„Elment a scriptor…” – Szabó Ferenc néhai jezsuitára emlékezik rendtársa, Bartók Tibor

In memoriam P. Szabó Ferenc SJ (1931–2022)
Fotó: Pásztor Péter

Október 3-án kora délelőtt elment a scriptor… A 2022-es rendtartományi katalógusban – igaz, már nem latinul, hanem angolul (writer) – még ez a küldetés és megbízatás szerepel a kilencvenegy éves Szabó Ferenc neve mellett. Igen. Régi rendi zsargonunk szerint scriptor volt, vagyis író jezsuita. Az írásban találta meg leginkább jezsuita hivatásának – vagyis a hit védelmének és terjesztésének, illetve az Ige szolgálatának – kifejezési formáját. Minden egyéb tevékenysége – rádió, tanítás, előadások – e klasszikus s immár egyre ritkább jezsuita életmód, az írás köré szerveződött. Ez fogta össze szerteágazó tevékenységét, de még inkább értelem- és istenkeresését.

1931. február 4-én született a Zala megyei Kálócfán. A zalai dombok világa, a cseléd- és kisparaszti felmenők küzdelmes életének s édesanyja 1949 karácsony vigíliáján bekövetkező korai halálának emléke időskoráig elkísérte Ferit. Talán ekkor, tizennyolc évesen indult benne az élet és halál nagy kérdéseivel, Erósz és Thanatosz kihívásaival, a vágy és az elmúlás fájdalmával és szorongásaival való egzisztenciális viaskodás, amely egész pályájának drámai, ugyanakkor megtermékenyítő mozgatórugója lett. Teológiai licenciátusi dolgozatát Karl Rahner halálteológiájáról írta 1963-ban. Élete derekán, 1981-ben így verselt:

„Hány költő panaszolta már:
oly gyorsan ellobban a nyár!
Miért ismétled te is tehát
az őszt érző költők dalát?” 

Egy 1988-as lelkigyakorlatát ezzel a naplóbejegyzéssel kezdte: „A kertben elmélkedve – napfényben – belém hasított az elmúlás-halál miatti szorongás. Erósz –Thanatosz, ez a kettő a legmélyebb. De mintha mélyebb lenne a halálfélelem, mint a szerelmi vonzódás.” 2016-ban így vallott magáról: „Az elmúlás szomorúsága, a röpke lét pascali döbbenete, a rilkei »egyszer élünk itt lenn« és a »halálra szánt létező« heideggeri szorongásának alapélményét osztja a 85 éves szerzetes.” A műveiben állandóan visszatérő elmúlásgondolat éppen azért drámai, mert szellemi-lelki alkatánál fogva Feri az élet szerelmese és a létezés örömének tanúja volt nemcsak a szellem magaslatain, hanem a barátokkal fogyasztott porchetták, jófajta szalonnák és a dunántúli – különösen Balaton-felvidéki és szekszárdi – borok társaságában is.

Archív fotók: Jezsuita Levéltár

Az elmúlással való küzdelme párhuzamosan futott a hit és a hinni akarás küzdelmével, mely átszőtte egész életét, istenkeresését, Krisztus-követését, természetes önközpontúságával való harcát. Vallotta, hogy Isten és Krisztus nélkül abszurd a létezés, sötét és értelmetlen minden. De hová is nyúlnak vissza jezsuita hivatásának gyökerei? Néhány – jezsuitákról szóló – olvasmány után meghatározó eseménynek bizonyult egy 1948-as népmisszió, amelyet Pálos Antal atya és más jezsuiták tartottak Zalaegerszegen. Pálossal ettől kezdve állandó kapcsolatban állt, s mindig is jezsuita eszményképe maradt – Szent Ignác után. „Karcsi bácsitól” – ez volt Pálos álneve a kommunista diktatúra alatt – még azt is elfogadta, hogy bontakozó költői vénájáról hosszú időre lemondjon. Az egyébként irodalomkedvelő Pálos később sokszoros bocsánatkéréssel vezekelt fiatalabb rendtársa előtt.

Feri gimnáziumi tanulmányait Sümegen kezdte, Zalaegerszegen folytatta, majd 1950-ben a már államosított pécsi jezsuita gimnáziumban, a volt Piusban fejezte be. Hitvédő hajlamát a marxizmussal szemben már a zalaegerszegi évek alatt felvillantotta. A szerzetesrendek feloszlatása (1950) miatt jezsuita képzése titokban indult. Hivatalosan papnövendék, valójában jezsuita jelölt volt előbb az egri, majd a szombathelyi szemináriumban. Dolgozott ruhagyárban is, majd 1953-tól tanulmányokat kezdett francia–magyar szakon a budapesti Idegen Nyelvek Főiskoláján. Ezzel egyidőben – 1953 augusztusában – lépett be a Magyarországon hivatalosan már nem létező, az illegalitásban viszont tovább működő jezsuita rendbe. Részt vett az 1956-os forradalomban, majd elöljárói utasítására külföldre menekült.

Előbb az ausztriai Sankt Andräban pótolta az itthon titokban végzett noviciátusi képzés hiányzó elemeit, majd 1957 őszétől a belgiumi Eegenhoven (Leuven mellett) jezsuita skolasztikátusában tanult filozófiát és teológiát. 1958-ban olvasta Lisieux-i Szent Teréz önéletrajzának kritikai kiadását, amely nem kendőzi el a kis karmelita apáca hitellenes kísértéseit és heroikus küzdelmét az örök élet reményéért. A szent küzdelmei erőforrássá váltak a fiatal jezsuita számára saját vívódásai közepette. Szent Terézen kívül Dante, Keresztes Szent János, Kalkuttai Teréz Anya, Simone Weil s minden hitbeli „sötét éjszakát” megélő szent, misztikus, filozófus vagy író Szabó Ferenc írásainak gyakori hivatkozási alapja vagy dialóguspartnere lett.

1962. augusztus 6-án Brüsszelben pappá szentelték. 1963-ban Namur mellett elvégezte a terciát, a jezsuita képzést lezáró harmadik próbaévet. Belga terciamesterének későbbi kilépése a rendből mélyen megrázta. 1964–66-ban a párizsi Institut Catholique-on doktorált Szent Ambrus krisztológiájából a Plótinosz-szakértő Paul Henry jezsuitánál. A patrisztikus témaválasztás azonban korántsem terelte egyoldalúan a keresztény ókor felé. Ekkor már mindennapi kenyere lett a XX. századi francia nyelvű filozófia és teológia: Joseph Maréchal transzcendentális tomizmusa, Henri Bergson metafizikát és misztikus intuíciót ötvöző gondolkodása, Maurice Blondel cselekvésdialektikája, Pierre Teilhard de Chardin fejlődéselmélete és krisztológiája, Gabriel Marcel keresztény egzisztencializmusa, Paul Ricœur Freud-értelmezése, Gaston Fessard társadalom- és politikaelmélete s aztán a Nouvelle théologie előfutárai és legjelesebb képviselői, mint például Yves de Montcheuil, Yves Congar, Marie-Dominique Chenu, Jean Daniélou, François Varillon és Henri de Lubac. A későbbi francia – főleg jezsuita – teológia szerzőinek (Gustave Martelet, Bernard Sesboüé, Michel Sales, Michel de Certeau, Joseph Moingt, Xavier Tilliette) publikációit is rendszeresen nyomon követte.

Teilhard de Chardin és de Lubac kétségkívül a legmeghatározóbb befolyást gyakorolták Feri gondolkodására. Szívesen vált magyar szócsövükké. De Lubacban személyes mestert és barátot tisztelt, 2014-ben nagymonográfiában mutatta be teológiáját. A többi gondolkodó is állandóan jelen van könyveiben, cikkeiben, fordításaiban, mintegy kijelölve saját útkeresésének egzisztencialista-perszonalista támpontjait. Rajtuk keresztül talált kapcsolatot Karl Rahner és Hans Urs von Balthasar teológiájával is. A filozófusok és teológusok mellett állandó ihletői voltak a francia katolikus irodalom meghatározó alakjai. A halhatatlan Pascal mellett a XX. századi nagyok, például Charles Péguy, Paul Claudel, Pierre Emmanuel, François Mauriac. Szabó atya azonban a magyar teológia, filozófia és irodalom nagyjai felé is elkötelezte magát, s mindig igyekezett megmutatni az európai gondolkodókkal való szellemi rokonságukat. Pázmány-kutatásai, a Prohászkáról, Babitsról, Dienes Valériáról, Márairól, Pilinszkyről, Rónay Györgyről, Halász Piuszról írt tanulmányai, illetve műveikből készített válogatásai a magyarságnak ezt az egyetemes európai szellemi beágyazottságát kívánták felvillantani. Az általa indított Mai írók és gondolkodók sorozat ugyancsak a magyar és külföldi filozófia, teológia és irodalom szerves kapcsolatáról kíván tanúskodni.

1967 fordulópontot jelentett az életében. A Vatikáni Rádió magyar tagozatához került Rómába, majd 1972-től húsz éven át a magyar adások felelős szerkesztője lett. A rádión keresztül igyekezett közel vinni a II. vatikáni zsinat dokumentumait, szellemiségét, a nyomában kibontakozó teológiát, a pápák tanítását, a Szentszék tevékenységét egy kommunista diktatúrában élő, majd belőle szabaduló helyi egyház felé. Interjúival hangot adott a Vatikánba érkező magyar püspököknek, egyháziaknak, a Rómában járó magyar költőknek, íróknak, zarándokoknak. Ebben a lelki-szellemi evangelizáló, a vasfüggöny mögött élőknek kitartást adó küldetésben foglalható össze Szabó Ferenc negyedszázados római szolgálata, amely 1992-es hazaköltözése után sem szakadt meg véglegesen. Rendszeresen visszajárt, nyaranta kisegített, esszésorozatokat küldött a magyar adás számára.

Rómában tette le utolsó ünnepélyes szerzetesi fogadalmait 1971. augusztus 15-én. Így kommentálta magának a végső elköteleződést a Jézus Társaságában: „Magnificat! Teljes luciditással, nagy békében és lelki örömmel tettem le ezt az utolsó fogadalmat. Deo gratias!” Római éveit a legtermékenyebb korszakának élte meg. Talán azért is, mert ekkor tudatosult benne küldetésszerűen a hitért való immár nemcsak személyes, hanem kollektív küzdelem. VI. Pál pápa 1966-ban a modern kori ateizmus gyökereinek feltárását és orvoslását bízta a Jézus Társaságára, ami a jezsuita Szabó Ferenc számára mintegy szentszéki pecsétet jelentett arra nézve, hogy személyes hinni akarását, az Isten nélküli lét abszurditása elleni örökös küzdelmét s az egyedül Krisztusban megtalálható értelmet és választ immár rendi küldetésként élje és hirdesse.

A kemény rádiós munka, a fordítások és a szaporodó publikációk mellett jutott ideje a római magyar diaszpórára is, mely a római magyar művészházaspár, Triznya Mátyás és Szőnyi Zsuzsa szalonjában, a híressé vált Triznya-kocsmában járt össze rendszeresen. Egyik versében barátja, Matyi felé üzenve is kicseng állandó szorongása és öröklétvágya: 

„Szíved szemével lásd a létezőket
hogy esengnek öröklétre vágynak
add át tüzét a mediterrán nyárnak
adj nékik új életet – csodást
vedd fel a képbe mentsd meg őket
mielőtt szürkülnek a színek.”

Római évei alatt fontos diplomáciai eseményeknek is részese lett. 1977 júniusában, Kádár János szentszéki látogatásakor Szabó atya volt VI. Pál tolmácsa. Később II. János Pál pápának tolmácsolt más kommunista vezetők szentszéki látogatásain. A vasfüggöny leomlása után részt vett II. János Pál két magyarországi látogatásának (1991, 1996) előkészítésében: a pápa vele készült a magyar szövegek felolvasására. Feri büszkén emlegette később, hogy a szentatya 1996 őszén inkább vele gyakorolta a magyar kiejtést Castel Gandolfóban, s a bíboros államtitkárra hagyta az éppen Rómában időző Jasszer Arafat fogadását a Vatikánban.

1992 újabb fordulatot hozott Szabó Ferenc atya életében. Hazaköltözött Budapestre, a Sodrás utcai Faludi Ferenc Rendházba. Az újrainduló magyar jezsuita rendtartomány intellektuális apostolkodásának meghatározó alakja lett az ugyancsak hazatérő Nemeshegyi Péter, Weissmahr Béla és Somfai Béla mellett. Tevékenységeinek középpontjában a Távlatok szerkesztése állt, amely a magyar jezsuiták külföldről szerkesztett Szolgálat című folyóiratának lépett örökébe 1991-ben. A Nagy Ferenc atyával közösen gondozott Távlatok – a külföldről ugyancsak hazatérő A Szív folyóirat mellett – széles spektrumú, kulturális, teológiai, filozófiai, társadalmi és nem utolsósorban lelkiségi témákkal foglalkozó lapként mutatkozott be a szabadságát visszanyerő magyar katolikus sajtóban. A lap 2008-ig jelent meg évi négy, majd hat, később újra négy példányszámmal. Szabó atya nehezen élte meg a lap megszüntetését, s 2008 után is igyekezett fenntartani online formában, immár a korábbi szerkesztői-írói gárda nélkül.

A Távlatok mellett elindította az Anima Una könyvsorozatot, mely egyrészt a jezsuita rend gyökereivel, másrészt a magyar jezsuiták történetével, főleg a kommunizmus alatti szétszóratásukkal ismerteti meg az olvasókat. Mindemellett oktatói tevékenységet vállalt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kommunikáció szakán és a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskolán. Előadásokat, könyvbemutatókat tartott országszerte, majd egyre inkább a Párbeszéd Házában. Néhány évig a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia médiabizottságának is tagja volt. Közben rendületlenül írt és publikált, egyre-másra születtek könyvei – haláláig több mint hatvan. Tanulmányaival, cikkeivel, recenzióival jelen volt a hazai katolikus média minden jelentős folyóiratában és csatornáján, személyes barátságot és munkakapcsolatot ápolt püspökökkel, teológusokkal, írókkal, költőkkel, irodalmárokkal, történészekkel.

Tucatnyi irodalmi, köz- és hitéleti kitüntetéssel ismerték el munkásságát, köztük a Stephanus-díjjal (2001), a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével (2016) és a Hit Pajzsával (2019). Szinte haláláig a magyar katolikus kulturális közélet aktív szereplője maradt, de működése nem ismert felekezeti határokat. Egy Prohászka-féle, de már zsinat utáni „modern katolicizmus” építésén munkálkodott az ezredforduló magyar egyházában és társadalmában. Mindeközben feszült figyelemmel követte a világegyház eseményeit, kríziseit, kihívásait, mindenről tájékoztatást és értékelést adva a Távlatok online, illetve saját Facebook-oldalán. Vasárnaponként a zugligeti Szent Család-plébániatemplomnak volt hűséges kisegítő misézője.

Feri gazdag, gyakran aktivizmusba hajló jezsuita élete évi lelkigyakorlataiban talált vissza mindig ugyanahhoz a forráshoz – Istenhez, Krisztushoz –, valamint a szokásos eszközökhöz és jó feltételekhez. Az utóbbi években sokszor már meglassúdva, kezében rózsafüzérrel láttam viszont a Sodrás utcai rendház kertjében vagy kápolnájában. A nehezen viselt fizikai hanyatlás vége felé, mintegy utolsó hálaadásként az életéért, hivatásáért, barátaiért s legfőképp Isten sokszor megtapasztalt irgalmas szeretetéért mutatta be idén augusztus 6-án a gyémántmiséjét. Erre az irgalmas szeretetre utalt a homíliát mondó Bábel Balázs érsek is, a költő Szabó Ferencet idézve: 

„a múltam belém épült – vállalom
mert irgalmad is vállalt engem
erősíts meg hűségemben!”

Álljon itt befejezésül egy 2004-es vallomása: „Őszinte vágyam, hogy az legyek, aminek elköteleztem magam – jezsuita. Kérem a kegyelmet. »Homines mundo crucifixos…« (Summa et compendium SJ). Olvasgattam régi lelkigyakorlatos jegyzeteimet: mindig megvan a jó szándék az életreformra, ugyanazok az »állandók« a jó feltételeknél: imádság, önmegtagadás. Mint mindig, most is ez a lényeg. – Kilépni önmagamból – szeretet. Teljes önátadás Jézusnak itt és most. Halál – feltámadás.”

Kedves Páter Szabó, kedves Feri! Rendtársként és barátként kívánom – a rendtársak, barátok, munkatársak és számtalan hallgatód, olvasód és tisztelőd nevében –, hogy a magadból való teljes és végleges kilépés után adja meg most neked az Úr az ő szeretetébe, házába, országába való teljes és végleges beköltözést. A kevésben hű voltál, sőt megsokszoroztad. Menj be Urad örömébe!

Bartók Tibor SJ

Az írás A Szív jezsuita magazin 2022. novemberi számában jelent meg.

Frissítve: 2022. november 04.