Forró könyvek: Kiss Ulrich SJ ismertetése a Bonum Tv-ben

Leadership is spirituality – Ferenc pápa nyomdokain

(Lowney, Chris: Pope Francis. Why He Leads The Way He Leads – Lessons From the First Jesuit Pope. Chicago: Loyola Press, 2013)

Várható volt, hogy a jezsuita Loyola Press fel fogja kérni folytatásra a „Hősies Vezető”[i] szerzőjét, az ex-jezsuita bankárt, Chris Lowney-t, amikor Bergoglio érsek-bíborost – aki nem ex-jezsuita, hanem pápaként is az marad – megválasztották a katolikus egyház fejének. Bármilyen hitelesnek tűnt is eleddig Lowney, a New- York-i pályaváltoztató, a Vatikán forradalmi újdonságokkal és újításokkal induló lakója új és izgalmas megvilágításban egyfelől igazolja, másfelől felül is múlja Lowney addigra egy évtizedes téziseit.

Valóban olyan időtállóak és biztosan sikeresek a jezsuita vezetés alapelvei? A kiindulópont mindenképp ígéretes: Lowney szerint a világ vezetői kudarcot vallottak (3). Képtelenek inspirálni és egyesíteni az embereket, nem elég találékonyak (érdekes, de új könyvében Lowney kerüli az előző kötetében sokszorosan felmagasztalt „ingenuity”, leleményesség kifejezést), hogy megoldják a látszólag megoldhatatlan feladatokat. Miért is? Lowney szerint mert félnek a kemény döntésektől vagy akár csak mérlegeléstől; mert nem elég bátrak, hogy átvezessenek minket a változásokon, és kezdeményezzék is ezeket a változásokat.

Nos, ez a könyv azt mutatja (bizonyításról még korai volna beszélni), hogy Ferenc pápa hiteles vezető, rendelkezik mindazokkal a tulajdonságokkal, melyre a jelen válságban szükség van. A szerző nem állítja ugyanezt a jezsuita rendről (bevallom, nagy kő esett le a szívemről), de azt igen és elég meggyőzően, hogy Ferenc pápa életútja mellett és azon felül is jezsuita volta a kulcsa ennek a szinte tökéletes megfelelésnek.

A kötet nagy előnye, hogy az előző írással ellentétben nem csak saját rövid ideig tartó jezsuita karrierjének emlékeiből meríti az érveit, hanem gondosan utánajárt főhőse múltjának. Számtalan, főleg jezsuita szemtanút meginterjúvolt, míg összeállt benne a kép egy hiteles vezetőről, akinek élete és tanítása teljes összhangban van mind önmagával, mind rendjének hagyományaival, tapasztalataival és képzési módszereivel. Ez a sok példa egyúttal olvasmányosabbá teszi a könyvet, mint az előzőt, mely itt-ott kissé vállalati brosúrákra emlékeztetett.  Talán mert az író közben a bankok világát is otthagyta, és immár az egészségügyben szolgál. Ami hitelessé teszi kiállását, az a szolgálat mint minden vállalkozás működési alapelve, továbbá hivatása és küldetése. Lowney ugyanis a korábbi négy alapelv és erény helyett ún. vezetői spiritualitást (spirituality of leadership) ajánl az olvasónak, amely hat elkötelezettségből tevődik össze. Ezek az önismeret és a szolgálat; a szolidaritás (együttérzés, sőt együtt szenvedés) ezzel a világgal, az egyidejű napi visszavonulás attól, és végül a naponta kínálkozó lehetőségek megragadása, miközben tiszteli örökségét. Nem rabja a múltnak, hanem vállalja a változást, a jövőt. E dialektikus kettősség, ez az „is-is” feltétele az erős spiritualitás, a transzcendens iránti fogékonyság életben tartása. Vonzó, de talán kissé elbizonytalanít?

Lowney Ferenc pápát mint esettanulmányt mutatja be (18). Mi is a vezetés, a leadership? Elsősorban az a képesség, hogy jó döntéseket hozunk. Lowney szerint a jezsuita képzés ennek elsajátításával kezdődik, és végig megmarad annak fókuszaként, mert tudatosan és folyamatosan továbbfejlesztik. Egész életükben. Amit a szerző a pápa élettörténetével illusztrál és demonstrál. Lowney azonban volt cége, a J. P. Morgan egy estetanulmányával hitelesíti, hogy ez a készség nem egyházi embernek van fenntartva, hanem egyetemes. Elmondja, hogy a Morgan hogy nem ismerte fel a mobiltelefon jövőjét, amikor kliensük, a svéd Ericsson kérte őket e projekt finanszírozására. Tudunk tanulni a hibáinkból? Aki nem, az a hunyó… És sok csillagot láttunk már kihunyni!

Lowney hangsúlyozza, hogy ma már a társadalom nem a magányos hőstől vár irányítást, hanem ez mindazok közös vonása, akik a jövő elnyerésére hivatottak. Azaz mindenki. Kollektív és nem egyéni vonás. A vezető a mai közvélemény szemében az, aki irányít, befolyásol, választ (dönt), és eredményes (23). Aki felelősséget vállal döntéseiért, pozitív befolyást gyakorol környezetére, és érezteti mindenkivel, hogy tudja az irányt, az vezet. Ehhez rendelkeznie kell néhány alapvető erénnyel, és ezeket kell gyakorolnia egy életen át. Ezek az önismeret, az integritás (teljesség), a hitelesség és mindezek eredője, az egyéniség, ami egyúttal mindig jellemesség is (29). Érdekes, hogy Lowney itt felhagy korábbi négyes felosztásával, és csak az önismeretet őrzi meg, igaz, a kitüntetett első helyen. A „leleményesség” és a „hősiesség” elillant, és vele a „szeretet”? Nekem úgy tűnik, hogy a Lowney által megkövetelt integritás az előző kötetből ismert kissé megfoghatatlan és mitizáló hősiesség konkrétabb, és etikai jellegű átfogalmazása. A kulturális megfelelés, a leleményességként is emlegetett inkulturáció (melyet Matteo Ricci és más misszionáriusok életével példáz) helyébe pedig a hitelesség egyetemes, kultúrák felett átívelő igénye lép. Mivel a kultúra időközben globálissá vált?

Lowney az utolsó, kilencedik fejezetet azzal az intelemmel zárja, hogy ne féljünk az előttünk álló úttól. Mint minden fejezetet, ezt is egy Ferenc pápától kölcsönzött idézet vezeti be: „Életünk utazás, ha leállunk, bajba kerülünk” (137). Itt a pápa ismét Szent Ignác fia, aki spirituális útját zarándoklatnak, és magát zarándoknak nevezte. Lám, a pápa első beszédét azzal kezdte: „Vágjunk neki ennek az útnak”. Ha elfogadjuk őt kalauzként, nyugodtan vághatunk bele a kalandba. A pápa nem fél az improvizációtól – azaz nem fél a kudarctól. Lowney leír egy audienciát gyerekekkel, akik szabadon kérdezhettek. És kérdeztek is. Lowney itt joggal emlékeztet arra, hogy a leendő pápa egykor azzal küldte útnak szeminaristáit, hogy a gyerekeket a katolikus katekizmusra tanítsák, hogy „az a bölcs, aki elégé egyszerűen tud érvelni, hogy egy gyermek is megértse.”

Lowney amúgy ezt az eszményt az előző kötethez képest érezhetően megközelítette. A pápa szüntelenül alkalmazza, főleg, amikor félreteszi az előre elkészített kéziratot. Majd az út metaforáját kifejtve, elmondta, hogy bizony, aki úton jár, el is eshet. De, folytatta, nem kell félni az eleséstől. Csak ne maradj elesett, kelj fel! (139) Csak egyedül járni nehéz. De együtt másokkal, barátainkkal nem nehéz. S a pápa megkérdezi: „Készek vagytok az útra?”

[i] Lowney, Chris. Leadership – Best Practices From a 450 – Year – Old Company That Changed The World. Chicago: Loyola Press, 2003

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2020. május 14.