Elmosott lábnyomok a tengerparton és lila ákácok – Húsvéthétfő két keréken 

A Tibériás-tavat nevezik Galileai-tengernek is. Hát, én utánaeredtem Galileának, és a Tirrén-tengernél találkoztam a Feltámadottal. Ő mindig tapintatosan közeledik, kiváltképp Húsvéthétfőn, amikor az ember kerékpárra pattan, és a zárlat miatt „sportolás” örvén az Úr nyomába ered. Úttalan utak vándoraként tekertem, mellékutakon, ahol éppen csak a Lélek járt.

Megrészegültem a természet feltámadásától, a harsogó zöldtől, még a madarak is a „Victimae paschali laudes”-t énekelték! Így értem ki a fregenei halászfaluba (Villaggio dei Pescatori), ahol leültem tengert csodálni. Erős délnyugati szél fújt, azúrkék hullámok hegyin-hátán fehér tajték vetődött. Közel léptem a vízhez: mindig ez tetszik, a tengerbarázdák titokzatos pántlika írása, ahogy visszavonultukban sorról sorra otthagyják üzenetüket.

Edzőcipőm is durván odavési a maga jeleit, követve a visszahúzódó vizet, de hátra is hőköltem, ahogy egy fürge hullám kihajszolt a felségterületéről.

Visszaülök a helyemre, egy nagy farönkre, elmajszolom két kis cipómat ebéd gyanánt, és nagy béke van bennem. Több, mint amit a harsogó fűzöld és a tajtékos azúrvíz tud adni. Meglepve látom, hogy az a nagy hullám még a rönköt is körülnyaldosta, és eltüntetett minden nyomot.

Nézem a vizet, ahogy szikrázik a Nap a barázdált hátán, és egyszer csak Őt érzem, a Feltámadottat. Itt van, ebben a végtelen tágasságban, de valami egészen személyeset művel. Eltünteted a nyomainkat? – kérdem, s folytatom a gondolatot. – Akkor ez az egész Húsvét nem is más, mint annak az adóslevélnek az eltörlése! – mert eszembe jut a kolosszei levél ismert sora: „Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.” (Kol 2,14). Amit Izajás úgy említ, hogy „a hátad mögé dobtad” (Iz 38,17).

A szél fújja az arcomat, becsukom a szemem és érzem, hogy az Úr szótalan bólint. A lelkünk mélyén teszi ezt, ahová mi csak beróhatjuk jeleinket, de eltávolítani már nem tudjuk. Ezt tette, ezt teszi most is, körüljár, és lelkünk tengernyi mélységeiből összegyűjti a vádló adósságleveleket. Neki, egyedül neki van hatalma arra, hogy mindezt megtegye, olyan elegánsan, egyetlen mozdulattal, mint aki Ura a roppant víznek is. Ugye, tudnál most is aludni egy bárkában, mint otthon a Tibériás tavánál, a Galileai-tengernél?

Hazafelé toronyiránt mentem, a Szent Péter kupolája felé. Jól elbolondultam, keresztülvágtam még egy bivalyrezervátumon is, igaz, ezt csak később tudtam meg. Úgy látszik a buffalók is tartották a kötelező távolságot! Mire a körgyűrűnél a Város határába értem, még kaptam egy jelet Malagrottánál. Finom, édes ákác illata úszott a levegőben és ott volt előttem: egészen nagy bokor, szelíd lila pasztellszínével. De jó kedved volt, Uram, amikor ezt teremtetted…! – mire kicsit derülök és nyeregbe pattanok, még 23 kilométer van hátra, de már túl a visszaút felén. Pillanatok alatt hazatekertem, lila-ákácos fényes hangulatban…

Vértesaljai László SJ

Frissítve: 2021. április 09.