Hogy a bűnvallás közösségi ünnep legyen: Őrsy László SJ javaslata a gyónás átalakítására

„A kiengesztelődés szentsége válságba került. Ennek következtében – ahogy az egyik legkiválóbb kánonjogász figyelmeztet – az egyházon keresztül áramló kegyelem forrása, mely pedig az egyik legdrágább kincse, kiapadóban van” – kezdi Thinking outside the box (szabad fordításban: A gyóntatófülkén túl/a megszokottól eltérően gondolkodni) című írását az angol The Tablet című katolikus hetilap július 13-i számában Őrsy László. Az Egyesült Államokban élő 98 éves jezsuita ezért felveti, hogy az egyházban lehetne más gyakorlatot is érvényesíteni, méghozzá a közösségi, ám személyre szóló feloldozással kísért gyónást. Írásának magyar fordítását az alábbiakban teljes egészében közöljük, előtte egy kis felvezetővel.

Őrsy László jól rávilágít arra, hogy a világ egyes részein mennyire háttérbe szorult a szentgyónás. Az írás érzékletesen felidézi a történelmi előzményeket, híven bemutatva, hogy miközben a tartalom – a bűnvalló ember az egyház képviselőjén keresztül Isten bocsánatát és irgalmát kéri – állandó, a bűnbocsánat szentségének külső keretei mennyit változtak az évszázadok alatt. Miként azonban a földrajzi, kulturális közegtől függően más és más kihívások érik a gyónás gyakorlatát, úgy a szentség kiszolgáltatásának esetleges változtatása is erősen függ a helyi igényektől, lehetőségektől. Nincs tehát mindenhol érvényesíthető recept – vitaalapnak is tekinthető írásában Őrsy atya nem is ezzel az igénnyel lép fel, hanem egy lehetséges modellt mutat be, melynek akár egyes elemei is érdemesek lehetnek a megfontolásra.

„Az egyháznak időről-időre meg kellene vizsgálnia magát az evangélium tükrében” – ez volt az egyik legkedveltebb mondása Yves Congar francia domonkos teológusnak, a II. vatikáni zsinat egyik befolyásos résztvevőjének. A zsinat természetesen nagyot lépett előre az önvizsgálat terén, de ez a folyamat soha nem érhet véget. Több mint ötven évvel később Ferenc pápasága idején – aki soha nem szűnik meg hirdetni, hogy Isten neve irgalom – most volna legfőbb ideje folytatni ezt a szent felülvizsgálatot „az irgalom szentségével”, a bűnbánattal, illetve kiengesztelődéssel kapcsolatban.

A zsinat a Szent Liturgiáról szóló, Sacrosanctum Concilium című dokumentumában a következőket szögezte le: „Mivel pedig az idők folyamán a szentségek és a szentelmények szertartásaiba olyan elemek kerültek, melyek céljuk és természetük szerint kevésbé érthetők, s néhányat korunk követelményeihez kell alkalmazni”(62), „a bűnbocsánat szentségének szertartását és formuláit úgy kell fölülvizsgálni, hogy a szentség természetét és hatását világosabban fejezzék ki” (72).

Más szavakkal: a zsinat világossá tette, hogy

a jelenlegi külső formák és rítusok nem megfelelő kifejezései a belső kegyelmi ajándékoknak,

ezért felhatalmazta az egyházat, hogy keressen jobb formát a szentség kiszolgáltatására. „Minden írástudó, aki jártas a mennyek országának tanításában, hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő” (Mt 13,52). Ebben a szellemben szeretnék reflektálni a bűnbánat szentségének jelen helyzetére, hogy felfedezzük, mit találhatunk az egyházi hagyományban, ami segíthet felfrissíteni és megújítani ezt a szentséget a mai hívők szükségletének megfelelően, és javaslatot tenni a rítusok és formák olyan jellegű változtatására, ami a jelenleginél sokkal jobban nyilvánvalóbbá teszi Isten bőkezű megbocsátását.

A II. vatikáni zsinat kérésére a Hittani Kongregáció 1973-ban publikálta A bűnbánat szentségének méltóságáról szóló nyilatkozatot, illetve az 1983-ban, II. János Pál pápa által kiadott új Egyházi Törvénykönyv is tartalmaz néhány módosítást a bűnbánati normákat  illetően. Ezek bevezettek néhány új fegyelmi szabályt és imát, de eme változások nem teljesen fedték le a zsinat által megkívánt változásokat, miszerint a bűnbánati szentség rítusainak és a formáinak válaszolniuk kell a kortárs egyház lelkipásztori igényeire.

Eközben az elmúlt öt vagy hat évtizedben a katolikusok hozzáállása az egyéni gyónáshoz drámai módon megváltozott.

Elmúltak azok az idők, amikor hosszú sorok kígyóztak a gyóntatószékek előtt.

Sok templomban a hagyományos fülkék eltűntek vagy más célra alakították át őket. Történtek kísérletek a szentség kiszolgáltatásának módosítására, például az általános feloldozással, de, még ha rövidtávon sikeresnek bizonyultak is, elvetették őket.

Pápák és püspökök egyértelműen azt feltételezték, hogy a hívek hozzáállása rossz irányba fordult, ezért azzal reagáltak, hogy erőteljesen azt hangsúlyozták a híveknek, térjenek vissza a gyónás hagyományos formáihoz. Sőt személyes példával is elől jártak, például a nyilvánosság előtt járultak szentgyónáshoz. Az alkalmi helyi és átmeneti sikereken kívül nincs rá bizonyíték, hogy ez az igyekezet hatékonynak bizonyult volna a tendencia megváltoztatásában.

Mindennek következtében vákuum alakult ki: az egyházon keresztül áramló kegyelem forrása kiapadóban van, s néhány közösség a spirituális kiszáradás állapotába került. Krisztus teste kezdi elveszíteni gyógyító kegyelemét, miáltal fokozatosan meggyöngül és elsorvad; az egyháznak ezért nem marad ereje a zaklatási botrányok okozta válság kezelésére, és végképp nem válik a Ferenc pápa által régóta álmodott missziós  közösséggé.

A történelem során a bűnbánat vagy kiengesztelődés szentségét öt fő trend vagy szakasz jellemezte. Ezek nem valamiféle egyenes vonalú fejlődés eredményei, hanem más-más korokban és okból kerültek terítékre, egymást át- és átszőve, különböző célokat szolgálva, mígnem a tridenti zsinat egységet nem teremtett közöttük.

Először is, a bűnbánat és a megbocsátás belekerült az élő liturgiába.

A hívők alávetették magukat Szent Pál felszólításának: „Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből „(1Kor 11,28). Az ókorban a nagyböjt liturgiája a megbocsátásért való folytonos könyörgéssé fejlődött, és a Húsvét ünneplése az isteni megbocsátásért való hála kitörésében csúcsosodott ki. A rítusokat helyben szabályozták, ez meglehetősen elterjedt gyakorlattá vált, és 1200 éven keresztül táplálta a keresztény közösségeket.

A második elem az volt, hogy a hívők a súlyos bűn állapotában „csatlakoztak a nyilvános vezeklők rendjéhez”. A „rend” szó itt nem vallási közösséget jelent, hanem a „nyilvános bűnbánók” csoportját. Hozzájuk csatlakozni csak püspöki engedéllyel lehetett. Az ő valóságos büntetésük kizárás volt az eucharisztiában való részesedésből. Általában fiatalokat, és a legtöbb helyen nőket nem vettek fel ide. Esetükben ugyancsak kizárólag a püspöknek állt jogában visszafogadni a bűnöst. A gyakorlat mögötti elv a jelek szerint az volt, hogy súlyos nyilvános bűnök esetén, mint például a hittagadás, gyilkosság, gyújtogatás, házasságtörés (mindegyik püspöknek saját részletes listája volt a további kihágásokról), indokolt volt a nyilvános jóvátétel. Ez a korai egyház gyakorlata volt, amit az V. századra elhagytak. Császári próbálkozás történt ugyan a IX. században a megújítására, de sikertelenül.

A hagyomány harmadik szakasza a „tarifális” (vagy díjszabás szerinti) bűnbánat.

„Beárazott”, mert minden bűnnek gondosan kidolgozott, arányos büntetése volt.

Ez a rendszer a VI. századi ír kolostorokból származik. Lehetővé tette, hogy valaki bármelyik papnál gyónja is meg a bűnét, feloldozást kapjon, feltéve, hogy teljesíti a megfelelő elégtételt. Amikor misszionárius szerzetesek ezt a gyakorlatot behozták Európa szívébe, kezdetben heves visszautasítással találkoztak, de a XII. századra a püspökök elismerték, és a feloldozás megszerzésének egyik hivatalos útjaként legitimmé vált.

Az egyház tanításának és gyakorlatának negyedik aspektusa a bűnbánat szentségének „húsvéti kötelességként” való megjelenése. A IV. lateráni zsinat 1215-ben írta elő, hogy minden hívő a húsvéti időben köteles meggyónni bűneit a plébánosnak – és nem másnak. A megszentelődést leszámítva az új szabálynak az volt a célja, hogy kiszűrje az eretnekeket. Ez a középkori manicheizmus egyik válfajának feléledésére adott válasz volt, mely elutasította a gyónást. Azok a plébániai hívek, akik nem gyóntak, eretnekség gyanújával alapot adtak az inkvizítorok vizsgálatára.

Végül a tridenti zsinat 1551-ben konszolidálta és kodifikálta az egyházjogi helyzetet.

A katolikusok ezzel olyan törvénycsomagot kaptak, aminek gyerekkoruktól fogva engedelmeskedniük kell.

Az utóbbi időben azonban sok munka folyik a bűnbánati szentség értékelésével kapcsolatban; kérdés, hogyan lehet a témát zsinati szellemben, sokkal szélesebb összefüggésben újraértelmezni, mint ahogy a reformáció vitái során kialakult. A 2000 éves katolikus hagyomány összetett és változatos, olyan, mint egy csodálatos szimfónia: jó esetben minden hang harmonikusan illeszkedik az egészbe. Évszázadoknak kell eltelniük, hogy egy-egy zavaró hangjegy észrevehetővé váljék, és módosítható legyen.

Ami a jövőt illeti, száraz, elméleti magyarázat helyett engedjenek meg egy játékos teológiai gondolatkísérletet. Katolikus Utópiában vagyunk, a bátor gondolatairól híres „Minden Angyal Plébánián”. Az egyházközség minden hónap utolsó szombatján rendszeres bűnbánati liturgiát tart. Amikor eljön ez a nap, a templomot feldíszítik, friss virágok kerülnek az oltárra, mint az ünnepeken. A pap belép, az oltárhoz megy, ünnepi liturgiához megfelelően öltözve (emlékeznek még a régi nagy palástra, a pluvialéra?). A liturgia első fele úgy zajlik, mint a szentmise áldozati részét megelőző igeliturgia. Vannak olvasmányok az Ó- és Újszövetségből, melyek Isten soha el nem múló kegyelméről szólnak. Utána a pap a szentbeszédében kibontja Isten igéjét (ez jó alkalom arra, hogy felhívja a figyelmet a kollektív bűnökre, amiket mindannyian elkövetünk, de nehezen gyónunk meg. Ezekre példa a túlfogyasztás, egyes társadalmi rétegek privilegizálása, stb. – ki tudná felsorolni valamennyit!).

A szolgálat második része a Szentség fogadása. A háttérben csöndes zene vagy ének szólhatna. A pap megkéri azokat, akik részesülni szeretnének a Szentségben, hogy lépjenek előre.

Azután lassan, egyesével odamennek az oltár előtt álló paphoz, és az egész közösség előtt hangosan megvallják: vétkeztek Isten és embertársaik ellen, s „adósságuk elengedését” kérik.

A pap feloldozást ad, nem általánosan, hanem minden személynek külön-külön, szavakkal és/vagy gesztusokkal. Az egész közösség látja és hallja, mi történik. Ezek után a szolgálat hálaadó imával zárul, majd a közösség – úgy 30-40 ember – himnuszt énekel Isten dicsőségére.

Az elképzelt jövőbeli plébániámon speciális csoportoknak is van ilyen liturgia, például iskolásoknak a szüleikkel együtt, vagy egyedülállóknak, vagy szerzetesrendek tagjainak – avagy valamilyen különleges munkakörben dolgozók számára, például politikusoknak, bankároknak, az egyházmegye papjainak (ezt az alkalmat a püspök sem hagyná ki). A Minden Angyal Plébánia hívei valami szokatlan dologról számolnának be: ebben a problémákkal terhelt világban létezik egy katolikus közösség, ahol mindannyian összejönnek, hogy énekeket és himnuszokat zengjenek.

Ahogy ez meg is történt sok évvel ezelőtt. Egyszer meghívtak egy beszélgetésre, ugyanis egy dél-amerikai püspök meglátogatta jezsuita közösségemet. Azt mondták, a munkájáról fog beszélni. Így is tett. Sok egyéb mellett arról is szólt, hogy milyen evangéliumi örömben ünneplik a bűnbocsánat szentségét. A beszélgetést rögzítettem, így a püspök szavait ennek alapján idézem: „Híveink kis közösségekben élnek, ezeket falunak hívjuk. Sok falu együtt (30, 50 vagy 70) alkotja a plébániát. Általában egy papunk van egy ilyen nagy egyházközségre. Sok katekétánk van, akik képesek megtanítani az embereknek, hogyan éljenek keresztény módon.

Mindenki pontosan tudja, hogy nagyböjti időben a bűnbocsánat szentsége milyen fontos, ezért nagyböjt idején mindenki gyónni akar.

Minden falura jut néhány nap, amikor a pap kiszolgáltatja a helybelieknek a bűnbocsánat szentségét. Jóval előtte a katekéta már felkészíti őket. Az első napon mindenki eljön a plébánia főtemplomába, délután két óra körül. Egy órát közösen énekelnek és imádkoznak, majd kiscsoportokban fohászkodnak, énekelnek, és magyarázatot hallanak Isten irgalmáról egy példabeszéd alapján. A katekéta vezeti a lelkiismeret-vizsgálatot, de nem enged nyilvános bűnvallomást – még akkor sem, ha valaki ezt szeretné.

Hat óra körül étkezés, mindenki leül egy nagy körben, utána visszamennek a templomba. Itt a pap Isten jóságáról beszél, és bűnbánatra hívja őket. Körbeállják az oltárt. A pap mindkét oldalán a katekéták állnak. Az első tartja a keresztet, a bűnös azt megcsókolja, ezután a pap a fejére teszi a kezét, és nagyon érthetően elmondja a feloldozás szövegét. A második katekéta a Bibliát tartja. A bűnbánó megcsókolja a Szentírást, annak jeléül, hogy a jövőben engedelmeskedni fog az Úr törvényeinek. Közben az egész közösség énekel és imádkozik, várva a sorára, s ez órákig is eltarthat. Ezután különleges, az alkalomhoz illő imákat mondanak. Amikor a ceremónia véget ér, a résztvevők hazamehetnének, de gyakran ott maradnak virrasztva, végigénekelve és -imádkozva az egész éjszakát.

Másnap kora reggel elkezdődnek az eucharisztia előkészületei. A katekéta az embereknek a kívánatos magatartásról beszél, s arról, Isten mennyire szereti őket, s hogy nekik is szeretniük kell Istent. Ezek után elkezdődik a Szentmise, amelybe valamennyien szívvel-lélekkel becsatlakoznak, mindenki szentáldozáshoz járul, nagy odaadással. A mise után a közösség ismét összegyűlik a templom előtt, majd az emberek odamennek egymáshoz kiengesztelődni, bocsánatot kérni és megbocsátani, és mindenkinek mindenkivel személyesen beszélgetnie kell.”

A püspök elmondása szerint „az emberek nagyon fogékonyak erre, és az evangélium örömében mennek haza”. Azt mondta, ez a tapasztalat hozzásegítette, hogy új utat találjon a szentség megünneplésére. Korábban, amikor a falvakat látogatta, egyéni gyónásokat hallgatott, minden nap késő éjszakába nyúlóan, mígnem elérkezett a pillanat, amikor azt mondta:

„Már a saját nevemre sem emlékszem.”

Ez számára nem volt megfelelő lelkiállapot arra, hogy érzékeny lelki ügyekkel foglalkozzon. Elmondása szerint most a szentség megünneplése örömmel tölti el, és megelégedést okoz neki.

Annak ellenére, hogy ma már nem állnak hosszú sorok gyónásra várva, a hívők szomjúhozzák a szentségi kegyelmet, jobban, mint valaha. Itt az ideje, hogy a teológusok felelevenítsék az egyház hagyományát, előhozzák a kincseit, régieket és újakat. Itt az idő, hogy a lelkipásztorok áldást adjanak új irányokra, olyanokra, amelyek hűségesek az Evangéliumhoz és a hagyományhoz is, s a bátor elképzelések és a kegyelem áldott tapasztalatát hordozzák.

Ezzel összefüggésben felidézhetjük, Jézus hogyan kezelte a házasságtörő asszony esetét. Amikor csak ő maradt ott a középütt álló asszonnyal, megkérdezte: „Senki sem ítélt el?” „Senki, Uram” – felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!”

Itt, az Evangélium tükrében megtaláljuk az örök tanácsot, hogyan váltsuk életté a zsinat küldetését.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. július 30.