Hofher József SJ hivatásának története

Huszonhét éve vagyok jezsuita, születésem óta Isten szeretett gyermeke! Legalábbis így érzem és tapasztalom.

Világi lelkipásztorként léptem be a Társaságba, bár spirituális utamat szerves egységben látva, minden állomás egy cél felé mutatott, amely úton jelenleg 66. évemet taposva lassan készülni kell az összegzésre.

Óriási kegyelemnek érzem, hogy soha a legcsekélyebb kételyem nem volt Isten létezésében, szeretetében és Jézus barátságában.

1992-ben léptem be a szegedi Dóm téren akkor működő jezsuita noviciátusba.

Naplómban ezt olvasom:

Harminckilenc éves lettem én –

meglepetés e költemény

csecse

becse:

ajándék, mellyel meglepem

e Dóm téri szegleten

magam

magam.

Közel negyvenévesen csak abban bíztam, amit újmisés szentképemre is felvésettem, Izaiás próféta II. Vigasztalások könyve 30–31. versének szavait:

„Még a fiatalok is elfáradhatnak, ellankadhatnak, az ifjak is összeeshetnek erőtlenül. / De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el.”

A bátorságot a lépés megtételére Pálos Antal jezsuitának is köszönhetem. Tóni bácsi legenda, a legnagyobbak egyike!

Abban az időben, amikor pap, illetve szerzetes lettem, a Jézus Krisztusba vetett hit mellett még fontos szerepet játszott egyfajta politikai elkötelezettség, antikommunista attitűd és az igazság szolgálata.

Bár hamarosan megtapasztaltam, hogy az istentelenségnek nemcsak vörös színe van, hanem szőke is, amit kapitalizmusnak, piacgazdaságnak nevezünk, és egyre inkább érezzük a nyakunkon embertelen leheletét.

A legjelentősebb hatást a Dél-Amerikából hazatért atyák működése tette rám. A felszabadítási mozgalmak nagyszerű papjai mindig csodálatot váltottak ki belőlem. Jó volt látni, hogy nemcsak Leonrdo Boffok és Gustavo Guttiérezek léteznek, hanem vannak atyáink, akiket Jálics Ferencnek, Mustó Péternek, Deák Ferencnek, Róna Gábornak, Csókay Károlynak stb. neveznek.

Ez a szellemiség az, ami végül is jelentősebben hatott rám. Ez adott bátorságot, hogy elinduljak a magyarországi cigányság felé, akik mindmáig kirekesztettek, még ezt ha sokan másként próbálják is beállítani.

Tiszteletem a cigánymisszióban dolgozó paptársaimat, akik valóban a végeken szolgálnak. Bár ők világi lelkipásztorok, identitásom megtartásában, jezsuita elkötelezettségemben hősies szolgálatuk erősít.

Bár 66 éves lettem én, még bizakodom, hogy egyszer talán velük vállvetve, testközelben szolgálhatom cigány testvéreimet, a mélyszegénységben elő embereket.

Anyám gyakran említette: „Amíg élünk, remélünk!” Így legyen!

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. március 19.