Elhunyt Miklósházy Attila SJ, a külföldön élő magyarok nyugalmazott püspöke

December 28-án reggel a Toronto melletti Pickeringben, a jezsuiták idősek otthonában elhunyt Miklósházy Attila. A Jézus Társaságának tagja 1989-től 2006-ig a külföldön élő magyar katolikusok püspöke volt.

Január 2-án Torontóban a Szent Erzsébet templomban 14 órától imádságra hívtak mindenkit az elhunytért, 16 órakor pedig szentmisét mutattak be a lelki üdvéért; 3-án a St. Michael’s katedrálisban gyászmisét tartottak, s a temetés 12.30-kor kezdődött a Szent Ágoston szemináriumban. (Fényképek ezen a linken.)

Idehaza az elhunytért január 9-én, szerdán 18 órakor a budapesti Jézus Szíve Jezsuita Templomban mond gyászmisét utóda, Cserháti Ferenc, a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott esztergom-budapesti segédpüspök.

Az alábbiakban Forrai Tamás SJ, a torontói Szent Erzsébet-templom plébánosa beszámolóját közöljük.

„Egy szív, egy lélek – szólt P. Miklósházy Attila püspök életet adó jelmondata. Életének 87. évében, hosszú betegség után, békében elhunyt püspökünket temettük a héten. Köszönöm mindazoknak, akik jelenlétükkel vagy imájukkal elkísérték utolsó útjára!

Január 2-án, szerdán délután négy órakor a torontói Szent Erzsébet templomban magyar szentmisében emlékeztünk meg róla. A magyar katolikus közösség, illetve a testvéregyházak és magyar szervezetek képviselői nagy számban vettek búcsút tőle.  Megerősítő volt látni, hogy jelen volt miskolci osztálytárs és sokan, akik már úgy találkoztak vele először mint üldözött jezsuita tanuló rendtag és ’56-os menekült. Az emigrációs magyarság körében, így Torontóban is úgy ismerhettük meg, mint aki 1989-től 2006-ig a külföldön élő magyar katolikusok püspöke és lelkes szószólója volt. A Magyar Kurír 2009-ben interjút közölt Miklósházy Attila Egy szív, egy lélek című könyvének megjelenésének alkalmából. Ebben a főpásztor vallja: „Magyar vagyok, kanadai magyar. S amikor hazajövök, megmozdul a szívem a Duna-Tisza táján.” A hitben és magyarságban tudatosan kiálló, életével másokat megerősítő embert köszöntük meg az Úrnak.

Január 3-án, Jézus Szent Nevének ünnepnapján, reggel tíz órakor a St. Michael’s katedrálisban Thomas Collins bíboros mondott érte gyászmisét. A misére több mint hetven pap és 11 püspök jött el, sokan volt tanítványai, tisztelői, barátai, hiszen Kanadában mint jezsuita teológus professzor lett ismert. Többek között a torontói főegyházmegye Szent Ágoston szemináriumában tanított szisztematikus teológiát és liturgiát, több évtizeden keresztül. (A szemináriumban már termet is neveztek el róla.) P. Eric Olland jezsuita provinciális emlékezett meg róla személyes szavakkal, a prédikációban pedig P. Gilles Mongeau SJ fejezte ki sokak köszönetét egy életért, amely igazi tanúságot tett Jézus nevéről, akit jezsuitaként különösen is hordozott az elhunyt.

A torontói Szent Ágoston szeminárium papi temetőjében temettük el, amit annyira szeretett. Ahogy mondta, mindig szeretné látni a domb alatt csodásan elterülő tavat – hiszen ez a tágasság, az Isten teremtett világára való hálás, csodálkozó rátekintés határozta meg lelkiségét, életét. Nyugodjék békében!”

*

Miklósházy Attila 1931-ben született Diósgyőrben. Középiskolai tanulmányait a miskolci Fráter György gimnáziumban kezdte, de 1948. március 15-én mondott beszéde miatt kizárták az iskolából. Ekkor a kalocsai Szent István gimnáziumba került, ahol magánúton fejezte be a 7. osztályt. A következő évet a már államosított iskolában elkezdte ugyan, de a Mindszenty József hercegprímás elleni tüntetésen való részvétel megtagadása miatt onnan is eltávolították; érettségijét titokban kellett letennie a jezsuita tanárok előtt.

1949-ben belépett a Jézus Társaságába. A noviciátust a zugligeti Manrézában kezdte, s az épület elkobzása után Szegeden folytatta, de az Államvédelmi Osztály munkatársai június 10-én társaival együtt egy jászberényi kényszertartózkodási helyre hurcolták. Onnan hamarosan megszöktek, és illegalitásban éltek, mígnem szeptemberben Budapesten befogadták őket a Központi Szemináriumba, ahol két éven át teológiát tanulhattak. Miklósházy Attila első fogadalmát 1952. január 1-én, titokban tette le P. Pálos Antal SJ kezébe.

Mint jezsuitának a szemináriumban nem volt maradása. Előbb két évig munkaszolgálatos katona volt, majd műtősként dolgozott a budapesti Szent István Kórházban. Itt érte az 1956-os forradalom, melynek ideje alatt a sebesült fiatalokat ápolta. Az orosz csapatok bevonulása után, elöljárói utasítására december 6-án a Fertő-tó mocsarain át elhagyta az országot. Filozófiai és teológiai tanulmányait Németországban, valamint Torontóban fejezte be. James Charles McGuigan bíboros, torontói érsek szentelte pappá 1961. június 18-án. Néhány évvel később Rómában, a Pápai Gergely Egyetemen doktori fokozatot szerzett teológiából.

Ünnepélyes szerzetesi fogadalmait 1966. augusztus 15-én tette le Rómában az Il Gesù-templom Szent Ignác-oltáránál. 1967-től 1974-ig a torontói Regis College-ban, 1974-től 1984-ig ugyancsak Torontóban, a Szent Mihály Egyetemen tanított teológiát. 1984-ben kinevezték a Torontói Főegyházmegye Szent Ágoston Szemináriumába a teológiai fakultás dékánjává, valamint a szisztematikus teológia és liturgika tanárává.

II. János Pál pápa 1989. augusztus 12-én a külföldön élő magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott püspöknek nevezte ki, s ezután világszerte rendszeresen – összesen három alkalommal végiglátogatva őket – felkereste a magyar közösségeket. Ebbéli élményeiből táplálkozva írta A tengerentúli emigráns magyar katolikus egyházi közösségek rövid története Észak- és Dél-Amerikában, valamint Ausztráliában című, Torontóban 2005-ben megjelent kötetet.

Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye és az Országos Liturgikus Tanács tagjaként  Miklósházy Attila részt vett a zsinat utáni liturgikus megújulás végrehajtásában. Magyarul is megjelent Benedicamus Domino – Áldjuk az Urat! (Eisenstadt, Prugg Verlag, 1984) című könyvében a liturgikus megújulás teológiai alapjairól írt. Egy ideig kivette részét a kanadai anglikán–római katolikus teológiai párbeszédből is.

Miután betöltötte 75. életévét, XVI. Benedek pápa 2006. április 5-én elfogadta lemondását. Utóda a külföldön élő magyarok lelkipásztori ellátásában Cserháti Ferenc esztergom-budapesti segédpüspök lett.

Ezután továbbra is a torontói Szent Ágoston szemináriumban élt mint episcopus emeritus Hungarorum in exteris, és több könyvet is írt. Ezek között 2009-ben a Szent István Társulatnál megjelent Egy Szív – Egy Lélek című életrajza, 2009-ben pedig az Anima Una könyvek sorozatban Magyar Jezsuiták a nagyvilágban című összeállítása a rendtartomány külföldi részlegének történetéről.

Betegsége miatt 2011-ben beköltözött a kanadai jezsuiták idősek otthonába, Pickeringbe, s 87. életévében itt hunyt el 2018. december 18-án.

*

A Magyar Kurír 2009. július 30-án ismertetést közölt Miklósházy Attila Egy szív, egy lélek című könyvéről. Az alábbiakban ezt az írást közöljük.

Az 1956-ban elöljárói tanácsára disszidált főpásztor vallja: „Magyar vagyok, kanadai magyar. S amikor hazajövök, megmozdul a szívem a Duna-Tisza táján.”

Miklósházy Attila másfél millióra becsüli a világban szétszóródott magyar emigránsokat, ők változatlanul magyarnak vallják magukat. Kétharmad részük katolikus. A kinti magyarok nyugalmazott püspöke azonban mindig felhívta papjai figyelmét az ökumenikus kapcsolatok ápolására és mélyítésére a református és evangélikus hívekkel. A kinti magyarok ötven-hatvan százaléka integrálódott a helyi társadalomba, többségük a magas iskolai végzettségűek közé tartozik. A beolvadó-beolvadt magyarok elkötelezetten vesznek részt a helyi egyházközségek életében. S bár az emigráns magyarok természetesen nem építhettek maguknak másik Magyarországot, életükben mégis volt egy biztos pont, a templom, a plébánia, amely színhelye és jelképe lett az összetartozásuknak – állítja Miklósházy Attila. Tényként állapítja meg azt is, hogy a külföldi magyarok fogyóban vannak, s ezen egyedül az változtathatna, ha újabb emigrációs hullám indulna el Magyarországról, ám ettől „Isten őrizzen meg minket!” A főpásztor azt ajánlja a mostanában felkerekedőknek, „kétszer is gondolják meg a kitelepülést. A magyar embereknek Magyarországon van a helyük – ahogy a dánoknak Dániában, és így tovább.”

Miklósházy Attila tisztában van azzal, hogy Magyarországon a jelenlegi gazdasági és politikai körülmények között nem könnyű az élet, de reméli, „lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér.” Realista optimistaként bízik abban, hogy a magyar népbe „szorult még annyi akarat, annyi virtus, hogy ki tudja vágni magát a mostani nehéz helyzetből.” Ezzel kapcsolatban emlékeztet rá, hogy még 2000-ben felhívta a figyelmet egyik tanulmányában: „… bármerre éljen is valaki, tessék megőrizni a hagyományos magyar – másként Szent István-i – lelkiséget.” Ebbe beletartozik a már említett virtus mellett, hogy ismerjük fel, mi az a sajátos, csak ránk jellemző hivatás, amit Isten ránk bízott. „Merjünk teljes odaadással és hittel Jézushoz fordulni, mint azt Szent István tette ezer évvel ezelőtt, mert benne találta életének, népének biztonságát és erejét.” Ugyancsak fontos, hogy merjünk békében és egymás megbecsülésében élni a környező nemzetiségekkel a Kárpát-medencében, s merjünk megbocsátani egymásnak a magyarságon belül a múltban elkövetett vétkeinket, „és merjük ápolni a magyarok közötti testvériséget… Merjünk imádságos nemzetté válni, mint azt Szent István példája mutatja, aki kemény férfi létére nem szégyellte kezét imára kulcsolni… Merjük helyreállítani a családi élet szentségét, mert oly súlyos csorbát szenvedett az utóbbi években… Merjük életünket az evangélium tanítása szerint berendezni, nem pedig az ösztönös önzés szabályait követni. Merjünk optimizmussal nézni a jövőbe, amire minden reményünk megvan, ha valóban és őszintén csatlakozunk ’Jézus Úrhoz’, mint Szent István tette, és a Boldogságos Szűz, a Magyarok Nagyasszonya kezébe tesszük életünk és országunk sorsát.”

A szabad akarat kérdését illetően a jezsuita főpásztor emlékeztet rá: Isten döntése volt, hogy teremt egy szabad akarattal rendelkező értelmes lényt, akinek szabadságában áll a Teremtő választása vagy sem. Olyan embert akart, aki képes a szeretetre, erre pedig csak a szabadság ad módot. Isten ezért vállalta a „rizikót”, az ember szabad akaratával vállalhatja a rosszat, az Isten akaratával ellenkezőt, ám arról soha nem szabad elfelejtkeznünk: „jó az, amit Isten akar.” A jó hiányát pedig elméletileg nevezhetjük ugyan rossznak, de tudnunk kell: „… a rossz személy, nem pedig elvont fogalom. Személyes lény, amely eredetileg angyal volt, de szembefordult Istennel, így lett belőle rossz… a sátán az emberi személyeket is fölhasználja akarata végrehajtására. A gonosz szellem rajtunk keresztül működik, amikor Istennel ellenkezőt cselekszünk. Ez az ő sugalmazása és akarata.”

Miklósházy Attila szerint korunkban a kifejezetten egyházellenes tendenciáknál „sokkal nagyobb kihívást jelent a szekularizáció, az elvilágiasodás. Nem a világ saját törvényei, autonómiája, szekuláris volta jelentik a gondot, sokkal inkább azt látom veszedelmesnek, amikor ezek olyan ideológiává válnak, amely közönyösségével, érdektelenségével – és csak kisebb részben tudatosan és deklaráltan – tagadja Isten létét, a tőle való függést.”

A nyugalmazott püspök az egyház világhoz való hasonulását illetően felhívja a figyelmet: „… nagyon kell vigyáznia a papnak: környezeti hatásokra vagy a népszerűség megszerzése céljából véletlenül se ’hígítsa föl’ az Egyház tanítását… Maradjon meg annak tisztaságában, s fogadja el az ember gyarlóságát… Vannak papok és szerzetesek, akik olyannyira az emberek közé mentek, hogy már senki nem veszi észre rajtuk, kicsodák ők valójában. Nem viselik a papi vagy szerzetesrendi ruhát, s kérdés, viselik-e még a velük járó lelkületet? Vagy már ezen a téren sem kívánnak különbözőnek lenni? Végül egyáltalán nem akarnak különbözni?” Miklósházy Attila véleménye egyértelmű ebben a kérdésben: „A keresztény embernek Krisztus jeleként kell élnie a világban… Aki nem vállalja ezt, valójában nem keresztény… A pap, a szerzetes azzal, hogy elvállalta ezt a hivatást, már nem olyan, mint a többiek. Úgy kell élnie, hogy közben látszódjék, nem azonosul a szekuláris világgal. A természetes dolgokat nekünk természetfölötti módon kell végeznünk. Ha sportolok, ha egy vendéglőben ülök, akkor is pap és szerzetes vagyok, s ennek megfelelően kell viselkednem… A jó pap mindenkinél inkább szereti Istent, s elsősorban ezért szereti híveit is, köztük azokat, akik esetleg kevésbé rokonszenvesek neki. És nagyon kell szeretnie híveit, mert rajtuk keresztül Istent szereti; a hívek szeretete nélkül hamis volna az istenszeretete.”

Az ellenségszeretet kérdését illetően a püspök hangsúlyozza, hogy még az igazi ellenséggel szemben is meg kell próbálni szót érteni, de ha semmi sem segít, „még imádkozhatunk értük. Ha mást nem, ennyit mindig tehetek az érdekében. S ez a szeretet lényege.”

A jezsuita püspök vallja: „Jezsuitának lenni nem jelent többet, mint – sok máshoz hasonlóan – elköteleződni egy élethivatáshoz. De nem is kevesebb annál. Oda kell adnia az életét – hogy gazdagabban kaphassa vissza.”

Miklósházy Attila nem volt még tizennégy éves, amikor súlyos tragédia érte. Édesapja a helyi hitelszövetkezet vezetője volt. A széf egyik kulcsát őrizte. A menekülő nyilasok és németek már korábban rekvirálni akarták a hitelszövetkezet vagyonát, de Miklósházy édesapja ellenállt nekik. 1944. december 3-án este pedig megakadályozta, hogy megszerezzék a széf kulcsát. Ezért egy máig ismeretlen tettes lelőtte. Fia karjai között halt meg. Később, 1948-ban – néhány hónappal a totális kommunista hatalomátvétel előtt – Miklósházy Attilát március 15-én elmondott ünnepi beszéde miatt kizárták a miskolci Fráter György és Felső-Magyarország összes középiskolájából. Egyik tanára aggódva kérdezte tőle: „Mi lesz veled, te gyerek?” Az akkor nem egészen tizennyolc éves ifjú így válaszolt: „Legrosszabb esetben elvisznek Szibériába, ott is emberek élnek, s az Úristen ott is velem lesz.”

Az interjúkötetből egyértelmű, hogy Miklósházy Attila egész életét áthatotta ez a mély és sziklaszilárd istenhit, amelyből következik „napsugaras életszemlélete.” Bizalmát mindvégig, a legkilátástalanabb helyzetekben is az Úrba vetette, s kora ifjúságától kezdve tisztában volt vele: „… az élet nem kívánságműsor, s a jezsuitáknál ezt a tudást alaposan elmélyítik az emberben: ott kell helytállni, ahová az Úristen küld minket… Sehol sem éreztem magam teljesen idegennek, életem külföldi állomáshelyein is hamar kiépítettem a kapcsolatokat, igyekeztem mások számára hasznos elfoglaltságot találni, s megismerni azokat az embereket, akiknek a körébe kerültem.” (Szent István Társulat, 2009.)

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. január 06.