A beilleszkedés kihívásai és örömei: két vietnámi jezsuita kalandjai Magyarországon

Két vietnámi tanuló rendtag jelenléte színesíti Budán a Sodrás utcai jezsuita rendház életét. Phamdinh Ngoc József SJ-nek és Tran Van Ngu József SJ-nek 12+1 kérdést küldtünk, hogy azok alapján meséljenek hazájukról, valamint a beilleszkedés kihívásairól és örömeiről.

Ngoc és Ngu a Sodrás utcai rendház kertjében

– Ngoc, a jezsuita blogban már február elején a koronavírusról írtál, legutóbb pedig a járványra hangszerelt keresztutat állítottál össze. Télen, amikor a vírus még messze volt, miért foglalkoztatott annyira a kérdés?

Ngoc: Amikor a vírus 2019 decemberében megjelent Kínában, úgy érzékeltem, Vietnámot egyre súlyosabban érinti a helyzet, mert a két ország közel fekszik egymáshoz. Sőt január végén Kína és Vietnám holdújéve volt, amire rengeteg kínai hazament Európából, és foglalkoztatott, hogy az ünnepről visszatérők idehozzák-e a vírust. Imádkoztam, gondolkodtam, és szerettem volna tenni valamit, hogy a betegség véget érjen. Isten pedig meghívott, hogy írjak arról, mi áll a betegségről a Bibliában; arról, hogy Ő soha nem hagyja el az embert. Számomra az Istennel való kapcsolat az egyik legfontosabb, amire hangsúlyt kell fektetni a járvány leküzdéséhez.

– Ti mennyire tartotok a vírustól? Viseltek-e például maszkot?

Ngu: Természetesen tartok – és még csak azt sem tudom, már elkaptam-e vagy sem. Amikor forgalmas helyre megyek, például piacra vagy boltba, maszkot viselek. Így nemcsak önmagamat védem, hanem másokat is. Szent Ignác azt tanítja, hogy az életben kövessük azt a tanácsot, amit szakember ad. Mivel a koronavírust még nem ismerjük eléggé, inkább nem kísértem Istent, hanem követem az előírásokat.

– Vietnámban a hívők elsöprő része az ősi népi vallásosság vagy a buddhizmus követője. Milyen inkulturációs folyamatokon keresztül vert gyökeret a katolikus hit, és a keresztény liturgiában van-e nyoma a vietnámi hitvilágnak?

Ngoc: Ha valamelyik vallást követik, akkor a vietnámiaknak erős a hitélete. Mindig értékelik a közösséget és az ünnepeket, így amikor a katolikus hit 1615-ben Vietnámba érkezett, a helyi egyháznak sok alkalma volt az inkulturációra. A buddhizmus és a kereszténység között vannak hasonló vonások, például mindkettő megtanítja az embereket, hogyan éljenek jól. Az inkulturációt gyakran az emberi élettel kezdjük: a személyes történetekben és vágyakban minden vallású emberrel osztozunk a meggyőződésben, hogy Isten segít mindenkinek, azoknak is, akik még nem hisznek Őbenne.

Ngoc kihasználja a rendház pingpongasztalát
fotó: Pásztor Péter

A vietnámi szocializmus mai helyzete egyes értékelések szerint Magyarország nyolcvanas éveire emlékeztet. Mit nem lehet még az egyházaknak, és mit már igen?

Ngoc: A katolikusok helyzete most sokkal jobb, mint 20 évvel ezelőtt. Megünnepelhetik a szentmisét, felvehetnek új embereket a papság soraiba, és a szerzetesrendek is tevékenykedhetnek. Számos terület azonban még nem kapta meg az evangelizáció szabadságát, a vallási létesítményeket még nem adták vissza az egyháznak, templomok és más hitéleti helyszínek építéséhez továbbra is állami engedély kell. Általában az állam figyeli az egyház tevékenységét, mert úgy véli, a katolicizmus külföldi „import”, és be akar avatkozni a vietnámi belpolitikába.

A hatalom azt akarja, hogy a katolikusok kapcsolódjanak az államhoz, akárcsak a buddhizmus, de mi tudjuk, hogy Rómához, illetve elsősorban Jézushoz tartozunk.

Vietnámban minden európai képzeletet felülmúl a hivatások száma. Miután Vízi Elemér provinciális 2018 végén a hazátokban járt, arról számolt be, hogy 120 jelölt készült jezsuitának. Mi ennek az oka?

Ngoc: Ez a nagy Isten kegyelme, amiben közrejátszik az egyház törekvése, hogy kísérje a fiatalokat, valamint a papok és szerzetesek jó példája. Vietnámban a családoknak még sok gyermekük van, a fiatalok egymást hívják szerzetesnek, és a szülők általában támogatják őket.

Ngu: A hivatás a családban születik, és a legtöbb szülő nálunk örül, ha egy gyermeket Istennek adhat. A vietnámi emberek pedig tisztelik azokat, akik erre az útra lépnek. A másik ok a külső környezet. Húsz éve Vietnámban a keresztény élet nagyon nehéz volt, és ez megerősítette a keresztény identitást.

– Szüleitek mennyire nehezen engedtek el jezsuitának, illetve Európába? Tartjátok a kapcsolatot a családotokkal?

Ngoc: Hálát adok Istennek a szüleim hozzáállásáért.

„A fiunk Istenhez tartozik; ha Isten azt akarja, küldje oda, ahova neki tetszik”

– mondták. Boldogok, hogy Magyarországon vagyok. Gyakran kapcsolatba lépünk egymással a Facebookon.

Ngu: Tízen vagyunk testvérek. Szüleim rám bízták, hogy családot alapítok-e, vagy szerzetes leszek. Végül az öcsém is jezsuita lett, a bátyám egyházmegyés pap, nővérem pedig a Szent Szív Társaságába lépett be. Amikor úgy döntöttem, Magyarországra jövök, még nem tudtam, mennyi ideig maradok itt. Szüleim azt hitték, csak rövid időre jövök. Gondolom, ha tudták volna, hogy ennyi ideig élek majd Magyarországon, kicsit szomorúak lettek volna, hiszen ritkán tudunk személyesen találkozni. Gyakran telefonálunk viszont, és örülnek, hogy jól érzem magam.

– Miért éppen hozzánk jöttetek?

Ngu: Amikor befejeztem a filozófiát, a magyar jezsuiták felajánlották, hogy ide jöhetünk probációra. Korábban néhány magyar jezsuita már szolgált Vietnámban, ezért volt már kapcsolat a két provincia között. Imában megerősítést kaptam arra, hogy Magyarországra jöjjek.

Ngoc: A most elhunyt Adolfo Nicolás korábbi jezsuita generális vietnámi látogatásán azt mondta: „Nem csupán a vietnámi rendtartományba léptetek be, hanem a jezsuita rendbe is.” Megértettem, hogy Isten bárhova és bármikor küldhet minket a provinciális által.

Úgy gondolom, jó hivatás, ha Magyarországon szolgálok, és „híddá” válok Európa és Vietnám között.

Budán a Sodrás utcai rendházban laktok. Mit volt a legnehezebb megszokni Magyarországon? Maradtak-e még lebontandó falak?

Ngoc: A legnagyobb kihívás a nyelv és a kultúra, de közösségünkben és a Sapientián, ahol teológiát tanulok, számos lehetőségem van a leküzdésére. Válság idején emiatt külön is szoktam imádkozni, a lelki vezetőmmel találkozni vagy a rendtársaimmal beszélgetni.

Milyen gyakran kerül vietnámi étel a közösség asztalára? És mennyire sikerült megbarátkoznotok a magyar ízekkel?

Ngoc: A hétfői közösségi estre rizst szoktunk főzni. Számomra a magyar ételek nagyon ízletesek, és attól tartok, hogy kövér leszek!

Ngu dekázás közben
fotó: Pásztor Péter

Vajon kinek nehezebb: egy vietnáminak megtanulni magyarul, vagy fordítva?

Ngu: A magyar nyelvtan nagyon különbözik a vietnámitól. Nálunk például nincs ragozás, és minden szót csak egy hang jelöl. A vietnámi nyelvtan egyszerűbb, de a nyelvünkben hat tónus van, ami hiányzik a magyarból. Egy példa: a „tinh” éles szemű ember; a „tính” számol, tulajdonság; a „tình” szerelmes; a „tỉnh” felébred; a „tĩnh” csend; a „tịnh” pedig belső csend. A mentalitás is különböző.

Konfuciusz és Buddha tanítása meghatározza a kultúránkat, és nagyon fontos a rend, illetve az öregek tisztelete. Ha például az idősebb beszél, akkor a fiatalabb hallgat.

A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán tanultok. A nyugati teológia fogalmai mennyire képesek leírni azt az istenképet, ami bennetek él?

Ngu: Vietnámban a nyugati teológiát alkalmazzuk, így az alapfogalmaink ugyanazok. A lelkipásztori területen van csupán némi különbség a kultúra miatt. Magyarországon azonban a görögkatolikus vonal miatt színesebb a teológia. A vietnámi kultúrában pedig fontos szerepe van a nőnek, aki megteremti a harmóniát. Ezért a vietnámi katolikusok nagyon tisztelik Szűz Máriát: bármi történik az életben, hozzá fordulnak.

Mivel tud gazdagítani a ti hitéletetek bennünket, és van-e olyan terület, ahol a kultúrátok tanulhat a magyaroktól?

Ngu: Magyarországon már a X. században megjelent a katolikus hit, Vietnámban csak a XVII. században. Ezért a magyar egyháznak több a tapasztalata. Különösen szépnek és gazdagnak látom a bizánci liturgiát és teológiát. Emellett azt tapasztalom, itt a katolikus ember személyesebb módon tud imádkozni, és a csendes ima, a szentségimádás jobban jelen van. Nálunk a közösségi, hangos imák a megszokottak, még a szentségimádás alatt is. Nagyon tetszik, hogy világi professzorok is taníthatnak teológiát, illetve sok civil válhat hitoktatóvá. Vietnámban csupán papok, szerzetesek taníthatnak.

– Ha befejezitek a tanulmányaitokat, maradtok-e Magyarországon, vagy hazamentek?

Ngoc: Papszentelésem után szeretnék Magyarországon élni.

Két, egymással összefüggő terület vonz különösen: az ignáci lelkiség és a fiatalok kísérése.

Ezért talán ha a lelkiséget úgy tanulom majd, hogy a fiatalokkal fogok foglalkozni, akkor bennem is hatékonyan megvalósulhat az egymást erősítő kapcsolat.

Ngu: Fiatalokkal szeretnék foglalkozni, iskolában vagy egyéb területeken, és segíteni, hogy megtalálják az útjukat. Három évet töltöttem a miskolci jezsuita gimnáziumban, nagyon szép tapasztalat volt. Szeretnék itt maradni, hogy tovább tanulhassak magyarul. Tudom, hogy a nyelv és a kultúra miatt több lesz a kihívás, de jól érzem magam itt, és szeretem az új tapasztalatokat.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2020. június 18.