Ha üzletelni akarsz vele, soha ne viccelj egy japánnal!

Multik Magyarországon és az inkulturáció címmel szervezi ősszel folytatódó villásreggeli-sorozatát a Kiss Ulrich SJ-féle Management by Jesus üzleti klub. A november 6-i alkalom előadója a pesti Loyola Caféban a világ legnagyobb – japán tulajdonú – használtmotor-kereskedésének magyarországi leányvállalatát irányító Forintos Győző Péter. A Red Baron Hungary Kft. ügyvezetője 1989 és 1996 között maga is a szigetországban élt. Szőnyi Szilárd vele beszélgetett az üzleti etikettről és a mögötte meghúzódó emberképről.

– Milyen motorral jár?

– Mindig mással. Eleinte – akárcsak a japán kultúrában – a fokozatosság volt fontos szempont, később, amikor rutinos lettem, a változatosság került előtérbe. Épp most tervezek váltani egy, a jelenleginél kisebb, középkategóriás túramotorra.

– Gondolom, csupa japán márkáról beszélünk.

– Természetesen.

– Játsszunk el a gondolattal, hogy üzleti megbeszélésen vagyunk Japánban, és a motorját firtató kérdést a tárgyalás elején, afféle bemelegítőként teszem fel. Hibát követek el?

– Ha a tárgyalás témája nem a motorok világa, akkor feltétlenül, ugyanis a magánélet firtatása, történjék mégoly jó szándékkal, túlmegy az udvariasságon.

Az ottani, közismerten közösségelvű kultúrában a munka számít komoly, amúgy jobbára férfidolognak, a privát szférát semmilyen szinten nem való bolygatni.

– Pedig amikor vagy harminc évvel ezelőtt későbbi japán munkaadója Budapestre érkezett, hogy állásinterjún meghallgassa önt, a 24.hu írása szerint azt is megvitatták, milyen tiszteletet érez a szülei iránt.

– Valóban, de az más helyzet volt. A szüleimet nem ő, hanem én hoztam szóba, és leendő főnökömet, aki életkora alapján az apám lehetett volna, joggal érdekelte a téma. A felülről lefelé szerveződő, igencsak hierarchikus japán társadalomban joggal gondolhatta: hozzá is hasonló módon fogok majd viszonyulni, mint a szüleimhez. Későbbi közös munkánk során úgy is tekintett rám, mint a fiára.

Forintos Győző Péter

– Amikor Japánba megyünk, nyilván át kell vennünk az ottani szokásokat. Ugyanez elvárható fordítva, és ha igen, milyen mértékben?

– Vegyünk egy példát. Könyvvizsgáló érkezik a cégünkhöz Japánból, és már az kérdés lehet, hogyan történjék az üdvözlés és a bemutatkozás. Mivel manapság ők is egyre nyitottabbak, és igyekeznek igazodni a fogadó ország kultúrájához, nem kell mindenáron a legszigorúbb etiketthez ragaszkodni. Leghelyesebb, ha arra figyelünk, partnerünk – akár a testbeszédével – milyen jelzést ad, mit szeretne, mi volna komfortos neki. És ha azt látjuk, hogy, mégoly tétován, de nyújtja a kezét, nyugodtan fogadjuk el, ne ragaszkodjunk a meghajláshoz. Azért figyeljük a további jeleket, például hogy keresi-e a szemkontaktust, vagy esetleg az természetesebb neki, ha a tekintetek nem találkoznak.

– A japán etikett melyik előírását érzi legközelebb a szívéhez?

– Talán azt, hogy Japánban a névjegykártyától kezdve mindent két kézzel illik odaadni.

Ez azt jelzi, hogy arra a pár másodpercre száz százalékig a másik emberre figyelek, teljes valómmal az övé vagyok, és voltaképpen az életemet nyújtom át neki ezen a szertartásos módon.

Hasonlóan szép gesztus a meghajlás, hiszen azt jelenti, hogy a fejünk a másik ember lelkével kerül egy síkba.

– Mi az, amit mindenképpen kerüljünk el?

– Semmiképp ne próbáljunk humorosnak lenni. A villásreggelin előadásomat egy japán viccel fogom kezdeni, amin várakozásaim szerint senki nem fog nevetni. Ezzel szeretném érzékeltetni, mennyire különbözik a mi humorunk az övékétől, és amiképpen mi nem értjük az ő tréfáikat, ők sem, hogy mi miért találunk valamit komikusnak.

A villásreggeli részletei és jelentkezés ezen a linken.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. november 06.