Nevelős Gábor SJ hivatásának története

A történet tízéves koromban kezdődött. Édesanyámmal egy nyílt nap alkalmával látogattunk el a jezsuita gimnáziumba, ahol is én azonnal „beleszerettem” ebbe a középiskolába. Nyolc gyönyörű évet töltöttem ott Miskolcon, azután hatot a Szent Ignác Szakkollégiumban és egyet a ReNaissance Tanulmányi Házban. Ezek után mi más jöhetett volna, mint a noviciátus?… Igaz, azért ez nem volt ilyen egyszerű.

Kiskamaszként fel sem tudtuk fogni, mi zajlik körülöttünk.  A gimnázium mellett csak nőttön-nőttek a vöröstéglás épületek, duzzadt a létszám, bővültek a programok. De nem versenyistálló, vagy szórakoztató központ épült itt. Valami más. A falak csak a keretet adták a lényegi  üzenethez: „Légy másokért élő ember!” De nem szájbarágósan, hanem a tanítás légkörében – ahogy a megboldogult Ádám János lelkiatyánk mondta – a diákok ozmózis útján szívták magukba az értékeket. Nevelőink Isten-kapcsolata és személyes törődése, a kulturált környezet és a színvonalas oktatás kialakított egy sajátos atmoszférát, melyben a gyermek felfedezhette önmagában rejlő hiteles vágyait. Vágyat a szépre, a jóra, igaz baráti közösségre, indíttatást a fejlődésre és alkotásra. Idővel egy-két bunyó emléke is megszépül…

Érettségi után a Budapesti Műszaki Egyetem következett és a Szakkollégium bentlakó tagja lettem. A kollégiumban kurzusok, szimpóziumok, teaházak, közös kirándulások, sportolások közben megérezhettük, milyen felelősséget vállalni másokért egy közösségben. Meghatározó számomra az önkéntes munka is, amit határon túli gyermekek táboroztatásában végeztünk kollégista barátaimmal. Azt hiszem, itt szilárdult meg bennem a vágy, hogy a szeretetközösség életre szóló élményét másokkal is megosszam.

A napenergia-hasznosítás lehetőségeiről írtam a diplomamunkámat, és ebben a témakörben talált rám egy állás is. Vonzott e feltörekvő ágazat behatóbb kutatása, amire konzulensem és a ReNaissance Ház is biztatott. Mégis éreztem, hogy van valami, amivel szembe kell néznem. Évek óta mozgolódott bennem a kérdés, vajon mi az én hivatásom? Milyen kalandra hív Jézus? Hónapokon át tartó tudatos tisztázás után, felszabadító erővel hatott rám a felismerés: legmélyebb vágyam az, hogy jezsuita szerzetes legyek!

Mint a mesében, itt is különböző próbákat kellett kiállni, hogy a Jézus Társasága befogadjon. Kórházi szolgálat, 30 napos lelkigyakorlat, pénz nélküli zarándoklás, együtt élni a közösséggel és a döntésemmel. Két másodéves társammal, Jancsó Árpival és Bellovics Gáborral most éppen iskolai gyakorlatot végzünk, közben pedig – mint idei felelősei – az UNITAS magyarországi szerzetes- és papnövendékek találkozóját szervezzük. Tud még újat mutatni a Társaság belülről!

A minap éppen Szatmárnémeti utcáit róttuk, amikor rendtársam egy bronztáblára mutatott. Krúdy Gyula hálás szívvel gondol vissza a „Jézus-társasági” atyákra, akik között itt nevelkedett. Sok társammal egyetemben, én is osztom nagy írónk érzéseit. Hálás vagyok, hogy a jezsuitáknál olyannak ismerhettem meg Istent, amilyennek a lelkem mélyén vágytam rá. Ez szabadít fel arra, hogy kövessem.

Nevelős Gábor SJ

(Az írás a Barátainknak 2013 tavaszi számában jelent meg)

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. március 19.