Forró könyvek: Kiss Ulrich SJ ismertetése a katolikus televízióban

Guilluy Christophe. No Society: La fin de la classe moyenne occidentale. Flammarion, 2018.

Ezúttal egy mindnyájunkat érintő könyvről fogok beszámolni, hisz olvasóink szinte kivétel nélkül az ún. középosztályhoz tartoznak. Róluk lesz szó. Őket fenyegeti a globalizáció. Guilluy „No Society” című könyvének – mely sajnos csak francia nyelven érhető el – tézisein keresztül mutatnám be, melyek is a középosztály távlatai az egész nyugati világban.

Christophe Guilluy francia földrajztudós a „Fance périphérique”, a periférikus Franciaország elméletével vált ismertté. Bemutatta, hogy a gyenge gazdasági mutatók miatt a köztársaság szerkezetét szociológiailag újra kell elemezni, helyesen rangsorolva a vidéket. A vidék ugyanis a metropolisz, a sikeres nagyvárosok nyaralóhelyeit leszámítva egyre inkább lesüllyed a szegénységbe, de mindenképp lemarad a globális fejlődésről. Eközben nemcsak gazdaságilag, hanem kulturális szinten is leértékelődik.

E tudományos tézis azért is vált heves viták tárgyává, mert a szerző a populizmus világméretű előrenyomulását, így a Brexitet, Trump és Macron diadalát a leírt szociológiai fejlődés közvetlen következményének tudja be. A jelenséget tömören a nyugati középosztály alkonyával azonosítja és magyarázza. Bemutatja, hogy miközben a politikai, gazdasági és kulturális, illetve akadémikus és médiaelit fejveszetten menekül a peremvidékekről a metropolisz védősáncai mögé, tudatosan megszakít minden folytonosságot és azonosságot „saját” (nemzeti) középosztályával. Önmaga sírásója lesz, mert elpusztítja hatalmának természetes bázisát.

Az olvasóban felmerülhet a kérdés, vajon eltér-e, és ha, igen, miben Közép-Kelet-Európa fejlődése ettől a modelltől. Mentesek vagyunk-e a káros nyugati fejlődéstől, vagy ki vagyunk szolgáltatva neki? Nos, amint a legtöbb nyugati tanulmányé, ennek látóhatára is csak Bécsig terjed. Prága, Budapest vagy Varsó, a V4 mintha nem is léteznének, a Balkánról nem is beszélve. Guilluy szemléletes grafikonokban mutatja be a munkások és alkalmazottak részarányát az összlakosságban, és ennek földrajzi szerkezetét, pontosabban a réteghez, az osztályhoz tartozók területi eloszlását az adott országban, de megelégszik négy példával. Ezek Franciaország, Németország, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok.

A négy kulcsgazdaság esetében a foglalkoztatási statisztika megerősíti a látleletet, mely szerint a korábbi középosztály stratégiai pozíciója folyamatosan gyengült az elmúlt évtizedekben. Sőt, tovább fog romlani, mert az iskolai képzés területén is egyre gyengébb a pozíciója, miközben, és ez a legfőbb vád, a felsőbb rétegek kimentik gyermekeiket a veszélyzónából, magániskolákban taníttatják őket. S mivel lakhelyüket is átteszik a rangjuknak megfelelő negyedekbe, a szegregáció egyre erősebb, és vele a társadalmi lecsúszás. Egyfelől az elit, a sokat emlegetett 1% a nemzeti jövedelem sebesen növekvő hányadára tette rá kezét. Sok közgazdász pont a növekvő egyenlőtlenségben látja a nyugati gazdaság általános lelassulásának mélyebb okát.

Szerzőnk Christopher Lascht idézi, aki az elit „leválásáról” beszél, társadalmi szecesszióról. Guilluy a nyertesek (winner) osztályáról beszél, azaz a globalizáció haszonélvezőiről, és ezek csatolt védenceiről, mondhatnám holdudvaráról. Ők leváltak a társadalomról, megtagadták a közjót, és ezzel a társadalom „a-society” lett, társadalmatlanság. Ezt a magyar megfelelőt az „a-teista” mintájára alkottam meg. Az egykori uralkodó osztályok mintegy a társadalom felett álltak, a mostaniak azon kívül! Önkéntes gettókba vonultak. Őket nem kizárták, hanem magukat zárták ki. Magánrendőrséggel védik, és szó szerint körbefalazzák magukat, amint saját szememmel láthattam Franciaországban vagy Mexikóban.

Harminc éve ilyesmit csak a „szocialista” országokban találhattunk, mondjuk Ceauşescu Romániájában vagy a harmadik világban. Erre mondta viszont a Vaslady, Mrs. Thatcher: „There is no society” – Nincs társadalom. A privatizáció brit bajnoka tagadott mindenféle társadalmi felelősséget, közösséget. Mondása lett a könyv címadója.

Mindeddig abban az illúzióban éltünk, hogy az európai társadalomban a középosztály a többség. Elvileg ez a középosztály az összlakosságnak mintegy 50-70%-a. A rendszer védői Guilluy szerint elfogadhatónak tartják, ha a rendszer határain, a peremen, zajlanak le a globalizáció vélt és valós veszteségei. A média még abban is cinkosuk, hogy az 1%, sőt immár egy ezrelék aránytalan meggazdagodását pellengérre állítsa, amíg fenntartható a középosztály állandóságának mítosza. A középosztály, vallják, mintegy átmeneti átalakulás folyamatában van. Guilluy azonban az effajta „mutációs” elméletet newspeak-nek nevezi, George Orwell hírhedt 1949-es műve alapján. Emlékezzünk! Orwellnél a rossz nem-jó. Íme, a feladat! Fogalmazzuk meg mi a nem-társadalom, mi is az a-society?

Guilluy a közösségről szóló diskurzust ugyancsak orwelli új-beszédnek tartja. Szerinte a haladásról szóló legendával az új burzsoázia csak eltereli a figyelmet a középosztály elsorvadásáról, és főleg arról, hogy ez az elsorvasztás tudatos politika következménye. Minden retorikai szemfényvesztés ennek elhallgattatását szolgálja. Nyugaton a helyzet változatlan – legalábbis a főáramlatú elmélet és szemlélet szerint. A középosztály köszöni, jól van. A trükk egyszerű: elfogadjuk és elfogadtatjuk bizonyos peremvidékek áldatlan állapotát. Erről cikkezhetünk, de mély hallgatásba burkolunk minden mást.

A külvárosi lázongások részletes és folyamatos bemutatása a médiában is ezt a stratégiát szolgálja: a polgár örüljön, hogy „balhé” csak ott lehetséges. Igen ám, mondja Guilluy, de közben duzzad a lecsúszott középosztály. Növelik a nyugdíjasok, a közvetítő foglalkozások, de, és ez a szerző fő témája, a vidék is: a kis és közepes városok, városi peremterületek (peri-urban) és a falvak népe is ide tagozódnak be. Nincs választásuk. Vannak persze, akik eleve nem szeretik a nagyvárost, és dicsérik a kisváros emberi léptékét, ám különbséget kell tennünk, hogy vidéki nyaralóban gondolkozom, vagy életem középpontjában. A munkahelyek a nagyvárosokban és néhány kiemelt pihenő- és szórakozóhelyen, turisztikai központban összpontosulnak. Ezeknek messze jobb az infrastruktúrája és ellátottsága, mint a perifériáé. Egyebütt a civilizáció visszavonulóban van, az infrastruktúra pedig leépülőben.

A régi ellentétnek a munkás és a munkaadó között tehát a munka eltűntével nincs már tétje. A jobb- és a baloldal mitikus megkülönböztetése értelmetlenné vált. Egyfajta gyökértelenség, egyfajta hontalanság váltja fel, harc a „valahonnaniak”, (Somewheres) és a „bárhonnanik” (Anywheres) között. Ezeket a kitalálójuk ”új törzseknek” nevezte. Aki mintegy törzskönyvezett a sikeres beilleszkedés alapján, miközben mozgékony, mobil marad, az nem tartozik szükségszerűen valahova.  Az ő valahol-ja lehet ugyanis bárhol. Más szóval, az otthon neki mindig ott lesz, ahol ő van. Ezzel szemben a vesztesek, akik nem illeszkednek be a rendszerbe, sőt, nem is tartoznak a rendszerhez, ragaszkodnak az eredeti „otthonhoz”. Ezeket a röghöz kötötteket szorítják az új perifériára. Ahol ők vannak, az peremvidékké válik.

A szerző bemutatja, hogy a gazdasági és társadalmi lemaradás kulturális elszigetelődéssel is jár. Ez nem tudós okoskodás, hanem kőkemény politika. Időközben nyilvánvalóvá lett, hogy a hallgatag többség megszólalt. És nyert, ahol tudatra ébredt. A Brexit, Trump és az FN, azaz Marine Le Pen, mind erről szólnak.  Itt nem a szánalmasak (deplorables) lépnek színre, ahogy Hillary Clinton becsmérelte őket, hanem a hatalmát megsejtő középosztály. És kikéri magának, hogy szánalmas lenne. A „populizmus” – az pedig ugye népit jelent – megcáfolta, hogy a nép már nem is létezik, és kisebbségek halmaza lenne. A nép valójában azonos az elfelejtett középosztállyal. A munkások és az alkalmazottak, a fiatalok, a munkanélküliek és a nyugdíjasok együtt alkotják a többséget. A népet. Ez igaz valamennyi fejlett országban! És a kultúra, a népi kultúra bástya és védőgát az elit által szervezett globális áradattal, így a migrációval szemben.

A megvetett középosztály a nyugati modell előképe volt. Felnézett rá a felső tízezer, de az alsóbb néposztályok is, mindenekelőtt a bevándorlók, mert megtestesítették a társadalmi eszményt, a növekvő jólétet és a jogállamot, a demokráciát, sőt a kultúrát. A felzárkózni vágyó alsóbb rétegek, mindenek előtt az idegenek, olyanok akartak lenni, mint ők. Minden bevándorló abban bízott, hogy pár éven belül utoléri a példaképét. Az integrációt mindenki akarta, mert ez tűnt a dolgok természetes rendjének.

Ugorjunk egyet időben! A lecsúszott középosztály mára nem példakép, nem követendő minta, nem elérendő cél. Az American- vagy European Way of Life nem vonzza az idegeneket, és ezért saját közösségeikben keresnek támpontot, otthont. A média és az akadémiai világ, az ún. tudomány meg azt hirdetik, hogy a „kisebbségek nem képesek beilleszkedni”. Valójában nem akarnak, és ez nem egyfajta fordított rasszizmus, amint el akarják hitetni velünk, hanem kulturális önvédelem. Megvédik örökségüket, mert csak ez maradt nekik! Nem véletlen hát, hogy a magrebi, azaz egy korábbi, mára a társadalomba beépült bevándorlóréteg ellenzi az új bevándorlást a Szaharától délre fekvő vidékekről vagy Afganisztánból. Ők Le Penre szavaznak. Ezt a jelenséget az új és a régi burzsoázia egyaránt képtelen értelmezni. A sajtó, a média eközben a szavazók iskolázatlanságával magyarázza a megmagyarázhatatlant…

Ugye, senki sem akar szánalmas lenni, senki sem önkéntesen bunkó? Pedig aki rosszul szavaz, mondjuk, Le Penre vagy Trumpra, arra a média és a vele egy húron pendülő politikai osztály kígyót-békét kiabál, fasizmust és rasszizmust emleget. Ezt persze Magyarországon is ismételten megtapasztaltuk. A szerző azt mutatja be, hogy ez nem tényleírás, hanem rossz esetben önmagát beteljesítő jóslat, mivel a társadalmilag és anyagilag lecsúszó középosztály egyre kevésbé tud korábbi rangjának megfelelő képzést nyújtani gyermekeinek. Ez egy negatív spirál. Lefelé mutat. Eközben, mint már említettem, az elit bezárkózik fellegváraiba. És ez az iskolákban kezdődik.

Joggal kérdezhetjük: van kiút, van remény? Első nekifutásban a helyzet látszólag romlik. A középosztály kivonul az elgettósodott régi otthonaiból, ez a white flight, a fehérek menekülése, aminek megvan az arab, kínai stb., megfelelője is. Ez a szimbolikus, de gyakorlati menekülés egyúttal hitvallás a menekülők saját kultúrája mellett, amit azok nem akarnak feladni. Nem akarnak a kisebbség sorsára jutni. Nemet mondanak a multikulturalizmusra, melynek bukását lassan az elit is beismeri. Egyúttal azonban a népi kultúra diadalai is. A fenyegetett jövőjű középosztály kezébe veszi sorsát. A korábbi osztályharc eközben végelgyengülésben kihal. Helyébe lép a népi kultúrára jellemző szolidaritás, mint védelemre méltó érték. És szigorúan a nemzeti keretben teszi ezt, nem a kozmopolita álvilágban.

És az elit? Vele mi lesz? Guilluy azzal zárja esszéjét, hogy segítsük az elitet, hogy „visszatérjen a történelem útjára”. Ez saját érdekükben áll. Az elit vagy beilleszkedik a nemzeti közösségbe, felvállalva ezt a nemzeti közösséget, a hovatartozást, vagy eltűnik. Bevallom, kissé szkeptikus vagyok. Guilluy a varennes-i szökést emlegeti, mint metaforát, amikor XVI. Lajos el akart menekülni a nép elől. Mint tudjuk, a nép utolérte. A királyt egy postakocsis felismerte az akkori aranypénzen ékeskedő portréja alapján. Állítólag a menekülő király folyton ki-kinézett a hintóból. Ez lett a végzete.

 

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2020. május 22.