– Felelősségtudat, emberközpontúság, tapintat, törődés – mielőtt szeptemberben András Attila provinciálistól átvetted a Szent Ignác-díjat, laudációjában Holczinger Ferenc igazgató az iménti kifejezésekkel méltatott. Milyen volt végighallgatni ennyi dicséretet?

– Mi tagadás, a díjazás hallatán először kicsit megijedtem. Természetesen nagyon jólesett a megtiszteltetés, de aki ismer, tudja, hogy ilyen helyzetekben, ennyire a reflektorfényben nem érzem komfortosan magam. Ahogy a mostani interjú ötletét is húzódozással, de legalábbis megilletődöttséggel fogadtam. Én inkább a háttérben szeretek dolgozni.

– Teszed ezt idén 28 éve, így majdnem végigélted a Jezsu 30 éves történetét. Hogyan kerültél a gimnáziumba?

– Amikor pályakezdőként munkát kerestem, rábukkantam a Jezsu álláshirdetésére. 1996 márciusában csatlakoztam a csapathoz. Keresztény családból jövök, de korábban nem volt kapcsolatom a jezsuitákkal. Engem még Horváth Tibor, az akkori igazgató atya vett fel. Utána jött Nemesszeghy Ervin, majd Forrai Tamás, akivel több mint tíz évet dolgoztam, Holczinger Ferenc atya pedig 2010 óta áll az iskola élén.

– Vagyis igazgatók jönnek-mennek, de te maradsz… Viccet félretéve: hogyan emlékszel a kezdetekre?

– Amikor érkeztem, ráadásul tanév közben, a gimnázium épp a második évében járt. Akkor a hangulat nagyon családias volt, a mai közel ezer főnél jóval kevesebb diákkal, és a jelenlegi épületek jó része még nem készült el. Az idei a 29. tanévem a Jezsuban, rajtam kívül kevesen vannak, akik ilyen régóta itt dolgoznak.

– Mondhatjuk, hogy te vagy a Jezsu intézményi memóriája?

– Én sem emlékszem mindenre, az viszont nagyon jó érzés, hogy végigkísérhettem az iskola kiépülését, bővülését. Ha visszagondolok, szinte minden évben volt egy mérföldkő, egy-egy új épület, létesítmény átadása. A diákokkal együtt pedig nőtt a tanárok, további munkatársak létszáma is, sok új emberi, kollegiális kapcsolattal.

– A 940 diák közül hányat tudsz név szerint azonosítani?

– Majdnem mindenkit. Arcot kevesebb diákhoz tudok társítani. Mára tényleg hatalmas intézmény lettünk, de ennek is megvan a szépsége. Ha például a szünetekben kimegyünk az udvarra, egészséges zsongást tapasztalunk, és ezt mindig örömteli megélni.

– Egyébként miskolci vagy?

– Itt születtem, de Miskolc mellett, mondhatni, a külvárosban lakom, onnan ingázom a kezdetektől.

– Itt vagyunk az Avason, lakótelepi környezetben, egy igényesnek ismert iskolában. Te vagy az a munkatárs, aki az összes diákkal, szülővel, tanárral kapcsolatban áll. Milyennek látod a diákok rétegződését?

– Mivel országos beiskolázású iskola vagyunk, meghatározó a kollégisták jelenléte – jelenleg 200 bentlakó tanulónk van. Emellett természetesen jelentős a Miskolcról vagy környékéről bejárók száma. A nyolcosztályos gimnáziumba inkább helyi gyerekek jelentkeznek, a 9. évfolyamon egy osztály szokott indulni, ott viszont a diákok nagy része messzebbről jön, így 90 százalékuk kollégista.

Ebből következik, hogy ezek a kisebb közösségek, mivel szinte éjjel-nappal együtt vannak, különösen összetartók.

Igaz, azok a diákok, akik ötödikes koruk óta járnak a Jezsuba, a sok év alatt szintén rengeteg lehetőséget kapnak, hogy közös élményeket szerezzenek, és kötődés alakuljon ki az iskola iránt.

– Ahogy Holczinger Ferenc igazgató szokta mondani, utalva – persze szigorúan képletesen – a kollégistákra: mindenki szeret jó bort kóstolni, de van, aki ismeri a bordalokat is… De vissza hozzád: te mennyire tudsz örömet lelni az ügyes-bajos dolgok intézésében, a munkáddal járó adminisztrációban?

– A sok adminisztráció valóban hozzátartozik a munkámhoz. Mások számára unalmas is lehet, de ez is tud örömet nyújtani. Ha például határidőre sikerül valamit elvégezni, vagy amikor egy ellenőrzés kimutatja, hogy a folyamataink rendben mennek, és eleget teszünk a törvényi előírásoknak. Munkámat alapvetően úgy fogom fel, hogy feladatom a diákok, kollégák kiszolgálása.

– Hogy néz ki egy jellemző munkanapod?

– Vannak megszokott munkafázisok, de nincs két egyforma nap. Miközben minden időszaknak megvan a maga feladata, ebben nagyfokú rugalmasságra van szükség. Hiába tervezem el reggel a napi feladatot, mindig keletkeznek újabb, sok esetben azonnali intézkedést igénylő ügyek, amelyeknek elsőséget kell biztosítani.

– Az előbb a kiszolgálás szót használtad, melyből erősen kihallani a szolgálat kifejezést. Mennyire tudatosan végzed ilyen szellemben a munkádat, és van-e a másokat segítő aprómunkának lelkisége?

– Ez bennem is megfogalmazódott már. És valahogy ösztönösen nem is tudnám másként végezni a munkámat, mint így. Sokszor valóban azon kapom magam, hogy a saját teendőim háttérbe szorulnak, mert ha egy probléma keletkezik, azt általában azonnal meg kell oldani, nem várhat két vagy három napot. Nem tagadom, ez néha hálátlan is tud lenni, de alapvetően szívvel-lélekkel tudom tenni a dolgomat. Ehhez az is hozzátartozik, hogy ha egy feladat elvégzése a munkaidőn túlra csúszik, akkor az ember négy órakor nem ejti ki a kezéből a tollat.

– Van olyan része a munkádnak, amit nagyon nem szeretsz?

– Persze, de ez is hozzátartozik az élethez. Sokáig egyedül vittem a titkárságot, beleértve az összes adminisztrációt. Aztán ahogy bővült az iskola, felmerült, hogy kellene még egy munkatárs. Addig napi szinten találkoztam a gyerekekkel, aztán amikor átalakult a munkaköröm, illetve beállt az ügyfélszolgálati kolléga, kevesebb lett velük a kapcsolatom. Ezt sajnáltam, de azért szerencsére még így is sok diákkal, kollégával találkozom a mindennapokban.

– Íróasztalod mellett hatalmas üvegablak van, és a diákok azon keresztül jelezhetik, hogy miben kérnek segítséget. Van „ügyfélfogadási idő” is, mint egy hivatalban?

– Ezt a rendszert néhány éve vezettük be, mert a munkát megnehezítette, hogy az iroda néha – csúnya szóval – afféle átjáróházra kezdett hasonlítani. Minden percben jött, kopogtatott valaki, márpedig a legnagyobb rugalmasság mellett is vannak munkák, amelyekkel 2–3 órát elmélyülten kell foglalkoznom. Ezért vezettünk be egy ügyintézési rendet.

– A diákok, kollégák betartják ezt a rendet?

– Fogalmazzunk úgy, hogy ebben még van hova fejlődni.

– Egy munkahelyen, főleg egy ilyen nagy intézmény esetében mindig adódhatnak konfliktusok. Hogyan kezeled őket?

– Próbálom nem látványosan, hanem magamban rendezni őket. Szokták mondani, hogy ritkán látnak idegesnek. Pedig azért vannak helyzetek, amikor az embernek nehéz uralkodnia magán, de figyelek rá, hogy feszültségemet ne a gyerekeken vagy a kollégákon töltsem ki.

– Mit látsz az iskola legnagyobb értékének?

– Olyan komplex, egész életre szóló, a teljes ember kifejlődéséhez szükséges tudást, szellemiséget kapnak itt a diákok, amelynek egyes elemei biztosan más iskolákban is adottak, de így, egyben manapság kevés helyen állnak rendelkezésre.