Filmforgatás a zarándoklaton: a Camino Ignacio jezsuita igazgatójának vallomása

A baszk José Luis Iriberri SJ, a Szent Ignác útján címmel nyáron Spanyolországban forgatott magyar dokumentumfilm lelki kalauza 22 napon keresztül négy szereplőt vezetett a forgatócsoport által kísért zarándoklaton. Hogyan élte meg az augusztusi hőség, a járvány következtében bevezetett korlátozások és a forgatás okozta rendkívüli körülményeket? Miközben a jövő tavasszal kezdődő Szent Ignác-év elején bemutatandó alkotás utómunkái zajlanak, erről faggattuk a jezsuitát, aki magyar rendtársával, Kovács Lajossal vett részt a Tolvaly Ferenc El Camino – Húsz év múlva című regénye alapján készülő, az író által rendezett produkcióban. Az alkotást a Nemzeti Filmintézet támogatta.

Milyen lelki ajándékokat kapott az úton személyesen, és Isten mely ajándékait tapasztalta megnyilvánulni a zarándokokon keresztül?

Kitartás. Azt hiszem, ez a legjobb szó. A zarándoklat során az embert sokféle élmény éri, mélységeket és magasságokat tapasztal meg, s közben tudja, hogy mennie kell előre, hűen ahhoz az Úthoz, amelyre odaszánta magát. Állhatatosnak lenni persze nem mindig könnyű. Mindenki, aki járt már zarándoklaton, tudja: előbb-utóbb megjelenik a csábítás, hogy adja fel. És az erő a folytatáshoz nem belőlünk fakad: a zarándoklat megtanít arra, hogy nem vagyunk egyedül, és ha menetelünk tovább, akkor azt a többiek miatt, illetve leginkább azért tesszük, mert Ő velünk vonul. Képességünk a kitartásra így ugyancsak ajándék. Persze a legjobbat kell kihozni magunkból, de nem szabad elfelednünk, hogy az erő nem belőlünk fakad, hanem az Úrtól kapjuk.

A zarándoklatot a járványhelyzet is nehezítette. Mennyiben?

A zarándokok megtanulták, hogy erősnek kell lenniük, hogy kitartóan ragaszkodniuk kell a hitükhöz, és túl kell tenni magukat a nehézségeken. Az elejétől egyértelmű volt, hogy a járvány gondot fog okozni: bezárt helyek, szünetelő szolgáltatások, maszkok, melyek miatt mindenkinek az arcából csak egy kis részt láthattunk… Volt, hogy úgy kellett találgatni, mi történik, vagy hogy a másik épp mosolyog-e vagy sem. Egymást ugyanakkor elég jól megértettük. Persze én a magyar nyelvvel nem tudtam mit kezdeni, de mindenki nagyon kedves volt, így a kommunikáció nem jelentett problémát.

Milyen más ajándékokat kaptak az úton?

További ajándék forrásai voltak azok a liturgiák, amelyeken a zarándoklat során az egyes szentélyekben és helyi templomokban részt vettünk. Ezek közül a Fuentes de Ebróban, illetve Szent Ignác barlangjában bemutatott szentmise volt leginkább megindító és okozott mély istenélményt. Két fontos imádságos pillanat volt Krisztus jelenléte a Verdú-i kápolnában, majd Montserrat hegyén; az egyik, amikor haláltusája közben Krisztus segítségért kiált a kereszten, a másik a feltámadása, mely után a világba küldi tanítványait, hogy társai legyenek a küldetésben. Nagyon erősen tapasztaltuk meg a közösség érzését Navarrete templomában, ahol a jezsuita Xavéri Szent Ferenc tiszteletére gyújtottunk gyertyát. Számomra különös ajándék volt Mária erőteljes jelenléte, amikor az Arantzazu-i Szűzanya előtt – melynek képét 1522-ben Ignác is felkereste – a zarándokok spontán módon elkezdték énekelni az Ave Mariát. Rajtunk kívül csak három látogató volt jelen; nem akartak zavarni, ezért kissé távolabb álltak meg tőlünk, de az éneklés alatt folyamatosan velünk imádkoztak.

A végén láttam, amint az élmény hatására – csakúgy, mint én – csendesen könnyezni kezdtek. A zarándoklat alatt mindvégig ilyen szép ajándékokban volt részünk.

Ezen kívül kell említenem a barátság ajándékát, mely az együtt töltött napokból és pillanatokból fakadt, még ha sokszor csendes elmélkedésben haladtunk is egymás mellett. Azokban a pillanatokban, amikor személyes életünkről, aggodalmainkról és arról beszéltünk egymásnak, hogyan ismerjük fel Isten működését a mindennapjainkban, ugyanazokat az élményeket tapasztaltuk meg, mint amelyeket Ignác megélt az általunk is felkeresett helyszíneken. Személyesen nagy ajándéknak tekintem, hogy 22 napot együtt tölthettem a zarándokokkal, és megérezhettem, milyen közeli testvérek vagyunk az Úrban, noha nem tudtunk egymásról semmit azelőtt, hogy először találkoztunk a barcelonai repülőtéren. És persze hatalmas ajándék volt, hogy miközben keresztülgyalogoltunk Spanyolországon, a Covid-19 egyikünket sem fertőzte meg. Ez valóságos csoda.

Hogyan értékelné a négy zarándok lelki fejlődését a zarándoklat alatt általában, és ha nem tapintatlan a kérdés, személyenként?

Jó kérdés – de attól tartok, ezt Istennek kellene feltenni! Nem gondolom, hogy erre én volnék hivatott válaszolni, a választ csupán Isten tudhatja. Az én dolgom annyi volt, hogy kalauzoljam a zarándokokat, olyan módon, ahogyan Ignác a lelkigyakorlataiban is tanít minket erre. Vagyis mindössze külső szemlélője voltam belső útjuknak, és nem tudhatom, valójában mi volt a fejükben és a szívükben.

Persze láttam küzdelmet és harcot – ahogy Ignác is mondja, utalva a szívünkben és elménkben zajló mozgásokra. Némely napokon a zarándokok csendesebbek, szótlanabbak voltak, amiből tudtam, hogy ott, belül valami történik. Máskor sebesebben haladtak, szinte szárnyra kaptak, mintha csak valamiféle terhet hagytak volna maguk mögött. Voltak napok, amelyeken fáradtságot, kimerültséget tapasztaltam rajtuk – de ekkor sem adták fel. Aztán láttam dühöt a szemükben vagy éppen egy mozdulatban, ahogy kinyitották az ajtót. Emberi érzelmek ezek, csakúgy, mint a való életben; de a zarándoklat pont arról szól, hogy a hónod alá veszed az életedet, és jó messzire elgyalogolsz vele, amíg csak át nem hat az érzés, hogy képes vagy szeretni az életedet úgy, ahogy van, ajándékként elfogadni, és nem csupán keresztnek tekinteni, amelyet hordoznod kell, történjék bármi.

Sokszor éltünk meg vidám pillanatokat, sőt néha meg kellett kérnem a zarándokokat, hogy fejezzék be a nevetést, és komolyodjanak el.

A napok során megtanultam érteni Benjámin és Balázs tréfáit. Először azt akarták elhitetni velem, milyen komoly emberek, és amikor Júlia és Kati arról akart meggyőzni, nem is azok, nem hittem el, amíg a saját szememmel nem láttam. Éreztem, a csapat tagjai mennyire megszerették egymást, és képesek aggódni a másikért. Örültem, amikor időről-időre egyik vagy a másik zarándok odajött hozzám, és azt mondta: „José atya, úgy érzem, beszélnie kellene ezzel vagy azzal”. Ez is mutatja, milyen mély kapcsolat szövődött közöttük, és mennyire próbálták gondját viselni a másiknak.

Azt hiszem, a lelki út, amelyet bejártak, mindegyikük számára a hit mélyebb megélése és Isten fokozottabb szeretete felé vezetett. A körülöttünk lévő természet és belső küzdelmeik egyaránt hozzásegítették őket ahhoz, hogy megértsék Isten helyét mindennapi életükben, az Út során, illetve odahaza. Béke és kiengesztelődés: ahogy Ignác számára Montserrat hegyén és Manresában, úgy a zarándokoknak is ezt a nehéz leckét kell megtanulniuk.

A zarándoklaton készült fényképek híven tanúskodnak a Camino Ignaciano gazdagságáról. De hogyan összegezné az út lelki üzenetét mindazoknak, akik majd megnézik a filmet, de nem tudnak semmit a Szent Ignác-i útról?

Azok számára, akiknek nincs lehetőségük Spanyolországban Ignác lába nyomában járni, azt hiszem, a legjobb tanács az, hogy kövessék Ignác élete vége felé diktált önéletrajzát. Az ő szavaiban rá fognak találni az Ignáci Útra: fogadjuk el a hívást, amely aztán mindent megváltoztat a szívünkben és elménkben; álljunk készen egy olyan útra, amelyet nem ismerünk, és egyetlen kalauzunk a hitünk Isten szeretetében; bízzunk Jézusban úgy, mintha semmi és senki más, csak ő volna a legfontosabb az életünkben; higgyük el, hogy az egyszerű élet Jézussal sokkal jobb, mint modern társadalmunk bármely előkelő pozíciója; ne féljünk a nehézségektől, melyek bizonyosan keresztezik majd azt utunkat; és ne egyedül vágjunk neki: keressünk magunknak zarándokcsoportot, s egyaránt osszunk meg velük jót, rosszat. Ezek a lelki üzenetek, amelyekre a Camino Ignaciót járva rátalálhatunk. Emellett természetesen felfedezhetjük, hogy Isten szüntelenül velünk tart az úton – néha előttünk halad, néha mögöttünk vagy mellettünk, de mindig velünk.

Rutinos vezetőként mi volt a legmeglepőbb élmény, amit a zarándoklat alatt megtapasztalt, amire egyáltalán nem számított?

Ha-haha! A válasz nagyon könnyű: hogy miközben zarándokoltunk, még filmet is forgattunk! Mondhatom, ez aztán tényleg meglepetés volt. Még csak hasonlót sem éltem meg korábban! Két ennyire különböző dolgot csinálni egy időben – na, igen, ez sokszor, ha nem állandóan maga alá gyűrt bennünket. Minden nap készen kellett állnunk újabb és újabb változásokra, meglepetésekre, ugyanis nem tudhattuk biztosan, milyenre fordul az időjárás, lesz-e elég fény a kamerának, ilyenek.

Mindezek miatt a forgatás maga volt az őrület!

Tudom, hogyan kell menedzselni egy csoportnyi zarándokot; 25 főig és 30 napig nem érhet meglepetés. De egyszerre vezetni egy csapat zarándokot, valamint technikusokat, operatőröket, hangmérnököket, rendezőt és Lajos atyát, na, ez 2020 nyarának igazán meglepő tapasztalata volt.

Rengeteget tanultam ebből, lelki értelemben is: meg kell tanulnod türelmesnek és rugalmasnak lenni, készen állni a változásokra, nem ragaszkodni a saját elképzeléseidhez, hanem nyitottan állni a szótértésre, és megtalálni a közös nevezőt. Ahogy Ignác mondja a Lelkigyakorlatokban, úgy kell tekintenünk mások nézőpontjára, mintha csak a sajátunk volna. És mindig kérdezzünk. Az út ilyen szempontból nagyon jó lelki tréning volt. És nagyon örültem, hogy Lajos atya is velünk tartott, így érzéseink két jezsuita nézőpontjából is megjelenhettek.

Végezetül, nem gondoltam volna, hogy ilyen közel kerülök a négy zarándokhoz: nem beszéltünk különösebben jól angolul, a magyartudásom pedig csapnivaló, így a kommunikáció esetenként nem volt könnyű. Ennek ellenére úgy érzem, nagyon szép kapcsolatot, sőt barátságot sikerült kialakítanunk.

Végezetül szeretne üzenni valamit a magyar olvasóknak?

Csak annyit, hogy legyenek hálásak az ottani jezsuita provinciának ezért a csodálatos kezdeményezésért. Az úton sok újságíró érdeklődött, hogy mit is csinálunk, és többen észrevételezték: miközben elsőként a magyarok jelentkeztek, hogy a film révén bemutassák a Camino Ignaciano nagyszerűségét, a spanyolok még csak gondolkoznak rajta. Micsoda szégyen ez nekünk! Remélem, a film sok országból számos zarándokot fog útnak indítani, hogy megtapasztalják mindazt az átalakulást, amit Ignác is megélt Loyolában, de főként Manresában ötszáz évvel ezelőtt.

Tolvaly Ferenc és Kovács Lajos SJ
Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2020. szeptember 15.