Ferenc pápa hálaadó miséje

A jezsuita nyugtalan ember, mert fáradhatatlanul keresi Istent – Ferenc pápa hálaadó miséje az Il Gesù-templomban Faber Péter szentté avatásáért.

papa_miseSose legyen más nevünk, sose hajtsunk végre más cselekedetet, csak olyat, ami szorosan kapcsolódik Krisztushoz. Ferenc pápa ezzel a fohásszal zárta péntek reggeli szentmiséjét, amelyet a jezsuiták római templomában, az Il Gesúban mutatott be azon a napon, amelyen az egyház Jézus Szent Nevét ünnepli. A szertartás egyben hálaadás is volt az első jezsuita szerzetes, Faber Péter kanonizálásáért, akit december 17-től tisztelhetünk a szentek sorában. A szentmisén jelen volt Angelo Amato bíboros, a Szentté avatási Kongregáció prefektusa, Agostino Vallini bíboros, a pápa római helynöke, Yves Boivineau püspök, Annecy főpásztora, akinek egyházmegyéjében született Faber Péter, továbbá mintegy 350 jezsuita.

Homíliájában Ferenc pápa Szent Pál szavait idézte: „Ugyanaz az érzés legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban volt. Ő, isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, inkább szolgai alakot öltve kifosztotta önmagát” (Fil 2,5-7). A jezsuitáknak is magukévá kell tenniük Jézus érzéseit, úgy kell gondolkodniuk, ahogy Ő, úgy látni, úgy haladni, ahogy Ő. Jézus szíve egy olyan Isten szíve, aki szeretetből kifosztotta (kiüresítette) önmagát. Minden jezsuitának, aki követi Jézust, készen kell állnia, hogy kifossza önmagát. Erre vagyunk hivatottak, hogy megalázkodottak, kifosztottak legyünk, olyan emberek, akik nem én központúak, mivel a Társaság középpontja Krisztus és az ő egyháza. Isten pedig a Deus semper maior, aki mindig meglep minket. És ha a meglepetések Istene nincs a középpontban, akkor a Jézus Társasága irányt téveszt. Ezért jezsuitának lenni azt jelenti, hogy nyitott gondolkodásúak vagyunk, akik mindig Isten nagyobb dicsőségét tartják szem előtt, aki szüntelenül meglep bennünket. Ez a mi szent és szépséges nyugtalanságunk!

De mivel bűnösök vagyunk, megkérdezhetjük magunktól, hogy szívünk vajon megőrizte-e a keresés nyugtalanságát vagy elsorvadt; hogy még mindig feszültségben van-e, hogy nem állapodott-e meg, nem zárkózott-e be önmagába, hanem még mindig az Isten népével együtt zarándokolás ritmusára dobog-e? Keresni kell Istent, hogy megtaláljuk, és meg kell találnunk, hogy keressük őt, újra és újra. Csak ez a nyugtalanság ad békét egy jezsuita szívének, ez az apostoli nyugtalanság, nem szabad belefáradnunk a kerygma hirdetésébe, a bátor evangelizálásba.

Ez a nyugtalanság fűtötte Faber Pétert is, a nagy vágyak emberét. Faber szerény, érzékeny ember volt, aki mély lelki életet élt és könnyen barátságot kötött mindenkivel – idézte elődjét Ferenc pápa (XVI. Benedek, 2006. április, beszéd a jezsuitákhoz). Mindazonáltal nyugtalan, határozatlan, örökké elégedetlen lélek volt. Szent Ignác vezetésével megtanulta ötvözni nyughatatlan, de egyben kedves és finom érzékenységét a döntéshozatal képességével. Nagy vágyakat táplált magában és ezeket felvállalta. Sőt, éppen a nehézségekben mutatkozott meg számára az igazi tettre kész lélek.

Az autentikus hit mindig magában hordozza a vágyat, hogy megváltoztassuk a világot. Íme a kérdés, amit föl kell tennünk magunknak: nekünk is vannak nagy elképzeléseink, lendületünk? Mi is vakmerőek vagyunk? Magasra törnek álmaink? A buzgóság emészt minket (vö. Zsolt 69,10)? Vagy középszerűek vagyunk és megelégszünk laboratóriumi apostoli terveinkkel? Mindig jusson eszünkbe: az egyház ereje nem önmagában és szervezőkészségében lakozik, hanem Isten mély vizeiben rejtőzik. És ezek a vizek fölrázzák vágyainkat, a vágyak pedig kitágítják szívünket. Éppúgy, mint Szent Ágostonnál, nem igaz? Imádkozni, hogy vágyakozzunk, és vágyakozni, hogy kitágítsuk a szívünket. Faber Péter éppen a vágyaiban hallotta meg Isten hangját.

Az a mély és őszinte vágy fűtötte, hogy „kitáguljon Istenben”: teljesen Istenre koncentrált, és ezért tudott menni az engedelmesség szellemében gyakran gyalog is bárhová, szerte Európában, és tudott párbeszédet folytatni mindenkivel kedvesen, hirdetni az evangéliumot. Itt a pápa hozzátette: Eszembe jut a kísértés, ami talán minket és sokakat érinthet, hogy összekapcsoljuk az evangélium hirdetését az inkvizíciós bántalmazással, az elítéléssel. Nem, az evangéliumot finoman, testvériesen, szeretettel kell hirdetni! – figyelmeztetett a Szentatya.

Faber Péter Istenhez való közelségében megértette, hogy a belső tapasztalat és az apostoli élet mindig együtt járnak. Visszaemlékezéseiben írta a szív első megmozdulásáról: azt kell kívánni, ami lényeges és eredeti, tehát az első helyet Isten keresése kell, hogy betöltse. Faber hagyja, hogy Krisztus foglalja el szíve középpontját. Csak akkor juthatunk el a világ perifériáira, ha Istenre összpontosítunk. Ő pedig megállás nélkül utazott, az Úr hirdetésének vágyától hajtva. Ha mi nem tápláljuk ezt a vágyat, akkor imába kell mélyednünk és csöndes buzgalommal kérnünk az Urat, Péter testvérünk közbenjárására, hogy jöjjön vissza és nyűgözzön le minket. Istennek ez a vonzereje hajtotta Fabert valódi apostoli őrültségekre.

Mi mindannyian kicsik vagyunk, bűnösök vagyunk, de a Jézus nevét viselő Társaság keresztje alatt akarunk harcolni. Imádkozzunk az Úrhoz, hogy kívánjuk és megéljük Krisztus érzelmeit, aki kifosztotta önmagát. Ahogy Szent Faber Péter írta, „sose keressünk ebben az életben olyan nevet, amely nem kapcsolódik Jézuséhoz”.

(gá)

Forrás: hu.radiovaticana.va

 

Frissítve: 2016. július 28.