztuk, és olyan remek kertet varázsoltunk a focipályából, hogy a pannonhalmi apát legszívesebben mindig ott végezte sétáit. A bencések híres kertművelése akkor meg sem közelítette a miénket! Száz ember sem tudta elfogyasztani a gyönyörűen gondozott töveken pirosló paradicsomtermést.

Joggal büszke arra a munkájára még most is. Az egzámen során azonban Isten tekintete sugarában ki-ki fölidézheti az elmúlt időszak fájó emlékeit is. Nehéz elképzelni, hogy eddigi élete során egyetlen fájó emléke sem akad. Hát soha nem fordult elő, hogy semmibe vették vagy megrágalmazták?

Ó, hát sokszor előfordult és ma is megtörténik, hogy semmibe vesznek. Meg is rágalmaztak, persze. Ez Nógrádverőcén történt, a Migazzi-kastélyban. Ott is óriási munkát végeztünk, előbb Szatmárhegyi Lajos, majd Kókai Imre testvérrel. De egészen elmérgesedett a helyzet, annyira megbántottak minket, hogy előbb a szelíd Imre, majd én is eldöntöttük, hogy elmegyünk onnan. Akárhová, csak el. Akkor kerültem Debrecenbe, a Szent Anna plébániára. Ami azokat a helyzeteket illeti, amikor éreznem kellett, hogy semmibe vesznek, semmibe veszik a munkámat is, akkor jön az, amiről már beszéltem: Jézustól kérek erőt, és Ő eszembe juttatja, hogy hiszen nem embereknek dolgozom, hanem Istennek, az Ő dicsőségére. És mivel ez így van, könnyen megnyugszom, és teszem a dolgomat tovább.

Hogy alakul Istennel való kapcsolata? Van-e valamilyen íve, egy kiindulási ponttól felfelé, lefelé…?

Olyan… misztikusnak nevezhető kapcsolatom sosem volt Istennel. A távolság közte és köztem körülbelül mindig egyforma maradt. De ennyi elég a hitem számára. Nekem elég a hit abban, hogy Ő mindig lát, tudja, hogy mindent Érte teszek. Minden napomat úgy kezdem, hogy az Ő tetszését akarom elnyerni. És napközben bármi is adódik elő, úgy is teszek, ez ad erőt a mindennapokhoz.

Nyolcvannyolc évesen is fára mászni, ágakat metszeni, gyümölcsöt szedni például?

Igen. Hálás vagyok, hogy itt megtűrnek, én pedig a legkisebb, aprólékos munkát is örömmel, az Úr iránti szeretetből végzem. Próbálom a magam részéről fenntartani a csendes, állandó Istennel való kapcsolatot. Hogy az az „első szeretet” ne csökkenjen bennem, azért imádkozom, hogy inkább növekedjen még. A Teremtő minden teremtményét szereti. Napi imáim során, a lelki olvasmányok után a Földön élő hét vagy talán már nyolcmilliárd emberért szoktam imádkozni.

 

Frissítve: 2019. február 01.