András Csaba SJ hivatásának története

Többször kellett már beszélnem a hivatástörténetemről. Először amikor beléptem a gyulafehérvári szeminárium falai közé. Emlékszem, ahogy velem szemben ült a rektor, a prefektus és a spirituális atya, és hallgatták a beszámolómat. Ott ültem, büszkén, sikeres érettségi után, „tarsolyomban a hivatással”, amit magabiztosan bizonygattam a hallgatóságnak. Azt hittem magamról, hogy sínen vagyok, amit szavaival a rektor csak megerősített, mondván: „Szépen kikristályosodott a hivatása”. Álszerényen lehajtottam a fejem, közben belül kitörő örömmel nyugtáztam: más is megerősít abban, hogy az Úr hív.

Tizennyolc éves voltam, szenvedéllyel, álmokkal teli, zsigerileg érezve, hogy ott a helyem. Vágytam arra, hogy egy nemes célért adjam az életem. Nem tudtam, hogy mit jelent a papság. Főképp a helyi plébánosomat ismertem, akinek a személye magával ragadott, és a szívemben olyan húrokat szólaltatott meg, amelyek azt harsogták bennem, hogy én is valami hasonlót szeretnék tenni. Volt egy erős meghívásélményem, ami életem azon pontján önkéntelenül, „dadogva és dobogva” kimondatta velem, hogy pap akarok lenni. Nem voltak kétségeim a tapasztalat hitelessége felől, és az elég volt, hogy elinduljak az ismeretlenbe. Nem tudtam imádkozni, nem tudtam, hogy mire vállalkozok, a hitem is még nagyon gyerekcipőben járt. Ezt kamaszként próbáltam okosan megfogalmazni, annak látszatát kelteni, hogy tudom, merre tartok. Valójában azonban nincstelenül ott vacogtam, és reszkető lábakkal léptem át a gyulafehérvári szeminárium küszöbét. Ezzel együtt viszont lelkes voltam, aki hagyta magát formálni, és teljes szívvel beleadta magát ebbe a kalandba.

Ez pontosan tíz éve történt. Hogyan is jellemezném az utamat? A kis herceg meséje jut eszembe, ami nagyon sokat elmond rólam. Azóta több bolygót bejártam. Nem akarok neveket említeni, hacsak a szüleimét nem, akik ezen az úton mindvégig támogattak, még akkor is, ha gyakran nem értették, mi történik. A szeminárium évei alatt nagyon kerestem. Legfőképpen önmagamat és az életet, annak mélységét, ami teljessé teheti.

A Szent Ignác-i lelkiség volt, amiben ezt a fajta mélységet megéreztem, és emiatt önkéntelenül is vonzani kezdett. Nagyon vágytam a személyes istenkapcsolatra: Jézusra mint barátra. Ezt ízleltem meg azokban a lelkigyakorlatokban, amelyeket Jakabos Barnabás SJ kísért a szemináriumban. Részt vettem két Szent Ignác-i zarándoklaton, a Márton Áron-imatúrán, ahol sok vigasztalásban volt részem. Ennek hatására, már harmadéves kispapként felötlött bennem a gondolat, hogy mi volna, ha jezsuita lennék, de hamar elhessegettem.

Majd egy váratlan pillanatban, gyakorlati éves kispapként, Sepsiszentgyörgyön, amikor azt hittem, hogy megnyugodhatok, a helyemen vagyok, jött a második hívás: légy jezsuita! Nem értettem, megdöbbentem. Mint az első ilyen tapasztalatnál, ami tizenhét évesen történt, most is tudtam, hogy nincs más választásom. Mennem kellett. Többen értetlenkedve figyeltek; én is bizonytalan voltam, csak annyit tudtam, hogy nem tudok mást tenni, mint jelentkezni a magyar rendtartomány hivatásgondozójánál, Koronkai Zoltán SJ-nél. Március végén jelentkeztem, június elején pedig fel is vettek a Társaságba. Minden olyan gyorsan történt. Szeptember 22-én pedig beléptem a noviciátus ajtaján, éppoly reszkető lábakkal, mint öt évvel korábban a szeminárium kapuján.

A Szent Ignác-i döntést valójában a noviciátus első éve alatt, a harmincnapos lelkigyakorlaton hoztam meg, de igazából egy hónappal ezelőtt érkeztem meg és integrálódott a személyiségembe, hogy jezsuita vagyok. Ezt kegyelemként élem meg.

Aki ismer, tudja, mennyire törékeny alkat vagyok, és hogy az elmúlt években megharcoltam magammal. Mint a kis herceg a sivatagban, én is kerestem az életet adó forrást. Nem találtam. Ezzel együtt nem adtam fel, és tudtam, hogy amit Sepsiszentgyörgyön megtapasztaltam, valós volt. Így hát vártam. A várakozás közben megannyi ajándékot kaptam: mind a noviciátus, mind a miskolci magiszteri szolgálatom évei alatt. Tudom, hogy ezek a tapasztalatok mind előkészítettek, hogy rátaláljak arra, amire már nagyon vágytam. A tapasztalat leírásához ismét a kis herceget hívom segítségül: „Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekéből, a karom megfeszített erejéből. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék.”

Megtapasztaltam, amiről Etty Hillesum a lelki naplójában így ír: „Egy nagyon mély forrás van bennem. Abban a forrásban ott van Isten. Néha sikerül elérnem őt, gyakran azonban kő és homok fedi: ekkor Isten el van temetve. Ekkor tehát újra ki kell ásni őt.” Sokévi ásás, keresés, sóvárgás után az Úr megmutatta magát, és megajándékozott az örök élet vizével, amire egész életemben vágytam. Nem az ásásomnak eredménye ez, viszont az hozzájárult ahhoz, hogy ráleljek az Úrra. Utóbbi azonban kegyelem, és számomra különlegesen nagy csoda.

A hivatásomról kérdeztek. Válaszként próbáltam összefoglalni, ami az elmúlt években történt. Folyamatként élem meg, ami koránt sincs lezárva. Számomra igazán csak most kezdődik. Hálás vagyok mindazokért a személyekért, akik eddig is elkísértek, és akiket majd én kísérhetek. Az elkövetkező két évben Rómában az ignáci lelkiségről tanulok. Vágyom arra, hogy azzal, amit itt tanulok és tapasztalok, másokat is szolgálhassak. Vágyom arra, hogy embereket kísérhessek a kútásás folyamatában, és velük együtt várakozzak az Úr életet adó érintésére. Hogy rátaláljanak igazi identitásukra, ami életet fakaszt és teljessé teszi őket. Kérem ehhez a Lélek segítségét, hogy nyissa meg a szívünket, töltse el az Úr feltétel nélküli szeretetével, és tapasztaltassa meg velünk, hogy az élet jó és teljes.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. március 19.