Nyolcvankilenc éves korában elhunyt Nemesszeghy Ervin, a magyar jezsuiták korábbi provinciálisa

Kedden este 20 óra előtt szentségekkel megerősítve elhunyt Nemesszeghy Ervin SJ, a magyar jezsuita rendtartomány egykori provinciálisa Budapesten a Krisztina körúti idősotthonban. Rendtársai, Nemeshegyi Péter és Mustó Péter atyák mellette voltak az utolsó óráiban és a halálakor. Imádsággal kísérték, míg szépen elaludt, és áldott módon ment el.

Nemesszeghy Ervin SJ 1929. augusztus 13-án született Budapesten mint szüleinek harmadik fiúgyermeke. Pécsett nevelkedett, középiskolai tanulmányait a Piusz Jezsuita Gimnáziumban végezte, ahol 1947-ben érettségizett. Ez után egy évig orvostanhallgató volt, majd 1948 nyarán felvételt nyert a jezsuita rendbe. Noviciátusát Budapesten a zugligeti Manrézában kezdte, de annak befejezése előtt, 1950 májusában a kommunista hatóságok kilakoltatták őket. 1950. június 10-én az ÁVH Szegedről a Kálvária sugárúton lévő jezsuita rendházból sok rendtársával együtt „kényszer-tartózkodási helyre” vitte.

A jezsuita rend betiltása után 1950–1952 között a szegedi szemináriumban tanult, de miután a szerzeteseknek állami nyomásra el kellett hagyniuk ezt az intézményt is, világi tanulmányokba kezdett. Titkos jezsuitaként a következő két évben a debreceni egyetemen matematika–fizika szakos hallgató volt, majd 1954–1956 között Budapesten orvosi tanulmányokat folytatott. Az 1956-os forradalom leverése után külföldre menekült, hogy folytathassa rendi képzését. Angliába került, a Heythrop College-ban fejezte be teológiai tanulmányait, és ott szenteltek pappá 1959-ben.

Rendi képzésének utolsó állomását, a harmadik próbációt 1961-ben az ausztriai St. Andräban végezte. 1962–1966 között az oxfordi egyetemen filozófiából doktorált. Természettudományos téren kutatási területe az alacsonyhőmérsékletű fizika volt. 1967–1970 között Heythropban, majd Chipping Nortonban filozófiát és szimbolikus logikát tanított. 1971–1978 között Londonban volt filozófiaprofesszor, közben az emigráns magyarok között végzett lelkipásztori munkát. 1978–1988 között Torontóban a magyar jezsuita rendtartomány külföldi szekciójának novíciusmestereként működött. Sok lelkigyakorlatot vezetett Angliában, Kanadában, az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában és Európa számos országában.

1986-tól a külföldön élő magyar jezsuiták provinciálisa lett, majd 1990-ben visszatért Magyarországra, s mint az újból egyesített magyar jezsuita provincia tartományfőnöke szolgált 1996-ig. Ez után három évig igazgató volt Miskolcon a Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumban. 1999–2002 között a dobogókői Manrézában segített a lelkigyakorlatos szolgálatban, majd 2002–2005 között ismét a magyar rendtartomány provinciálisa lett. 2005 és 2012 között Püspökszentlászlón folytatta azt a lelkigyakorlatos munkát, amit Vácz Jenő atya kezdett meg. 2012-től Budapesten a Sodrás utcai rendházban lakott, majd a Szociális Missziótársulat Farkas Edith idősotthonába került, ahol 2018. szeptember 25-én elhunyt.

Ervin atya különböző szolgálatai révén (elsősorban a három alkalommal, összesen 13 évig végzett tartományfőnöki tevékenységével) a magyar jezsuita rendtartomány életében rendkívül fontos szerepet játszott, különösen a rendszerváltás utáni újrakezdésben, a külföldi és az itthoni jezsuita rendtartomány-részek egyesítésében. Személyében egyesült a természettudományos kutató és a lelkigyakorlat-adó mester. Kedvessége és tudása sokak számára jelentett inspirációt és szilárd támaszt.

Temetésének időpontjáról később adunk hírt.

Főbb művei: On the notion of negation in certain non-classical propositional logics. London, é. n.; Theology of Evolution. J. Russellel. London, 1971. (Theology today 6.); Az anyagi világ. Róma, 1982. (Teológiai kiskönyvtár IV/1.) (=Alszeghy. 1983:IV. is).; Jezsuiták küldetése. Szerk. Bp., 1998.  Hit, vallás, kultúra. Szerk. Uo., 1999. 88

*

Halála alkalmából egyik korábbi interjújából idézünk, melyet 2002-ben adott a Keresztény Szónak:

1929-ben születtem, tehát elég idős vagyok. Nagyon ritka eset, hogy ilyen idős embert provinciálissá nevezzenek ki. A provinciálisok átlag-életkora 48-50 év, és én 73 éves leszek augusztusban. Isten egyik legnagyobb áldásának tartom különben, hogy vallásos és sokgyermekes családban születtem. Három fiú és egy lánytestvérem – volt. A pécsi jezsuita Piusz gimnáziumban tanultam és nevelkedtem, bár Budapesten születtem, de édesanyám pécsi volt. A jezsuita atyáknak az áldozatos nevelői munkája is segített abban, hogy jezsuita hivatást kaptam. 1947 nyarán érettségiztem. Ez évben lesz tehát az 55. érettségi évfordulónk. 1947-ben még nem voltam egészen biztos a szerzetesi hivatásomban, ezért Pécsett jelentkeztem az orvosi egyetemre, és föl is vettek. Egy évet végeztem jó eredménnyel, de utána úgy gondoltam, hogy a lélek fontosabb, mint a test, bár hitünk tanítása szerint a kettő egy valóság. És akkor végleg határoztam, elmentem jezsuitának. Budapestem a Manrézában kezdtem el a noviciátust, de akkor már eléggé sötét felhők kezdtek gyülekezni a magyar egyház egén. 1948 decemberében letartóztatták Mindszenty bíborost, s mint közismert, koncepciós perben el is ítélték és nemsokára, 1950-ben minket is kidobtak a Manrézából. Történt mindez egyetlen nap alatt. Elmentünk egy másik jezsuita házba, de 1950. június 10-én megtörtént a szerzetesek brutális elhurcolása. Szegeden voltam akkoriban, ott volt még a magyar jezsuitáknak egy működő háza, de oda is betörtek az ávósok az éj leple alatt. Néhányan még két évig világi szemináriumokban tanultunk, de aztán onnan is kidobtak, s így megtörtént a teljes szétszóratás, aminek aztán végül is véget vetett az 1956-os forradalom és szabadságharc. Ekkor elöljáróink azt ajánlották, hogy ha jezsuita kiképzést akarunk, akkor külföldre kell mennünk. Így kerültem Oxfordba, illetve az Oxford melletti Collegium Maximumba, s ott tanultam teológiát, és ott is szenteltek pappá 1959. július 31-én. Ezután rövid ideig Ausztriában voltam, majd visszakerültem Angliába. Ekkor az elöljárók azt mondták, jó lenne komolyabb tanulmányokat is végezni angolszász nyelvterületen. Bár én még Magyarországon, 1956-ban megszereztem az ELTE matematika-fizika szakán a tanári diplomát egy jelesre sikerült államvizsga után (egyedül marxista pedagógiából kaptam jót), nekifogtam Oxfordban a nem mindennapi, komoly erőfeszítést igénylő munkának. Többnyire éjszaka kellett dolgoznunk, mert olyan sok áramot használtunk, hogy nappalra nem engedélyezték a kutatást. Többezer amperes áramfogyasztás volt ezidőtájt a laboratóriumban. Az elöljárók nagylelkűsége és bizalma tette lehetővé, hogy éjszaka dolgozhassam, ami nem volt könnyű, de nagyon sok érdekes tapasztalatra tettem szert akkoriban. Egy paramagnetikus sókristály mágneses tulajdonságait kutattam és mértem nagyon alacsony hőmérsékleten egyszázad és egyezred abszolút Kelvin-fok között. Ha ezt Celsiusban kellene kifejeznem, akkor így lehetne mondani: mínusz 272,99 fokon, ami valóban nagyon alacsony hőmérséklet. Kollégáim tréfásan néha azt mondták: „No, Ervin megint kísérletezik, és most a világűrben ez a leghidegebb pont”, mert természetes módon ilyen hideg nem fordul elő máshol. Ma persze az ún. szupravezető nagy mágnesekkel még ennél is sokkal alacsonyabb hőmérsékletre le tudnak szállni a kutatók.

Ma nagyon hálás vagyok a jezsuita rendnek a megadatott lehetőségért, mert mégiscsak finanszírozni kellett ezeket a kutatásokat, amelyekért – illetve az elvégzett munkámért – végül is valóban megkaptam a Master of Science fokozatot. Az én irányító professzorom azt akarta, hogy maradjak még ott egy ideig, legyen doktorátusom, de elöljáróim nagyon akarták, hogy tanítsak már, és így elkezdtem 1966-ban az oktatást a Collegium Maximumban, majd később Londonban, ahol az egyetemnek lettem az előadója és tanára. Itteni előadásaim mellett aztán doktorátust is szereztem matematikai logikából, illetve megkaptam a Philosophiae Doctor címet.

Aztán jött egy újabb dispozíció számomra. Provinciálisom, P. Hegyi János, aki akkor Németországban élt, írt nekem, hogy el szeretne küldeni Kanadába, legyek a jelentkező magyar jezsuita novíciusok mestere. Magyarországon ugyanis nem lehetett noviciátust föld alatt üzemeltetni, mivel annyira rajta tartották kezüket minden intézményen a titkos rendőrség emberei. 1978-ban megszerveztem és beindítottam a noviciátust, és ez működött is jó tíz évig, amikor aztán Magyarországon újra változott a helyzet. Párhuzamosan nagyon sok lelkigyakorlatot vezettem azokban az években Kanadában, de külföldön is: Venezuelában, Amerikában, Svédországban. Számos előadást is tartottam. Ez nagyon kedves szakasza és szép része volt az életemnek. 1986-ban kaptam az első provinciálisi kinevezést az akkor két szekcióra bomlott magyar provincia irányítására. A külföldi szekcióban majdnem száz jezsuita élt akkor, és közel húsz országban dolgoztak. őket kellett rendszeresen látogatnom. Európa számos országán kívül az USA-ban, Kanadában, Ausztráliában és Dél-Amerika öt országában éltek és dolgoztak magyar jezsuiták. Ők – hacsak időközben meg nem haltak – 1990 után nagyrészt visszatértek Magyarországra. 1990-ben kaptam a másik kinevezésemet, most már az egyesült magyar provincia irányítására. Huszonöt magyar jezsuitát sikerült visszahívni külföldről az átmenetileg mindannyiunk által elhagyott hazába. Ez is nehéz időszak volt, mert nem voltak házaink és a rendtagok kisebb lakásokban laktak, de végül Isten segítségével sikerült létrehozni néhány szerzetesházat. Most már szinte mindenki jezsuita házban lakik, hacsak koránál fogva be nem került idősek otthonába vagy sajátos munkája és megbízása révén egyedül kell helytállnia.

A teljes interjú az alábbi linken elolvasható, itt pedig Ervin atya hit és tudomány kapvolatáról beszél.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2018. szeptember 26.