Elhunyt Nemeshegyi Péter jezsuita, a bölcs istengyermek

„Ma reggel, éppen Páduai Szent Antal napján, kora hajnalban elhunyt Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetes. Kilencvenhét éves volt, és már nagyon-nagyon hazakívánkozott. Hónapok, sőt évek óta készülődött. Fél lábbal már rég ott állt Isten mennyei otthonának a pitvarában, és csak nézte az érkezőket, akik szinte mind fiatalabbak voltak nála. Minthogy türelmes ember volt, szépen kivárta a sorát. Így teljesedett be a sorsa” – kezdi nekrológját a rendtárs Vértesaljai László. A továbbiakban az ő soraival folytatjuk, majd a szívünknek kedves elhunyt életének fontosabb állomásait vesszük számba.

„Mi – és nemcsak rendtársak – egyszerűen csak Pepi bácsinak hívtuk. Ez a név a lényeget érintette, léte-személyisége közepét, Péter atya istengyermekségét. Ezt éreztük meg benne és csimpaszkodtunk a nyakába, mint az egymással játszó gyerekek, mert mi is arra vágytunk, hogy Isten kicsi gyereke legyünk, aki bizalommal kapaszkodik az ölébe, bízva abban, hogy úgyis fölemelnek bennünket, mert hisz ez a gyermeklét lényege: igen, kicsi vagyok, de fölemel a papám!

Miért is volt mégis oly hosszú ez a várakozás, hogy most végre fölemeltetett? Talán, mert neki is akklimatizálódnia kellett: a földi világ után, neki a tudós teológusnak, aki annyi, de annyi mindent tudott az Istenről, meg kellett szoknia azt az új világot, »amit szem nem látott, fül nem hallott, ami az ember szívébe föl nem hatolt, azt készítette Isten azoknak, akik szeretik őt« (1Kor 2,9).

Még meleg a teste, amikor e sorokat írom. Nem életrajz ez, inkább hálás énekszó az Istennek, hogy dalos jó kedvében a Nemeshegyiek művelt családjában megalkotta ezt a fürge-eszű fiút, aki kimagaslott társai közül.

A maga 195 centijével bőven ellátott a legtöbb ember feje fölött. Először a szemével, de sokkal, sokkal inkább a szívével.

Isten is akarta, hogy ez a magasan szárnyaló szellem gyermek maradjon. Isten gyermeke, okosan, mint a ferences páduai Antal, csak éppen Szent Ignác fiai között.

Életét Japánnak ajándékozta. Ennek a gyermek-tiszta Országnak, ahol kicsik ugyan az emberek, de a szívük mosolygó és dalos. Péter atya pedig mosolygott és dalolt. Mosolya abból a bizonyosságból fakadt, hogy jó az Isten. Mintha játék lenne a hivatása is, hiszen 1944-ben, egy fortyogó világháborúban lép be a Jézus Társaságába, hogy Isten dicsőségére cselekedjen mindenben.

Római doktorátusa után a zsinat előtti ötvenes évek végén, XXIII. János pápa kedves és emberi mosolya kíséretében megérkezik a Felkelő Nap országába. „Akarta őket szeretni«, vágyott oda nagyon, mert Xavéri Szent Ferenc is ott járt. Ennyire egyszerű.

Az utcán tanult meg japánul, nem nyelviskolában: »kileste a szavakat a szájukból«.

De nemcsak szavakat tanult tőlük, hanem mindazt, ami szép is igaz bennük, mert, ahogy ő mondta: »szorgalmasok, udvariasok, előzékenyek, van bennük valami gyermekdedség, örülnek a kis dolgoknak is. Szeretik a szépet, rendkívül esztétikusak: ott minden szép, az emberek, a ruhájuk, a természet, a tenger, a fák, a virágok…«. Lám, vallomásában maga mondja: »azért szeretem őket, mert tisztán gyermekdedek«. S szólt hozzájuk Jézusról, kedvesen, mosolyogva, olyan japános pepibácsisan.

Érdekes módon Pepi bácsi életében a magyar és japán rokon lélek egy közvetítő révén találkozott egymással. Ez a közvetítő először is a »nyelvetlen” zene, s annak szerzői közül éppen egy kacagó istengyermek: Wolfgang Amadeus Mozart. Ez a zene megfogta Péter bácsit, gyerekkora zongoraórái óta, és szerette a mozarti, vagy inkább amadeusi muzsika patakzását. Ezt az örömmel szökellő kristály-csermely zenét azonnal megszerették és megértették a japánok. Ez volt az ő módszere: megszerettetni valami szépet és jót az Istenből, aztán elvezetni a rácsodálkozót a Forráshoz. És ott szépen megkeresztelte őket az Atya, a Fiú és Szentlékek nevében.

Végül személyes emlékek, ahogy a tükör mutatja Péter atyát.

Tanítványa, rendtársa és aztán rendi generálisa is, a napokban elhunyt Adolfo Nicolas atya. Sokszor találkoztam vele a rendházunkban, mikor még ő volt a legfőbb elöljárónk. Ahogy meglátott, szeme fölsziporkázott és már kérdezte is: Hogy van Péter? A kérdésben a tanítvány tisztelete bujkált, és nem az elöljáró érdeklődése. Férfias szív-ügy!

S az a másik kedves emlék, jó pár éve, amikor nálunk lakott négy japán »ad liminás« püspök. Nem találtak szalvétát az önkiszolgálós reggeli során, így amikor ezt felfedeztem, négy szép aranysárga damaszt asztalkendőt tettem kinek-kinek a keze ügyébe. Udvariasan megköszönték, és megkérdezték, honnan is vagyok.

Amikor hallották, hogy Magyarországról, akkor mindannyian fölálltak egymás mellé, egy vonalba és meghajoltak, egyszerre. Fényesen mosolyogtak, és azt mondták angolul: Father Peter, Péter atya!

Hazament hát Péter atya, a mi Pepi bácsink. Még mielőtt becsukódna az ajtó odafönn, mintha látnám még őt: szeme kerek, mint a kicsi gyerekeké, arca mosolyog és halkon motyogja: »Kicsit mintha japán lenne itt minden, és igen, Nyárliget is, ahol gyerek voltam«, és kacag hozzá az angyalokkal, s a háttérben persze Mozart-muzsika szól…”

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2020. június 13.